Ne randizz Rosa Santosszal!

2.

2.

Kinyitottam a szobám ajtaját, mire Ana felnézett a mobiljából. Ahogy meglátott, megnyúlt a képe.

– Na hogy ment, te hős?

Leverten roskadtam a székemre.

– Hamarosan el kell mondanod neki. Elvesztheted a lehetőséget, ha nem adod be május elsejéig.

Sok mindent meg kellett addig tennem. Megfogtam a tollamat, és kinyitottam a naplómat, amelyben takarosan lefektettem a céljaimat. A naptári napokat növényi indák és virágok fonták körül. Ez a firkálmányokkal és feladatokkal teleírt füzet tartalmazta az összes tervemet, amelyeket sajnos titokban kellett tartanom.

A laptopom pittyent, jelezte, hogy e-mailt kaptam. Mindössze egy szóból állt – Szeretlek –, meg egy fotóalbumhoz kalauzoló linkből. A héten végignéztem már anyám képeit. Egy sivatagi kaktuszt. Egy álmodozó pincérnőről készített, szalvétára vetett vázlatot. Egy téglafalnak támasztott félkész festményt. Tudtam, hogy a jövő héten értesülök majd, hogyan halad a festmény, meg arról is, hogy merre jár anyu. Azon tűnődtem, vajon nyár előtt hazavetődik-e Port Coralba.

Megcsörrent Ana mobilja.

– Mizújs, anyu? – Meghallgatta Mrs. Peña mondandóját, majd mérgesen felült. – De nekem miért kell mennem?… Jól van, jól van… Megmondom nekik… Megígértem, anyu, és meg is tartom a szavam… Nem emeltem fel a hangomat… Én is szeretlek. – Kinyomta a hívást, és a szemét forgatta. – Ma este rendkívüli városi közgyűlés.

Havonta egyszer gyűltünk össze, és a legutolsót alig két hete rendeztük.

– Mi történt?

– Anyu nem mondta, de a várost ismerve, Simon anélkül változtatta meg a zenét az éttermében, hogy megkérdezte volna a viejitókat{16}. És még engem nevez színpadiasnak!

Felkeltem, és megnéztem magam a kisasztal fölötti tükörben. Ez az asztalka volt az én oltárom. Néhány pasztellszínű gyertya és friss virágcsokor állt rajta a nagyapámról készült megfakult, szépiabarna fénykép és az apámat ábrázoló polaroid fotó társaságában. Más emlékem nem is volt róla. Újrarúzsoztam a számat, és bekaptam egy epres cukrot.

Ana legördült az ágyamról, és jött utánam. Otthagytuk a szobámat.

– Közöld most Mimivel, hogy Havannában jársz majd egyetemre! Mások előtt nem fog kiabálni veled.

Megálltam a hallban. Ana nekiment a hátizsákomnak.

– Hogy mit csináljak? Szó se lehet róla! Nem így terveztem.

Mimi különben sem szokott kiabálni. Ha kihozták a sodrából, elcsendesedett, és magába zárkózott. Halálos hallgatás volt ez, amit mindenképpen el szerettem volna kerülni.

– Jaj, édes Rosa babám!

Gyerekkorom óta így nevezett. Utáltam.

A konyhában beszámoltunk Miminek a rendkívüli közgyűlésről. Hagytuk, hogy bepakolja a levest, mivel ragaszkodott ahhoz, hogy magával hozza. Áttette a fazekat a tűzhelyről az asztalra, majd a hátát kezdte vakarni ott, ahol mindig viszketett neki. Mi közben elővettük, és megtöltöttük az ételhordókat. Mimi folyvást másokat gyógyított, arra azonban nem lehetett rávenni, hogy rendszeresen megnézesse magát a háziorvossal. Nem tudtam, hogy az öregek szokása ez, vagy a kubaiaké, mindazonáltal a viejitók makkegészségesek voltak a sok szivar, rum és kávé ellenére.

Miután megteltek az ételhordók, Mimi rosszallóan végigmérte az öltözékemet.

