Ne randizz Rosa Santosszal!

1. A Santos-nők sosem mennek ki a tengerre. Egyszer régen, még valamikor az ősidőkben egy várandós asszony úgy menekült el Kubából, hogy a férje titokban, szinte a semmiből – hulladékból és kétségbeesett erőfeszítéssel – hajót épített kettejüknek. Egész addigi életüket hátrahagyták az éj leple alatt. De már elkéstek. Vad vihar csapott le rájuk, és a baba is útban volt. Mialatt a férfi szembeszállt a tomboló hullámokkal, az asszony sikolya versenyre kelt a szél süvítésével, és egymaga szülte meg a lányát. Mire Milagro Santos átért a túlpartra, már csak az újszülött volt vele. Anyu új hazában nőtt fel, és hiába minden intés, olyan fiúba szeretett bele, aki a tengerre termett. Egy nappal a tizennyolcadik születésnapja előtt tavaszi vihar támadt a nyílt vízen, és az ő álma is semmivé foszlott. Apám hajóját megtalálták, de a holttestét nem. Anyu a kikötőben várta. Sikolyai örökre a városka emlékezetébe vésődtek, miközben a hasát szorongatta, amelyben én növekedtem. Ezt jelentette nekünk a tenger. És én vagyok az, akit arra szánt a sors, hogy felcseperedve véget vessen a tragédiák sorának. Anyámtól és a nagyanyámtól folyton azt hallottam, hogy aki megismeri a tengert, az a szerelmet is megízleli, csakhogy aki minket szeret, az keresztet vethet magára. Ez volt a bölcsődalom. Elátkozottak vagyunk, és máig ezt rebesgetik a népek, de hogy mi tett minket azzá – a sziget, a tenger vagy a saját makacs szívünk –, azt nem tudom. v – Most vagy soha. Ana-Maria az íróasztal tetején ült, miközben fel-alá jártam előtte. Feltartotta a telefonját, és elindította a stoppert. Legszívesebben leléptem volna, nehogy rázúdítsam a hónapok óta felgyülemlett mérgemet. – Azt hiszem, választottam egyetemet… Ő nyomban a fejét rázta. – Ne úgy mondd, hogy „azt hiszem”, hanem hogy „választottam”. Legyél határozott, különben nem vesz majd komolyan. Megmozgattam a vállam, hogy ellazuljak. Abuelám{1} nem is volt a helyiségben, a pulzusom azonban máris vad vágtába kezdett. – Jó, akkor elmondom újra. Mimi, választottam egyetemet. – ¡Qué bueno!{2} Ana hadaró, kubai akcentusú spanyolja ijesztően a nagyanyáméra hajazott. – De nem az államban van. Ana kétségbeesetten felnyögött. Kezdett belejönni. – Ay, mi amor{3}, itt akarsz hagyni? – Csak két állammal van odébb – emeltem égnek a tekintetemet. – Azért választottam, mert van egy külföldi ösztöndíjas programja… Ana drámaian fújtatott egyet. – ¿Comó? Egy másik országban? ¡Eso no es college!{4} Felcsippentettem a blúzom felső szegélyét, és elhúztam az anyagot izzadt bőrömről. – De az! Szemináriumokat tartanak, amelyekért kreditek járnak. Beleszámít az eredményeimbe. És a program, amire jelentkeztem… – Szünetet tartottam. Ana biztatóan bólintott, úgyhogy nekiveselkedtem. – A program Kubában van. A charlestoni egyetem a múlt héten fogadta el a jelentkezésemet. Ahogy megkaptam az e-mailt, halk örömsikolyt hallattam a szobámban, és utána jelentkeztem a külföldi ösztöndíjprogramra. Ez egy teljes szemesztert jelentene a havannai egyetemen. Kubai profok előadásait hallgathatnám. Kirándulásokon és kultúrrendezvényeken vehetnék részt. Láthatnám Havanna óvárosát, Viñalest és Santiagót. Sokat javulna a spanyol nyelvtudásom. Saját történeteim lennének a szigetről és az eddig érinthetetlen örökségemről. Természetesen a program drága volt, de nem tökölhettem. Az idő nem nekem, hanem a politikusoknak