A kőszívű ember fiai

A MÁSIK KETTŐ-2

Pál úr tudni illik, hogy szakács is.

- Hát „görög olvasó” - felel Pál úr karakán flegmával.

- Az jó lehet - szólt a kapitány -, s mi főtt bele?

- „Angyalbakancs.”

- Hisz az pompás eledel! Terített rám, Pál úr?

Pál úr végigméri e szóra tetőtül talpig a kérdezőt.

- Hát ma megint itthon ebédelünk?

- Ha kapunk valamit, Pál úr.

- Meglészen - szól Pár úr, s hozzáfog a terítéshez, ami annyiból áll, hogy az asztalon levő kék virágos, veres abrosz megfordíttatik, hogy veres virágos, kék abrosz legyen belőle, azután rá egy fajansztányér lehelyeztetik - melléje tétetvén egy szarvasagancs nyelű étszer és egy antik ezüstkanál, miket Pál úr mind megtörülget elébb magában az abrosz szegletében. Kiegészíti egy ócska pezsgőspalack, persze friss kútvízzel tele.

A kapitány széket húz magának az asztal mellé, s kedélyesen helyet foglal rajta, sarkantyús lábait kétfelé elnyújtva.

Pál úr pedig két kezét hátratéve így szól hozzá:

- Már megint nincs egy vad garasunk sem, ugye?

- Bizony nincs ott, Pál úr - szólt Richárd, elkezdve a késsel, villával a tányérján a legújabb capfenstreichot dobolni.

- Pedig még ma reggel két aranyat találtam a lajblink zsebében.

Richárd lovag nevetve inte a kezével:

„Hol van az már!”

- Szép! - dörmögé a vén szolga, s azzal elkapta ura elől a vizes palackot, kiment vele. Valahonnan kerített bele bort. Mikor visszahozta, s letette eléje, folytatá a diskurzust:

- Bizonyosan bukétra ment valami szép lánynak! Vagy elsámpányereztük a cimborákkal? Szép!

Azalatt előkeresett a pohárszékből egy körülcsorba tálat.

Azután egész filozófiai rezignációval mondá:

- Különben én is ilyen voltam, mikor fiatal voltam.

Nemsokára visszatért a gőzölgő tállal.

A „görög olvasó” paszuly volt, jó vastagon rántva, s a belefőtt „angyalbakancs” nem volt más, mint disznóláb.

A vén huszár magának készítette azt, de ha kettőjük között megoszlott, akkor is elég volt mind a kettőnek.

Richárd jó kedéllyel látott hozzá a katonás eledelhez. Evett, mintha sohasem látott volna annál jobbat.

A vén huszár ott állt a széke mögött, míg ebédel; pedig nem kellett tányért váltani, mert nem következett több fogás.

- Keresett-e valaki? - kérdezé Richárd Pál úrtól evés közben.

- Hm, hogy keresett-e bennünket? De hát hogyne keresett volna!

- Hát ki keresett?

- Legelőször is annak az aktrixnak a szobaleánya; nem az a szőke, az a másik, az a pisze; az hozott egy bukétot meg egy levelet: a bukét ott van a konyhaablakban egy csuporban, a szobaleánynak adtunk egy cvikipuszit, a levéllel pedig befűtöttünk.

- De hát mi az ördögért fűtöttünk be vele?

- Az volt benne, hogy küldjön neki a kapitány úr pénzt.

- De hát hogy tudja ezt, Pál úr? Hiszen nem tud Pál úr olvasni.

- Éreztük a szagáról.

Richárd nagyot nevetett rajta.

- Hát még ki járt itt?

- A Hortiglender lókereskedő. Elhozta azt a kétezer forintos paripát, akin a nagy kavalkádon akarunk fincoltatni a hercegasszonyok előtt.

- Nos?

- Ah! ‘sz nem nekünk való a! Sintérnek való a! Felültem rá alig szorítottam meg a térdemmel, mind a négy lába megroggyant alatta. Csak ránézni való állat az, nem ráülni való. Kidobtam gazdástul együtt az udvarból. Nem ér a négyszáz forintot.

- Azt nem jól tette, Pál úr! Nekem a lóra szükségem lesz; négyszáz forintom pedig nincs.

- Hát hiszen - szólt Pál úr, egyik bajusza szárát végigcsavarintva -, csak úgy dobtam ki, hogy majd visszajön.

Richárd kénytelen volt megint nevetésre fogni a dolgot.

- Hát még ki volt itt?