– Nos vamos.{17} Előbb azonban vedd át a pizsamádat.

Megfogtam az egyik ételhordót.

– Ez nem pizsama, hanem romper ruha.

Elmentem mellette, ki az ajtón. Persze tudtam, hogy jön utánam a kotyvalékaival és a nézeteivel, mint mindig.

– ¿Qué es un{18} romper ruha? – kérdezte Mimi Anától, aki erre felnevetett.

A főtér alig két házzal volt csak arrébb, az áprilisi este meleg aranya elöntötte az eget a napszálltával. Virágzó fák szegélyezték a járdákat, és amikor kinyílt az üzletek ajtaja, halk csengettyűszóval fogadták a vendéget. A könyvtár olvasóterme felé tartottunk.

Mimi beadta a levest, mi pedig Anával az anyukája mellé ültünk. Mrs. Peña munkából érkezett, a köténye és a hajába tűzött tollak legalábbis erről árulkodtak. A mai napig bodegának neveztük az el Mercadót. Valaha gyors harapnivalóra, kávéra vagy lottószelvényért tértek be ide, Mr. Peña fogásainak köszönhetően azonban a hely egy felkapott talponállóvá fejlődött. Bámulatos szakács volt, de utált beszélni, ezért ezeken a gyűléseken a felesége szólalt fel, és a pultnál is ő szolgált ki helyette.

– Ne felejtsd el betenni a dobodat a furgonba! Holnap felléptek a dzsesszegyüttessel – mondta Mrs. Peña a lányának, miközben körbekínált egy zacskó chipset.

Ana hátradőlt.

– Egek, ne beszélj olyan hangosan!

– Miért, mi a baj a dzsesszegyüttessel? Szeretek táncolni a zenétekre.

Ana felhördült.

– Unom a flitteres szerelést és a kongadobot.

Valójában Ana csak a sulizenekart unta. A papája szuper szaxofonos volt valaha, legalábbis így hallottam, mert már nem játszott. A családnak viszont nem tetszett, hogy Ana dobol, mert ezzel a húzással letért az általuk elképzelt helyes irányról, ami egyetemi ösztöndíjat és nem zenei diplomát jelentett.

A mai összeröffenésre a szokásosnál többen jöttek össze. Egy sorral odébb Dan és Malcolm ült. Penny boldogan trónolt Malcolm ölében, láthatóan nem érdekelte, hogy közeledik a lefekvés ideje. Dan a férje vállára ejtette a fejét. Ismertem az effajta ólmos fáradságot. Anával megosztoztunk a chipsen, miközben a jelenlévők üdvözölték egymást, és helyet foglaltak. A négy viejitónak, mint mindig, a legelső sor dukált. Ezek a vén latinók többnyire a bodega előtt kávéztak, dominóztak és pletykáltak. És kötelességüknek tartották, hogy minden egyes gyűlésen ott legyenek, mert blogot írtak, mi több, nemrég az Instagramra is beregisztráltak. Majd minden arcot ismertem a teremben, egynél azonban fennakadtam. Sőt, kis híján torkomon akadt a chips.

– Ő meg ki? – súgtam oda Anának, aki éppen előrehajolva szemrevételezte az előttünk lévő sorba letelepedő srácot.

Én részemről meredten bámultam két tetkós karját.

– Nem tudom – felelte.

Jobbára mindenkit név szerint ismertünk, vagy legalábbis tudtuk, kinek a rokona. Éppen ezért meglepődtünk, hogy fogalmunk sem volt, ki az a srác, aki a mellette helyet foglaló nő felé fordult.

– Mrs. Aquino mellett ül. Lehet, hogy neki dolgozik.

Az Aquino család a vitorláskikötőt igazgatta. Természetesen sosem jártam ott, de ismertem az asszonyt a gyűlésekről. Vajon Tetkós Srác most költözött ide? Ezen tűnődtem, miközben tanulmányoztam a kék, szinte világító hullámokat, amelyek a csuklójától öntötték el az alkarját, és amiket aztán eltakart a bicepszén feszülő rövid ujjú ing. Közelebb hajoltam a nem mindennapi látványhoz, amikor azonban Mimi a látóterembe került, nyomban visszahőköltem.