dolgozott. Volt segélyem, ott volt ez az ösztöndíj meg egy cipősdoboznyi zsozsó a bodegában keresett megtakarított pénzemből. Csakis tanulói vízummal juthattam be Kubába, mivel nem voltak már ott családtagjaim, akiknek számíthattam volna a meghívására. Bejelentésemre Ana nagyot sóhajtott, és ellökte magát az íróasztalról. Engem is félresodort közben. Mellkasát átfogva elterült az ágyon, csak úgy repkedtek körülötte a díszpárnáim. A hatás szappanoperába kívánkozott. Felsóhajtottam. – Remélem, e ponton a rég eltűnt nővérem berobban a szobába, és bevallja, hogy felélte az örökségemet. – Vagy inkább a rég eltűnt anyád. Vicc volt csupán, de mint máskor, a megjegyzés most is az elevenembe talált. Ha anyu mindig itt lenne velünk, talán nem lenne akkora para közölni Mimivel, hogy abba az országba szeretnék átruccanni tanulni, ahonnan ő elmenekült. Anyu épp eléggé lefoglalná a nagyanyámat ahhoz, hogy ne legyen ereje miattam bosszankodni. Ana felállt, és megragadott a vállamnál fogva. Ana-Maria afrolatin keverék volt. Az ő szülei is Kubából jöttek át. Mrs. Peña kislányként hagyta el a szigetet, amikor az Államokban élő családjának volt annyi pénze és olyan befolyása, hogy magához vegye. Mr. Peña viszont a maga részéről kamaszfejjel menekült el. Legjobb barátnőmet testvérek és unokatestvérek vették körül, így nem vágyott arra, hogy megismerje Kubát. Legalábbis nem mutatta. – Készen állsz, már ha a félelem és a családod ügyei nem akadályoznak meg ebben – szorította meg szeretettel a kezem Ana, majd kitolt az ajtón. – Menj, fald fel őket, tigrisem! Péntek este volt a Santos házban, ezért pontosan tudtam, hol találom az abuelám: mosókonyhánk csöppnyi ablakában, az épület keleti oldalán, amelyet két citromfa vesz körül. Idejárnak a szomszédaink jó tanácsért, útmutatásért és egy kis hókuszpókuszért. A nagymamám, a környék curanderája{5} meghallgatta kertészeti aggodalmaikat, rossz álmaikat, pályamódosító terveiket és a balszerencséjükre vonatkozó panaszaikat. Reményt sugárzott rájuk az ablakából, ami fűszernövények és törlőkendők illatát árasztotta. Most is ott találtam rá, egy palackot dugaszolt ki éppen. Az ablak túloldalán Dan szomszéd állt, karjában egy kisbabát tartott. Meleg férjével, Malcolmmal, a pályaválasztási tanácsadónkkal, a keresztképzés nagy bűvészével mostanra sikerült adoptálniuk egy gyermeket. A kislányt Pennynek hívták. Mimi megrázta a palackot, és a gyertyafény felé tartotta a folyadékot. – Mi történt? – kérdeztem Dant, miközben a szeme alatt sötétlő karikákat néztem. Mentős volt, de per pillanat a gyes örömeit élvezte. Kis híján eldőlt az álmosságtól, noha régebben jól bírta az éjszakai műszakot. – Pennynek jön a foga – ásított. – Malcolm meg nyakig ül a munkában, papírhegyek tornyosulnak az asztalán. – Ő volt Port Coral főiskolájának legnépszerűbb pályaválasztási tanácsadója. Nyugis, meggondolt pasas volt, külsőleg meg Idris Elbára{6} hasonlított. – Ráadásul ilyenkor van a felvételi jelentkezések határideje. – Gyertek be! – hívtam őket. Dan családja rendszeresen átjárt hozzánk vacsorázni. – Mimi dolgozik, és nem akarom, hogy úgy kedvezzen nekem, ahogy Malcolm neked. Apropó, nem… – Találkoztam-e vele ma? De igen. Sokatmondó pillantást küldtem Dan felé Mimi háta mögött. Azt kérdeztem meg Malcolmtól, tud-e ajánlani valami last minute külföldi ösztöndíjprogramot, Dan azonban túl fáradt volt ahhoz, hogy azonnal