- Az „úrfi”.

Ezen a címen csak egy embert szokott nevezni Pál úr.

- Az öcsém? Hát annak mi kellett?

Pál úr nagy munkában volt, hogy egy szál forgácsból fogpiszkálót faragjon az urának egy roppant nagy görbe baranyai bicsakkal. El is készült vele.

- Tessék a fogpiszkáló!

- Hát mit mondott az öcsém?

Pál úr nagyon vakarta a fülét meg az ábrázatját.

- Majd elmondja maga - válaszolt fanyarul, s igyekezett összeszedni az asztalmaradékot.

Azonban mintha csak jelenésére érkezett volna, betoppant az úrfi.

A legifjabb Baradlay nyúlánk, gyönge termetű fiú volt; sima, gyermeteg arc, elkényszeredett nyájassággal vonásain, fejét nem büszkeségből, de az orrára csíptetett szemüveg miatt tartotta magasra. Mikor bátyjával kezet szorított, annak önkéntelenül az jutott eszébe, hogy van egy reglement a legfelsőbb kormányszék bizonyos hivatalnokai számára, akiknek utasításul van adva, hogy mindenkivel igen nyájasan kell bánni - ex offo.

- Hát szervusz, Jéni; mit hoztál?

Jenő telhető bizalmasságot igyekezett kimutatni.

- Ezúttal csakugyan hoztam valamit. Nem küldenéd ki Pál urat?

- Pál úr, menjen ebédelni!

Pál úr pedig élt municipális jogával, és remonstrált:

- Majd azután, ha az asztalt eltakarítottam!

Ebben meg kellett nyugodni.

- Gyújts rá addig, öreg - kínálta öccsét Richárd.

- Köszönöm; a te dohányod nagyon erős.

- Talán meg is érezné rajtad őméltósága, hogy csempészett dohányt szívtál? - csipkelődék Richárd. - No, kiment már Pál úr, beszélhetsz.

- Hát azt akartam veled tudatni, hogy édesanyánktól kaptam levelet.

- Én is.

- Tudatja velem a jó mama, hogy az eddigi havi segélyt meg fogja kettőztetni, s hogy rangomhoz illően felszerelhessem szállásomat, küldött ezer forintot.

- Nekem pedig azt írja édesanyánk, hogy ha így folytatom a pazarlást, végére járok az egész örökségemnek; ha jobban nem gazdálkodom, sem pénzt nem küld, sem adósságaimat nem fizeti.

- Ez nekem baj. Mert ha én most elkezdem a vígan költekezést, azt főnökeim rögtön észreveszik rajtam. Nem képzeled, milyen rossz renomét szerez az, ha valakiről azt gyanítják, hogy úrfiskodik. Az én pályámon csak annak van előmenetele, aki egészen függ a főnökeitől. Mihelyt itt valaki dandy, rangfokozatán felül tart szállást, jobban él, mint a főnöke; arról azt tartják, hogy dilettáns, s semmi bizalom nincs hozzá többé. Mármost aztán nem tudom, hogy mit csináljak.

- De én már tudom, hogy mit csináljak. Olyan dolgokban nem gazdálkodhatom, amik láthatók. Mindenütt ott kell lennem és mindent „mitmachen”. Hanem majd gazdálkodom abban, ami láthatatlan.

- Hát mi az, ami láthatatlan?

- Amit megeszem. Azt nem látja senki. Ha kiülök az ablakba a fogamat piszkálni, ki tudja felőlem, hogy a „Hét Választónál” diníroztam-e, vagy idehaza traktált meg Pál úr görög olvasóval meg angyalbakanccsal?

- Tudod mit, Richárd? Én azért jöttem hozzád, hogy annak a pénznek, amit anyánk nekem küldött, felét neked adom.

Jenő e szóknál még a szemüvegét is levette az orráról, hogy bátyja jobban a szemébe láthasson.

Az pedig minden megindulás nélkül rágta a fogpiszkálóját.

- Uzsorára adod?

Jenő újra felnyomta a szemüvegét, s felhúzta az orrát.

- Ej, ne tréfálj ilyen ostoba módon.

- Hát csak azért adod, hogy segítsem elkölteni neked, amihez te nem értesz? Én biz azt a szívességet is megteszem.

- Gondoltam, hogy te több hasznát tudod venni - szólt Jenő, s a zsebében készen tartott pénzt odanyomta testvére markába, egy kézszorítást is mellékelve hozzá.

