Kigombolom az ingemet, és amikor már épp készülök levenni, nyílik a fürdőszobaajtó, és megpillantom Marent, aki még mindig a menyasszonyi ruhájában van.
– Szükségem van rád.
Szükségem van rád.
Arra van szükségem, hogy levetkőztess, aztán a következő pár órában kéjes sikolyokat csalj ki belőlem.
Kérlek, Oliver!
Csak éppen nem ezt mondja. Nem, a valóságban felsóhajt, és a vállát vonogatva megszólal:
– Nem tudom kigombolni a ruhámat. Segítenél?
Hát, végül is ez is valami olyasmi, mintha levetkőztetném. Valójában pontosan az, csak a mondat további részei nem hangzottak el… egyelőre.
Megköszörülöm a torkom, és odalépek hozzá. Megfordul, átveti a haját a vállán, ezzel csodás kilátást enged a hátára. Olyan átkozottul gyönyörű így, a teljesen leengedett hajával, ami szőke selyemzuhatagként