vegye a lapot. Addig integettem a fejemmel Mimi irányában, míg álmos pillantásába meglepődés nem költözött. Mindenkit ledöbbentett, hogy Mimi nem tud még a dologról, de nem értették, mit jelent Kubáról beszélni a nagyanyámmal. – Tessék, ez a tied! – mondta Mimi. Magas, keskeny, kék üveget nyújtott át Dannek. – Idd meg teával, lefekvés előtt egy órával! – Lefekvés? Az meg micsoda? – poénkodott Dan. Penny felkacagott, és rugdalózni kezdett. Mimi egy kisebb, aranysárga folyadékkal teli üvegcsét vett elő. Ahogy levette a kupakját, orromat megcsapta az almáspite illata. – Ezt meg Pennynek adom a fogzására. Pero un momento{7}, van még neki valami más is! Mimi elcsoszogott mellettem. Dan a karjában tartotta Pennyt, le-leragadozott a szeme. A kicsi játékosan az arcába kapott. – Mindjárt jövök – mondtam nekik, és Mimi után siettem. – Kavargasd nekem a sopát{8}! – szólt át a válla fölött a meleg fényekkel kivilágított konyhába lépve. Rendszerint csak ketten voltunk, de sokaknak világítottunk. Minél nagyobb a fény, annál több az ember és a szeretet. Felemeltem a tűzhelyen lévő fazék fedelét, és mélyen magamba szívtam az illatokat. Mimi híres levesei visszaadták a haldoklók életét, de tört szíveket is gyógyítottak. A dolog nyitja a caldo{9} volt, benne a tápláló zöldségekkel, fűszerekkel és levescsontokkal. Megkavartam a fortyogó főzetet, és megint beleszippantottam a mennyei párába. – Mimi? – szólaltam meg aztán. – Aquí{10} – felelte a ház távolabbi végéből. Visszatettem a fedőt, és kiálltam a beüvegezett veranda küszöbére. Rossz ötlet volt munka közben beszélni vele, de szerettem volna túlesni a dolgon. – Hol vagy? – Itt – mondta újra, de akkor sem láttam. Ezen a napos, tágas helyen ejtőztünk rendszerint hideg, édes teával, mivel Mimi üvegházzá varázsolta. Zárt ablak mellett is meleg fuvallatok járták át – ez volt otthonunk lelke, a buja, zöld növények titokzatosan sugdolóztak cserepeikben. A polcokon agyonolvasott könyvek és orvosságos üvegcsék meg tégelyek sorakoztak. Volt ott egy fából és acélból készített szélcsengő is, ami hallgatott jó időben, esős időben beindult, balszerencse idején pedig úgy bevadult, akár egy ijedt kölyök. Biztonságos, védett üvegházunk néha ezért úgy zúgott és morajlott, mint egy trópusi dzsungel. Hiába éltünk a floridai Port Coralban, ez itt Mimi szigete volt. Most pálmalevelek közül mosolygott rám. Kezében kék takarót tartott – égszínkéket –, amelyen selymesen csillant a napfény. Végigcirógattam a pihe-puha anyagot. Átjárt az elégedettség, akár a nagyim leveseitől. Ellépdelt mellettem, vissza az ablakához, én pedig elhessegettem magamtól a napsugaras jókedvemet, és utánamentem. – Mimi, választottam egyetemet – szaladt ki a számon, miközben átnyújtotta a babatakarót Dannek. Mindketten rám néztek. Dan elvigyorodott. – Pero{11}, te már egyetemista vagy. – Igen, de ez egy keresztképzés – feleltem. Izzadni kezdtem. Való igaz, az elmúlt két évet a gimnáziumban, a helyi főiskolán és a nyári egyetemen töltöttem. Nem volt könnyű, főleg mert részmunkaidőben a bodegában is dolgoztam. Mostanra azonban már csak hetek választottak el az érettségitől, amihez kétéves főiskolai végzettség társult. És ezen az ősszel át akartam iratkozni valamelyik egyetemre, hogy befejezzem az alapfokú latin-amerikai tanulmányaimat. – Á, sí{12}, tudom. Rendben, mondjad akkor. – Karját keresztbe fonta a mellkasán. Temérdek