Richárd azt sem mondta rá, hogy „köszönöm”. Köszönje meg amaz, hogy ő elvette.

- Azután mág egy átadnivalóm van - szólt Jenő rosszul sikerült közönnyel. - Egy meghívó Plankenhorsték holnapi estélyére.

Richárd két könyökére támaszkodva nézett szatirikus mosollyal öccse szemüvegeibe.

- Hát mióta lettél te Plankenhorsték estély-bemondója?

Jenő kényelmetlenül húzódozva felelt:

- Nagyon megkértek, hogy hívjalak meg a nevükben személyesen.

Richárd erre aztán nagyot kacagott.

- Hát itt az uzsora!

- Micsoda uzsora? - szólt Jenő, egész méltatlankodással támadva föl helyéből.

- Az, hogy te udvarolnál Alfonsine-nek, ha utadban nem találnád az anyját, aki téged még nagyon kicsiny embernek tart. Madame Antoinette azonban még maga is igényeket tart a világhoz, nem több harminchat esztendősnél, s ha hinni lehet a frizőrjének, még szép asszony is. Gárdista koromban sokszor táncoltam vele az elit bálokban, s nemegyszer ismertem rá a dominó alatt, ki ismerősének szólított. Te ezt mind tudod jól, s gondolod magadban, elviszem a bátyámat elefántnak. Jól van no, öcsém. Meg ne ijedj, nem adom vissza az ötszáz forintodat. Nagy uzsora ugyan, de leszek elefántod. Ülj a hátamra! Amíg te elbolondítod a lyányát, én elbolondítom az anyját.

- De kérlek! - kiálta fel Jenő, most már igazán ingerülten. - Nekem ott egész becsületes szándékaim vannak.

Richárd végighúzta mutató- és hüvelykujjait az orrán, s vállat vont.

- Hát bánja kő! Miattam elveheted mind a kettőt.

- De hát eljössz?

- Barátom, hogyne mennék. Vesztrisz híres táncos volt, de ő sem kapott többet ötszáz forintnál egy estére azért, hogy táncoljon.

- No, ne gorombáskodjál velem! Bizony megharagszom rád, s soha feléd sem jövök. Pénzemet megosztottam veled mint testvéremmel; azt te is megteszed hasonló esetben. Arra pedig, hogy jöjj el az estélyre, kérlek mint jó pajtásomat, s az most extra instantia.

- No, jól van, öreg. Ne haragudjál! Megyek veled, ahova akarod. Hanem ha ez extra ügy, akkor most nekem van jogom föltételt szabnom az alkuhoz. Hát ide hallgass!

- Hallgatok.

- Ha azt akarod, hogy elmenjek Plankenhorsték estélyére, tedd meg a kedvemért, beszélj a méltóságos főnököddel, hogy egy szegény papot, akit ide felcitáltatott ad audiendum verbum, bocsássanak békével haza. Tudod jól, az a mi papunk Nemesdombról, kit ama temetkezési imáért üldöznek most.

- Hogy tudod te azt? - kérdé Jenő megütközve.

- Hát, csak rájöttem valahogy. Becsületes, jámbor ember az, hagyjátok szaladni.

Jenő officiózus képeket csinált.

- De én úgy tudom, hogy a kancellár nagyon fel van ellene ingerülve.

- Ej, hagyj nekem békét a ti nagy embereitekkel! Láttam én már mindenféle nagy embert - masculini et faeminini generis - a legelképzelhetőbb mindenféle pongyolában. Tudom én jól, hogy azok is úgy esznek, isznak, ásítanak és horkolnak, mint más ember. Engem meg nem ijesztesz velük. A főnököd ráncba szedi a homlokát, nagyot horkant az ártatlan delikvensre, s aztán, mikor odább ereszti, jót nevet rajta, hogy de megijesztette. Az a pap becsületes fickó. Egy kicsit eljár a szája. De hát azért az Isten cselédje. Eresszétek békével haza; hadd őrizze tovább az Úr birkáit!

- Jól van no, majd szólok az ügyében őnagyméltóságával.

- Köszönöm, de mármost igazán ülj le, és igyuk meg ennek a szent békekötésnek az áldomását. Pál úr!

Pál úr kompareált.

- Itt egy tízforintos. Hozzon két palack pezsgőt! Egyet nekünk, egyet magának!

Pál úr nagyon meglógatta a fejét kifelé mentében, s erősen dörmögé magában:

„Én is csak ilyen voltam, mikor ifjú legény voltam.”