A kőszívű ember fiai

A MÁSIK KETTŐ-1

A MÁSIK KETTŐMost hagyjuk el az egyik fiút, az orosz róna haván fekve, meztelenül a téli ég alatt, amint jámbor idegen pórok dörzsölik merev tagjait, s egyetlen barátja lesi elkékült ajkainak, halott szempilláinak megmozdulását, hogy megkérdezhesse tőlük: „Látod-e még csillagaidat?”

A „Magyar Király” akkoriban egyike volt a legdíszesebb fogadóknak Bécsben; különösen látogatott helye magyarországi úri vendégeknek s magyar katonatiszteknek.

Egy fiatal huszártiszt halad fel a vendéglő első emeletének lépcsőin; szép, délceg ifjú, széles vállain, telt idomain megfeszül az öltöny, telt piros arcához hetykén kipödrött, hegyes bajuszt visel, akkoriban még az egész hadsereg tisztikaránál csak a huszárok kizárólagos jogát; sipkája büszkén lehúzva szemére. Olyan kevély a fejhordozása, mintha az egész világon ő volna egyedül huszár és kapitány.

Amint az első emeletre fölér, egy percre megállítja valami furcsa jelenet a mellékszobákhoz vezető folyosón.

Egy ősz ember, simára borotvált arccal és hosszú porköpenyegben veszekedik egész haragban három pincérrel és egy szobaleánnyal.

A pincérek és szobaleány pedig a legnagyobb hódolattal és szolgálatkészséggel iparkodnak tetszésére szolgálni, amiért az öregúr még jobban dühösödik, és szidja őket hol magyarul, hol diákul.

Amint az öregúr meglátja a huszártisztet, ki egy percre megállt a zajra, odakiált hozzá (föl sem tette, hogy ha huszár, hát magyar ne legyen):

- Ugyan édes tiszt úr, legyen olyan jó, jöjjön ide, és magyarázza meg a dolgot ezeknek a stomfaxoknak, akik nem értenek semmi nyelven.

A huszártiszt odament. Ráismert az alakra, hogy ez pap.

- No, hát mi baj, páter?

- Hát a passzusomba azt írta a szolgabíró, persze diákul a nacionálém után, hogy „verbi divini minister”, ami annyit tesz, hogy az „isteni ige szolgája”, s íme, a vámon, amint megmutatom passzusomat, a vámosok elkezdenek „per miniszter” titulálni, azontúl tráger, fiáker, kellner, valamennyi mind per „excellenciád” ad egyik a másiknak a kezére; előttem, utánam komplimentíroznak, csakhogy a földet nem verik az orrukkal, és vesztegetik rám az excellenciát! Aztán kinyitják előttem a legpompásabb szobákat. Hja, nekem az nem kell, én szegény pap vagyok, nem mulatságból, de kényszerűségből jöttem ide Bécsbe. Ugyan kérem, magyarázza ezt meg ezeknek a kópéknak; én nem tudok németül, arra mifelénk nem beszélik, ezek meg nem tudnak semmiféle más nyelvet.

A huszártiszt elmosolyodott.

- S hát páterkám, miféle nyelveket tud?

- No, diákul, görögül, hebraeusul meg jóformán arabusul is.

- No, azokkal itt bizony nem fog messze menni - szólt a huszártiszt mosolyogva. Azután a főpincértől kérdezett valamit halkan, mire az titkos szemhunyorítással inte, a felső emeletre mutatva.

- Hanem hát mármost csak menjen be a szobájába, páterkám; én egy negyedóra múlva visszajövök, s akkor majd eligazítom a dolgát a vendéglői személyzettel, de most sietek, mert várnak.

- De kérem, az én dolgom még sietősebb - mondta a pap, s megragadta a tiszt kardbojtját, hogy el ne szalassza. - Ha én csak belépek is ebbe a cifra szobába, az nekem mindjárt öt forint.

- Mégiscsak sietősebb lesz az én dolgom, páterkám - szabódék a huszártiszt -, mert engem odafenn vár öt pajtásom, akik közül egy meg akar velem verekedni, s azokat nem szabad várakoztatnom.

A pap úgy megijedt erre a szóra, hogy rögtön elereszté a tiszt kardbojtját.