Mellém csusszant egy székre, és ki akart simítani egy hajtincset az arcomból. Gyengéden félresöpörtem a kezét, mire az öltözékemet kezdte babrálni.

– Hű, de kivágott ez, teljesen belátok! – ciccegett. – Nem értem ezt a rompert – suttogta spanyolul.

Megigazítottam a sortot.

– Totál tikitiki leszek tőled.

Ez a kubai kifejezés a kiakadásra.

Simon Yang, a polgármesterünk kilépett a hallgatóság elé. A hivatali öltözék strandváltozatát viselte: felgyűrt ujjú inget és khaki sortot. Polgármesteri teendői ellátásán kívül ugyanis reggelizőt üzemeltetett a parti deszkasétányon. Kutyája, Shepard, mellette ült.

– Na, mi az a nagy hír? – bosszankodott Gladys. – Negyed óra múlva találkozóm van a csapatommal.

Ősz haja göndör loboncot alkotott, piros-sárga tekéző inge hátulján pedig a „Ne húzz ujjat Gladysszel!” felirat volt olvasható. Már nyugdíjba vonult, de el nem árulta volna, mi volt annak idején a foglalkozása.

– Sajnos le kell mondanunk a Tavaszi Fesztivált – sóhajtott fel Simon.

Néma csend borult a teremre. Ana mereven kihúzta magát mellettem. A Tavaszi Fesztiválig alig két hét volt hátra. Eleinte a helyi halászok és a közeli citrusligetek gazdái rendezték, megosztoztak a zsákmányon és a termésen, de hamarosan városi ünneppé nőtte ki magát: tűzijátékkal, dínomdánommal és zenével. Az idén különös jelentőséggel bírt, mivel esküvőt is terveztek erre az időpontra.

A viejitók előkapták a mobiljaikat.

– Elmarad? Miért? – kérdezte Mr. Gomez.

Jonas Moon felállt.

– A kikötő miatt. – Jonas halk szavú, göndör, vörös hajú halász volt, Clara jegyese. Ők készültek összeházasodni. Clara a parti sétány könyvesboltjában dolgozott. – Kivásárolnak minket.

A bejelentés hallatán zúgolódás támadt a teremben.

Tetkós Srác Jonas mellé lépett a hallgatóság elé. Ahogy szembefordult velünk, megakadt a szemem rövidre nyírt, sötét szakállán és éber tekintetű barna szemén. Keresztbe font tetkós karjával nagyképű fiúnak látszott.

Ana lehajtotta a fejét, és úgy suttogott.

– Egek, ez Alex!

– Milyen Alex? – hajoltam oda hozzá.

– Magas, Barna, Félőrült uraság. Más szóval Alex Aquinó!

Várakozón nézett rám, hogy felfogtam-e a hihetetlen hírt.

– Nem ismerem – vallottam be.

– Egy-két évfolyammal felettünk járt. Együtt jártunk művtörire, de soha egyetlen szót nem szólt. És már akkor is ilyen nyakigláb égimeszelő volt.

A fejemet csóváltam, mivel sehogyan sem sikerült a nevet és a jellemzést az előttünk álló hatalmas, tetkós idegenhez kapcsolni.

– Azt hallottam, hogy miután lediplomázott, elment innen, de úgy látszik visszajött.

– Elég fura szerzet – motyogtam.

Jonas csendre intett.

– Egy ingatlanfejlesztő ajánlatot tett. Lakókörzetté alakítják a partot, épp csak a vitorláskikötőt hagyják meg a helybelieknek.

– És maguk ezt csak hagyják? – háborgott Gladys.

– Nem, asszonyom. Simonnal karöltve a környezetvédőkhöz fordultunk. A parton sok helyen segített már az egyetem a halászfalvaknak, hogy akvakultúrával, főleg ráktenyésztéssel foglalkozzanak. Új természetvédelmi terület jöhetne itt is létre, és akkor nem lehetne építkezni.

