Vár ránk a pillanat

Kettő

Maren

Negyvennyolc órával korábban

– Izgulsz az esküvő miatt? – kérdi Mark, a főnököm az irodámba lépve.

– Igen, tiszta ideg vagyok. Annyi minden történik egyszerre, és Oliver még mindig azon a küldetésen van. Azóta sem bocsátottam meg neked, hogy elküldted oda.

A vőlegényem és én mindketten a Cole Biztonsági Szolgálatnál dolgozunk.

Még csak rövid ideje vagyunk együtt, de első látásra egymásba zúgtunk. A megismerkedésünk gyorsan és mókásan zajlott, most pedig hozzá fogok menni Oliver Edward Kensington III-hoz. Mármint ha időben hazavonszolja a seggét az esküvőre, amit a fősulis barátom szállójában tartunk, akit szintén Olivernek hívnak.

Mark védekezőn maga elé emeli a kezét.

– Hé, nem én mondtam, hogy menj férjhez, és hozz össze egy esküvőt úgy három hét alatt…

– Nos, én pedig hálás vagyok, amiért belementél, hogy te adj össze minket.

– Ez a specialitásom – vigyorog Mark. – Azonkívül így legalább van okom leporolni az engedélyemet, amit ennek örömére ki is terjesztettem mind az ötven államra. Kiválóan vezetek le esküvőket.

– Natalie és Liam más véleményen vannak.

– De te mégis itt vagy, és a szolgálataimért könyörögsz.

Felnevetek.

– Erre a részre nem emlékszem. Úgy rémlik, te jöttél azzal, hogy ez már hagyomány, és hogy ingyen is vállalod.

Elhessegeti a megjegyzésemet, aztán lehuppan az előttem álló íróasztalhoz.

– Átgondoltad már, mit csináljon a csapat jövő héttől, amíg te nászúton leszel?

Felkapom az iratköteget, és a kezébe nyomom.

– Persze.

Elemzőként dolgozom az egyik legexkluzívabb biztonsági szolgálatnál, ahol a kockázatokat és a lehetséges kimeneteleket mérem fel, mielőtt a csapatom útnak indul, és végrehajt egy-egy küldetést. Minden szemszögből megvizsgálom a problémákat és a lehetőségeket, és mindig két lépéssel mindenki előtt járok.

Kinyitja a mappát, és tanulmányozni kezdi a tartalmát.

– Ezek jók.

– Nem lépnék le két és fél hétre úgy, hogy előtte nem gondoskodtam a csapatomról.

– Nem is feltételeztem rólad ilyesmit.

– Na most, ha haza tudnád juttatni a vőlegényemet…

Mark megvonja a vállát.

– Ha már elmentek, nem tudom befolyásolni a dolgokat, de a legutóbbi bejelentkezésükkor már készülődtek haza. Minden rendben lesz.

Hát azt nagyon remélem. Bármennyire is kényszerházasságot idéző a tempó, nekem akkor is sokat számít ez az esküvő. Miután apámat rákkal kezelik, és folyamatosan újabb szövődményekkel kell szembenéznünk, ez az egyetlen esélyem, hogy megadjam neki, amiről mindig is álmodozott: hogy az oltár elé kísérhessen.

Annak ellenére, hogy soha nem találkozott Oliverrel, oda meg vissza van a boldogságtól, hogy végre férjhez megyek.

Megszólal a telefonom, és apu neve villan fel a kijelzőn.

– Ezt fel kell vennem.

– Csak nyugodtan. Megyek, idegesítem addig Natalie-t.

Felnevetek, aztán engedélyezem a videóhívást.

– Helló, apu! – mosolygok a kijelzőt betöltő arcára. Vannak napok, amikor könnyebb neki, ha videótelefonál, mert fájdalmas a beszéd, én meg általában az arcáról is le tudom olvasni, hogy mit akar mondani, ő pedig addig is megpihenhet.

– Szia, Hercegnőm!

Elmosolyodom a becézésen.

– Jóképű vagy.

– Fontos, hogy az ember mindig a legmegnyerőbb formáját nyújtsa – vigyorog. – Ti már… teljesen… – Nehezen formálja a szavakat. – …készen álltok a nagy… napra? Alig várom! És Linda is izgatott.