- Hát az úr most duellálni megy? No, már ugyan mire való ez a bolondság?

A tiszt mosolyogva szorítá meg az öreg pap kezét.

- No, csak várjon rám nyugodtan, szentatyám. Mindjárt itt leszek.

- De le ne vágják, uram! - kiálta utána a vén pap hüledezve.

- Magam is azon leszek! - szólt a huszártiszt, s kedélyesen csörtetett fel a második emeletre.

Az öreg pap be hagyta magát tuszkoltatni az első emeleti lakszobába. Az egész pereputty folyvást excellenciás urazta.

„No, ez szép! - gondolá szétnézve a szobában. - Selyemfüggönyös ágy, porcelán kályha; itt legalább öt forintot fizetek egy napra - ha nem hatot.

És még hozzá mennyi léhűtő!

Más kellner hozza a pakkot, más a lavórt, más a csizmahúzót. Mind excellenciás borravalóra vár.

Ezt a cifra pádimentumot sem csiszolták ki ilyen fényesre ingyen.”

Amint igy évődik magában, és számítgatja hozzávetőleg, mennyibe kerülhet egy ily keserves úri nap Bécsben, egyszer csak sűrű lábdobogást és kardcsörgést, csattogást hall a feje fölött.

Ezek éppen az ő feje fölött duellálnak.

Itt egy nagy dobbanás; ott egy nagy toppanás! Most egy csapás, majd egy csörrenés! Előre-hátra tuszkolódás!

Ezek valósággal duellálnak!

Öt-hat percig tart a hercehurca. A szegény pap azalatt nem tudja, hogy hová legyen. Kedve volna kikiáltani az ablakon, hogy jöjjenek segítségre, de eszébe jut, hogy hátha őt magát fogják be akkor, mint csendháborítót, ebben a rendes városban. Majd meg arra a gondolatra jön, hogy felrohan a vívók közé, s tart nekik egy prédikációt Szent Máté XXVI. része 52. verse szerint: „Dugd el a te szablyádat helyére, mert valakik fegyvert fognak, fegyverrel kell veszniek!” Hanem aztán csak vége lett a feje fölötti dobogásnak s fegyvercsattogásnak magátul; s pár perc múlva hallá a sarkantyús lépteket közeledni ajtaja felé a folyosón, s amint az ajtó megnyílt, nagy vigasztalódására pillantá meg az iménti huszártisztet, egész épkézláb és sértetlenül.

Mégis odasietett hozzá, és összetapogatá karját, mellét, hogy nem történt-e valami fogyatkozása.

- No, nem vágták meg az urat?

- Dehogy vágtak meg, páter!

- Hát micsoda? Az úr vágta meg az ellenfelét?

- Kapott egyet a képén keresztül.

A pap elszörnyedt rajta.

- S nem fáj az neki nagyon?

- Dehogy! Örül neki, mint a bolond a sipkájának.

A pap nem találta ezt olyan jó tréfának.

- Ugyan, ugyan, már hogyan tudnak ilyen pogány dolgokat mívelni az urak? Ugyan mi okuk volt egymásra rontani?

- Hát, tisztelendő atyám, hallotta már egyszer azt az adomát, ugye, hogy két tiszt összeveszett azon, hogy az egyik azt állította, hogy ő Olaszországban maga is szedte a fáról a szárdellát, a másik meg ezt nem akarta hinni; ezen aztán kardra keltek, az egyik kapott a képére egy vágást, akkor jutott eszébe, hogy igazság, kápri volt az, nem szárdella. Hát képzeljen magának ilyesvalamit.

- De csak nem ilyen hiábavalóságért verekesznek az urak?

- Körülbelül. Most jöttem az ezredhez, egyenesen kapitánynak tettek testőrből, s most emiatt egy csoport kollégámmal végig kell verekednem, míg vagy levágnak, vagy megszokják a köztük létemet. Már ez itt így szokás. Hanem beszéljünk az ön bajáról. Ön azt mondta, hogy nem mulatságból jött ide, hanem kénytelenségből; hát ugyan mondja el, mi szél hozta ide.

- Hiszen ha olyan jó akar lenni az úr, hogy meghallgatja a bajomat, még meg is köszönöm. Egészen idegen vagyok ebben az országban: még csak az sincs, akitől megkérdezzem, hová kell mennem; pedig fel vagyok híva: „ad audiendum verbum”.

