Maren
Devney és én Észak-Karolinába készülünk. Annyit sírtam, amennyit ember nem sírt még soha, de akkor sem fogom lemondani az esküvőt. Apu írt egy e-mailt, amit olyankor szokott, ha a beszéd nehezére esik, és ismételten azt hajtogatta benne, hogy mennyire boldog. Úgyhogy bátorságot erőltetek magamra, és megadom neki, amire vágyik.
Egy esküvőt.
– Annyira, de annyira sajnálom, Mare! – mondja Devney, miközben az utolsó bőröndjét is bepréseli a csomagtartóba.
– Ő csak… Nem is tudom. Csak tényleg azt hittem, hogy rendben lesz. Tudom, hogy ez őrültség, de erre még nem álltam készen.
– Felkészülhetünk rá valaha is? – kérdezi, és rám pillant.
– Talán nem, de már tizenöt éve, hogy kórházról kórházra járkál a kezelések meg műtétek miatt. Most viszont feladták a próbálkozást, és meg fog halni
