Nagyon különös volt ez az átható üresség. Élénken élt bennem, ahogy ott áll az a sok-sok ezer ember az Appellplatzon. Órákon és órákon át. Reggel és este. Mozdulatlanul. Bénultan a rettegéstől. És most semmi. Egy lélek se volt ott. Az a nagy csend! Szinte békés volt. Még madárcsiripelés sem hallatszott. Mi félelmet és szenvedést látott ez a tér? Hány embert öltek itt meg a semmiért? Arra számítottam, hogy vörös lesz a föld a vértől. Vörösnek kellene lennie, de nem az. Hanem szürke. És még az ég is szürkének látszik a hamvak miatt.
Mintha megállt volna körülöttünk az idő, mintha végtelen lenne, mintha nem is létezne. Újra végiggondoltam – immár más szemszögből –, hogy hogyan is érzek a visszatértemmel kapcsolatban: miért vagyok ismét ott, ahol oly könnyen megölhettek volna. És ráeszméltem,