karperecének csörrenése ismerős volt, akár egy dallam. Ez a hang vezetett el hozzá, amikor elrejtőzött a növényei közé. Eltátottam a számat a csodálkozástól, de tovább hallgattunk. Mimi várt, nekem pedig nem jött ki hang a torkomon. – Ha bárhová mehetnél a világon, hová mennél? – kérdeztem mentőkérdésként. Dan a fejét csóválta. – Hawaiira – felelte Mimi. A gyertyaláng meglebbent mellette. Erre nem számítottam. – Várjunk csak! Bárhová mehetnél, Mimi! – Hallottam. Tetszik a Rock{13}. Csini. – Ezt nem vitatom – nevette el magát Dan. – És mi lenne, ha elmehetnél Kubába? Mimi arcáról lefagyott a mosoly. Mindent, amit tudtam Kubáról, azt itt, ebben a tengerparti városban tanultam meg. Több száz mérföldre az ismeretlen szigettől. Az ételben leltem rá a kultúránkra, a dalokban, amelyeket abuelám lejátszott a lemezjátszóján, meg a bodegában és Ana-Maria népes családjától hallott történetekben. A saját családom azonban hiányzott belőlük. Ahogyan én magam is. – Oda ugyan nem mennék! – közölte Mimi tömören. Nem akart többet beszélni róla. Az én abuelám türelmes és kedves teremtés volt, de ha Kuba került terítékre, menten visszautasítóvá vált. Annyian jöttek hozzá, és olyan sokat kértek tőle… És meg is adott nekik mindent: választ és reményt. Nekem azonban nem, már ha Kubáról volt szó. – Nagyon szépen köszönöm – mondta Dan Miminek, majd kifizette az altatótea meg a fogzást segítő balzsam árát. Penny a takaróba temette apró ökleit. Mielőtt hazaindult, Dan biztatóan rám mosolygott. Mimi elkezdte leszedni az asztalt. A levegőben a leves illata terjengett, a szobámból kihallatszott a zene. – Csakhogy azóta megváltoztak a dolgok – mondtam. Mimi felém fordult. Először erőltettem ezt a témát. Kalapáló szívverésem makacsul kopogtatott lelke zárt ablakán. – Már évek óta más minden. Elsőéves koromban végignéztem a tévében, amint az elnökünk lelép a repülőgépről Havannában. A bodegában mindenki dermedten, hitetlenkedve figyelte a jelenetet. Csak tizennégy voltam, de még én sem reméltem, hogy valaha is át lehet kelni majd az Amerikát Kubától elválasztó vizeken. Röviddel ezután felfedeztem a külföldi ösztöndíjprogramokat, és elhatároztam, hogy megkezdem a keresztképzéses tanulmányaimat. – Lehet, hogy neked más, de a kubaiaknak nem! – csattant fel Mimi, tovább növelve a távolságot köztem és a sziget között. – Tehát ha egyszer elmennél, soha nem térnél vissza? – A lelkem igen, mi amor{14}. Szomorúan csengett a hangja, és ez úgy lebénított, mintha kísértetet láttam volna. – Az ottaniakat jobban érdeklik a turisták, mint a népük, amely máig szenved. Ez az, ami sosem változik. – Mimi becsukta az ablakát, mellém lépett, és gyengéden megcirógatta az arcomat. – Hol van az az egyetem, niña{15}? A képzeletedben? Ennyi volt. Gondolhattam volna. Nem volt min meglepődnöm és nem is csalódtam. Nem volt okom a sírásra. – Nem érdekes. Különben is, még gondolkodom a dolgon. Igyekeztem megőrizni a közömbösség látszatát. – Jaj, Rosa! – sóhajtott fel Mimi. – Hamarosan okosan kell döntened. A fazékban a leves rotyogott, a szélcsengő halkan csilingelt, én pedig gyertyavilágnál tértem vissza a szobámba. Otthon voltam, ahol nem lehetett Kubáról beszélni. Mimi soha nem tér oda vissza, anyám el sem hagyta nagyon, én pedig szárnyaszegett madárként rostokoltam a kikötőben. Olyan kérdéseket feszegettem, amelyekre a tenger fenekén rejlett a válasz, számomra megismerhetetlenül.