– Okos ötletnek tűnik – vélte Mr. Gomez.

– Csak sajnos az egyetem most állítja le a további kutatásokat.

Jonas megnyúlt képe arra emlékeztetett, hogyan éreztem magam az ösztöndíjas program költségeit látva.

– Mit jelentene pontosan ez az egyetemi program? – kérdeztem meg.

Alex rám villantotta a tekintetét.

– Diákokkal és tanárokkal kezdenék meg a ráktenyésztést, amire a mi halászainkat is megtanítanák – magyarázta Jonas. – Átépítenék a halászhajókat és feldolgozóüzemet nyitnának, amivel új, fenntartható munkahelyeket teremtenének. – Homlokát ráncolva Alex felé bökött. – Alex korábban osztrigatelepeket állított helyre az Öbölben. Van tapasztalata, úgyhogy segítségünkre volt a pályázat megírásában. Ma azonban megtudtuk, hogy megnyirbálják a projekt költségvetését. Anélkül pedig nem tudjuk időben megakadályozni, hogy eladják a területet…

Simon, aki a falnál, zsebre tett kézzel állt, vállat vont.

– A kikötő nélkül pedig nincs fesztivál.

– Kikötő nélkül Port Coral sincsen – mondta ki Clara mindannyiunk félelmét. Brit Nigériából származott, és nagyon irigyeltem a kardigánkollekcióját. Halk, kissé remegő hangja pontosan visszaadta, mit jelent nekünk, ha nem lesz az idén fesztivál. Az egyhetes ünnepség a virágzó fákkal, a tavaszköszöntő lakomákkal és a zenével Jonasék lagzijának méltó előjátéka lenne, ő maga is ehhez igazította a lánykérés időpontját. Clara nigériai anyjának már megvolt a vízuma és a repülőjegye is.

– Mi lesz az esküvőtökkel? – kérdeztem.

– Lesz rá másik alkalom – szedte össze magát Clara, míg Jonas a kezét tördelte.

– Vagy talán másik házasság – szólt közbe Gladys. – Találjatok inkább valami jó hobbit magatoknak. A házasság madaraknak való – veregette meg a mellette lévő teketáskát.

Az emberek kisebb, letörten beszélgető csoportokra szakadtak szét. Jonas és Alex Simonban tartotta a lelket, Peña pedig felsóhajtott, mintha máris látná a „zárva” táblát a bodega ajtaján.

– Nem! – szökkentem talpra.

– Mit művelsz? – hűlt el Ana.

– Egy perc türelmet kérek.

Az agyamban csak úgy vágtáztak a gondolatok.

Jonas furcsálló tekintettel méregetett, Alex nézése pedig megvető és ingerült volt. Alig várta, hogy véget érjen a gyűlés. Parancsoló, dühös tekintete megremegtette a gyomromat, de ennek ellenére kihúztam magamat. Nemrég láttam egy videót a hatalmi játszmák pózairól.

– Egy pályázaton múlik minden? De ha mi finanszírozzuk a programot, akkor levehetjük a problémát a listáról.

– Miféle listáról? – tudakolta Jonas.

– Mindig van valami lista. Mennyi pénzt kaptunk volna a pályázattal?

– Húszezret – dörgölte meg a homlokát Jonas.

Gladys füttyentett. Húszezer dollár nem semmi, nekem azonban ösztöndíjasként majdnem ennyibe kerültek volna a tanulmányaim. Ideje volt elővenni az eszünket.

– Egy szuper ötletre lenne szükségünk, mégpedig haladéktalanul, mivel ilyen rövid idő alatt mi magunk biztosan nem tudnánk összedobni ennyi pénzt. Valahonnan pénzt kell szereznünk – mutatott rám Mr. Gomez a mobilját feltartva.

– De hogyan? – kérdezte Jonas.

Elkaptam Clara pillantását.