Ez a része hazugság. Apám, a legszeretőbb és leggondoskodóbb ember, akit valaha ismertem, egy olyan borzalmas nőszemélyt vett el, akit csak a Sátán nővéreként szoktam emlegetni. Linda, nos… a legrosszabb. Egy gonosz ribanc, aki azt hiszi, az ő érzésein kívül semmi más nem számít. Ahogyan az sem érdekli, hogy apám korábban is volt házas, vagy hogy vannak testvérei és egy lánya is. Az ő elméjében mindez a lényegtelen dolgok közt szerepel.

Ki nem állhatom, de ő a kapuőr, akin át apámhoz juthatok, így aztán megfizetem a vámot, ami azt jelenti, hogy kedvesnek kell lennem vele, ha ő veszi fel a telefont, és csak a hívás után kezdem szurkálni a vudubabát.

– Alig várom, hogy láthassalak. – Szándékosan nem használok többes számot.

– Én is.

– Mi a baj? – kérdezem, mert habozást érzek a hangjában.

Apu felsóhajt, amitől köhögőrohama támad. Pár másodperc elteltével sikerül úrrá lennie rajta, majd megköszörüli a torkát.

– Ma új híreket kaptunk.

– Ó! – Kiegyenesedem, és közelebb húzom a székemet az asztalhoz.

– Az orvosok azt mondták, már nem igazán van mit tenni.

Kiszárad a szám, de azért kipréselem a szavakat.

– Nem értem. Azt hittem, használ a kezelés.

– Bár így lenne, Hercegnőm, de nem ez a helyzet.

Az agyam azonnal a különböző lehetőségeken meg esélyeken kezd kattogni.

– Akkor keresünk másik orvost. Elmehetünk… elmehetünk ahhoz a specialistához New Yorkban, aki nagy sikerrel alkalmazza azt az újfajta összetett kemoterápiás kezelést.

– Maren…

Megrázom a fejem, mert bármit is készül mondani, nem akarom végighallgatni.

– Az interneten olvastam róla, és ígéretesnek hangzik. Vagy az is lehet, hogy most egy hónap szünetet tartasz, aztán…

– Maren, hagyd abba! Hosszú évek óta küzdök, és elfáradtam.

Tudom, hogy elfáradt. Uramatyám, én aztán tudom, hogy kimerült, és olyan régóta harcol már, én soha nem lettem volna képes rá. Csakhogy akkor is önző vagyok, és az apámat akarom. Szükségem van az apukámra, az apukámnak viszont most arra van szüksége, hogy ne omoljak össze.

Így inkább hallgatok, mert félek, hogy a hangom elcsuklana, ha beszélni kezdenék.

– Csak annyira fáradt vagyok, és amikor hatott a kezelés, akkor megérte, tudod?

Biccentek.

– Azt kívánom, bár ne így volna, de elérkezett az idő. Itt az idő, hogy elengedjem, és kihasználjam, ami még hátravan.

Legszívesebben sírnék és rákiabálnék, hogy ne adja fel a harcot, de nem fogom ezt tenni vele. Látom a fájdalmat és a félelmet a tekintetében.

– Gyűlölöm ezt – felelem neki.

– Én is. Az orvosok azt mondják, nem fog sokáig tartani, és holnap találkozom a hospice-esekkel.

Reméltem, hogy soha nem kell majd hallanom ezt a szót. Ostoba remény volt, és tudtam, hogy soha nem fog teljesülni, de álmodozni azért még szabad.

Arról álmodtam, hogy nagypapa lesz, és szeretni fogja a gyerekeimet, lovagolni viszi vagy barkácsolni tanítja őket. Legalább annyira akartam miatta, mint magam miatt. De mindez már soha nem fog megtörténni.

Bármennyi is maradt neki hátra, szeretnék annyi időt vele tölteni, amennyit csak tudok.

– Mi lenne, ha lefújnánk az esküvőt, apu? Oliverrel elutazhatnánk Georgiába, hogy veled legyünk.

Apám arcát elfutja a vér.

– Semmi esetre sem!

– Miért ne?

– Mert… nem fogsz lemondani az esküvődről emiatt.

– Semmi gond, apu, várhatunk. Rendben?

– Nem, nincs rendben. Fogalmad sincs, mit jelent nekem, hogy ott legyek, amikor férjhez mégy. Hogy tudjam, szeretet vesz majd téged körül, és megtaláltad a férfit, akivel le akarod élni az életed.