– Mindenképpen meg kell rendeznünk a Tavaszi Fesztivált – szögeztem le hirtelen támadt határozottsággal.

Túl gyorsan járt az agyam, hogy követni tudjam a szavaimmal.

– Nem lesz elég időtök rá.

Alexre néztem. Meglepett a közbeszólása, ráadásul goromba volt és elutasító. Mégsem engedtem, hiába rángatta a sortomat Ana.

– Akkor legalább megpróbáljuk.

– Bulit rendezni?

Komoly volt a hangja, nem csipkelődő. Fülig pirultam zavaromban.

– Ez nem csak egy buli. És a város talán a teljes összeget elő tudja teremteni.

Mindenki hozzászokott már, hogy állandóan dumálok. Kiskoromban idegesíthette is őket, amikor beleszóltam a felnőttek beszélgetésébe, és túl sokat kérdezem. Nem szoktak hozzá a kritikához, pedig semmi rosszat nem akartam. A rossz természetemet azonban nem tudtam levetkőzni.

Ana megint megrángatta a ruhámat.

– Abbahagyhatnád – súgta.

Mimire pillantottam. Nekem ez az egész az otthonról szólt, annak megannyi árnyalatában. A politika összetörte abuelám szívét. Nem veszíthettük el Port Coralt is!

– Sajnos a vitorláskikötő nem tudja fedezni a rendezvényt – jegyezte meg Mrs. Aquino.

Alex kemény tekintete meglágyult.

Mrs. Peña felállt.

– Akkor az el Mercador állja az idei fesztivál kiadásait.

– Hogyan? – lepődött meg Ana.

Megkönnyebbültem. Meg kellett markolnom az előttem álló szék hátát, úgy elragadott az indulat.

– Rosának igaza van. Meg tudjuk csinálni. A férjem készíti a legjobb kubai szendvicseket és kroketteket Miamiban. Majd meghirdetjük a fesztivált, és kiteszünk magunkért. Lechón asadót{19} kínálunk a turistáknak, és rendesen megkérjük az árát. Salsát játszunk, mojitót szolgálunk fel, és hipp-hopp, megmentjük a városunkat.

– Csak úgy hipp-hopp? – kételkedett Mr. Gomez.

– Nekem tetszik az ötlet – szökkent talpra Xiomara, a tánciskola tulajdonosa. – Ingyen megszervezem az egészet, és táncleckéket is adok. Valamit mindenki fel tud ajánlani.

– És akkor nem kell elhalasztanunk az esküvőtöket – mondtam Clarának és Jonasnak. Nem igazán hittek nekem, mégis felcsillant szemükben a remény, és én erre támaszkodtam. – Megcsináljuk. Eljön az anyukátok is, és olyan romantikus lesz, amilyennek szántátok.

– De már mindent lemondtunk – szólalt meg Clara. – És amennyiben a fesztivállal akarjuk fedezni a projekt költségeit, Jonasnak meg kell győznie az egyetemet a dolog életképességéről. Az esküvő csak fölös terhet jelentene.

– Nem fog terhet jelenteni. Kezeskedem róla! – A szerelmesek kétkedve néztek össze, én pedig szánt szándékkal kerültem Bugris Osztrigatelep Alex tekintetét. – Meg tudom csinálni! Tök jó szervező vagyok, és ebben a tanévben minden órám online megy. Akár a naptáramat is megmutatom. Magáért beszél.

– Ne! – sóhajtott fel Ana.

– Én a madarak pártján vagyok – morogta Gladys.

Clara rámosolygott, és oldalba bökte Jonast.

– Benne vagyok, ha te is.

– Ahogy óhajtod – csókolta meg a kezét a vőlegénye.

Valami lejátszódhatott közöttük, mielőtt felém fordultak, mert ott volt a szívük a tekintetükben.

– Próbáljuk meg.

Anára vigyorogtam, aki csak a fejét csóválta.

– Van fogalmad arról, mire vállalkoztál?

– Dehogy van. De ez eddig sem volt akadály.