Tudom. Pontosan ugyanezekkel a szavakkal fejtette ki a telefonban pár hónappal ezelőtt. Aznap éjjel rettenetesen sírtam, mert talán soha nem adhatom meg neki ezt a békességet.

Szerencsére Oliver megértette, és apám hívása után egy héttel megkérte a kezem.

– De beteg vagy, és az otthonodban kellene pihenned.

– Nem arra van szükségem, hogy csak feküdjek az ágyban. Beteg vagyok, igen, ez nem fog változni. De leginkább arra van szükségem, hogy az oltárhoz kísérhesselek a férfi mellé, akit szeretsz, mert minden szülő ebben reménykedik. Hogy tudják, a gyerekük… – Elakad a lélegzete, nagyot nyel. – Szeretném, hogy legyen egy boldog, közös emlékünk, Maren. Ne vedd ezt el tőlem! Nem hagyhatom, hogy a rák miatt ne lássam az egyetlen gyermekemet hozzámenni a férfihoz, akit szeret. Ott akarok lenni melletted. Látni akarom, ahogy megkezditek a közös életeteket.

Fájdalom nyilall a mellkasomba.

– Nem akarok rontani az állapotodon.

– Egyedül az rontana rajta, ha… ha te… – kapkod levegőért – …ha lefújnád.

Hátradőlök a széken, úgy bámulok ki az irodám ablakán, közben csüggedt szomorúság vesz erőt rajtam.

– Ha te így akarod…

– Így akarom. No, és már minden készen áll? – Fulladozva kiejtett szavai zihálásba torkollnak.

Alig bír beszélni, és még most is miattam aggódik. Mindig tudtam, hogy csodálatos ember, és szerencsés vagyok, amiért ő az apám, de még soha nem láttam ennyire tisztán. Maga miatt akarja, igen – de azt hiszem, értem is. Hogy majd azzal a tudattal tekinthessek vissza, hogy az apám ott volt az esküvőmön. Az anyámat már elvesztettem, és… nos, apám eddig is folyton a menyegzőmről beszélt.

Úgy szervezem meg ezt az eseményt, hogy mindenkinek tökéletes legyen. Ott lehet majd édesapám is, én pedig egy olyan emlékezetes élményben részesíthetem, ami után békében megpihenhet.

Mosolyt erőltetek az arcomra, és annyira vidámnak mutatom magam, amennyire csak bírom.

– Majdnem készen állunk. Már a tökéletes ruhát is megtaláltam.

– Az a… legfontosabb – nevet.

– No meg az örömapa jelenléte, nem igaz?

Apu tekintete felragyog.

– Egyedül te vagy a fontos.

– Szerintem te is nagyon előkelő helyet foglalsz el a listán.

Ragyogó zöld szeme, amely mintha csak az enyém tükörképe lenne, könnyekkel telik meg, és az alsó ajka megremeg.

– Annyira örülök, Maren! Imádkoztam ezért.

A gyomromban érzem a szívdobogásomat. Fogalmam sincs, hogyan fogom végignézni, ahogy meghal. Hogyan csinálom végig az esküvőt, tudva, hogy talán soha többé nem lesznek közös emlékeink? Nem fog menni. Nem veszíthetem el őt.

– Apu – kezdek bele, de felemeli a kezét, miközben a köhögőrohammal küzd.

– Rendben vagyok – szólal meg pár másodpercnyi kínzónak hallatszó zihálás után. – Csak egy kis visszaesés.

Folyamatosan ezt a négy szót mondogatja. Bármilyen csapást is mért rá az élet, minden „csak egy kis visszaesés” volt neki. Mindig tovább harcolt. Mindig kitartott, és az elé tornyosuló akadályokra is próbált csak úgy tekinteni mint leküzdendő buktatókra.

Most viszont nem tehet mást, mint hagyja elsorvadni a testét.

És imádkozik, hogy még láthassa, amiket látni szeretne.

– Rosszul hangzik ez a kis visszaesésed.

– Te csak ne aggódj… miattam – méltatlankodik.

– Mindig aggódom miattad.

Apám letöröl egy könnycseppet.

– Te mindent megadsz nekem. Mindent – csuklik el a hangja. – Pár nap múlva találkozunk.

– Rendben.

A szívem málladozni kezd, és vele együtt az elszántságom is. Immár megállás nélkül folynak a könnyeim, csak zokogok az asztalomnál ülve, mert el fogom veszíteni az egyetlen férfit, akit igazán szeretek.