- Tyű, páterkám! Ez nagy szó. Kit sértett meg és mi módon?

- Hát elmondom én azt egészen, úgy, ahogy van. Lássa, az úrnak olyan jó, becsületes képe van, hogy az embernek egész bizodalma támad hozzá.

Én lelkipásztor vagyok egy alföldi helységben, ahol némi viszálkodásaim voltak a földesúrral. Tetszik tudni, ő nagy oligarcha volt, én pedig egy kicsit kuruc legény vagyok.

Aztán meg egy kis családi zsúrlódás is volt közöttünk; a földesúrnak gavallér fia volt, nekem meg csinos leányom. Aztán énnekem az a véleményem volt, hogy a leányomat nem adom ingyen, a földesúr pedig azt hitte, hogy az így neki nagyon drága, s azért a fiát elküldte Muszkaországba. No, azt nem bánom. Hanem azután a nagyméltóságú úr megvált e siralom völgyétől, és keresztyéni módon eltakaríttaték. Prédikáció és búcsúztató után én mondék fölötte egy végső imádságot. Igaz, hogy kemény dolgokat mondék; de amiket mondtam, azt az Istennek mondtam, nem az embereknek. És most ezen imádságomért a föld hatalmasai meghurcolnak; megidéztek már consistorium, megyei törvényszék elébe, mint szentségtörőt, mint lázítót; kitesznek papi hivatalomból; s még az sem elég: felidéznek, azt sem tudom, hová, azt sem tudom, kihez - hogy feleljek felségsértés miatt. Pedig nézze meg az úr, és legyen ítélő bírám; itt van az elmondott ima a zsebemben, olvassa el; talál-e benne egy szócskát, amivel perduellissé lettem volna?

Az öregembernek reszkettek az ajkai, annyira el volt érzékenyülve e gondolat miatt, s villogó szemei megteltek könnyekkel.

A fiatal tiszt átvette a megviselt iratot, és végigolvasta azt. A pap leste a hatást az ifjú arcán.

- Nos, nos, uram! Mit szól ön hozzá? Hát elítélne-e ön azért, amit ott mondtam?

Az ifjú tiszt összehajtotta az imádságos írást, és visszaadta az öregnek, meghatott, csendes hangon mondva:

- Én nem ítélném önt el.

- No, az Isten áldja meg érte. Bár az úr volna a bírám!

Pedig bizony „bírája” volt az ebben a percben, mert az annak a férfinak a fia volt, akiről az ima beszélt.

- Hanem hát egy jó tanácsot mondok önnek, tisztelendő úr - szólt az ifjú. - Legelőször is maradjon idehaza, amíg nem hívatják. Ne fusson senkihez, és ne panaszolja senkinek a baját. Azért, amivel ön vádolva van, önt semmi baj nem érheti; hanem ha védelmezni találja magát, arról azután nem állok jót, hogy a védelme miatt nem kap-e terciát.

- De hát mit csináljak?

- Üljön veszteg. Ha érte küldenek, menjen, ahová vezetik. Ahol megállítják, ott megálljon. Amit beszélnek hozzá, hallgassa meg, a száját jól befogja; aztán, mikor veszi észre, hogy már nem beszélnek többet, akkor hajtsa meg magát; igyekezzék háttal az ajtót megtalálni, és jöjjön haza. Mindenféle elöl-utol talált embernek pedig, akármit kérdez, feleletet ne adjon.

- De hisz akkor engem igen ostobának fognak tartani.

- No, csak higgye el nekem, hogy ezzel a passzussal sok szép világot be lehet utazni.

- No, jól van, megfogadom. De csak soká ne tartana. Mert Bécs drága.

- Amiatt meg ne legyen aggodalma, szentatyám; ha önt kedve ellenére hozták ide, valakinek okvetlenül ki is kell fizetni, amit ön itt elkölt.

Az öreg elbámult nagyon. Szerette volna tudni, vajon ki lehet az a valaki.

- Nekem azonban dolgom után kell mennem. Hát Isten áldja meg, öregem.

A pap hálálkodott volna még egy kicsit, de a tiszt nem ért rá; megszorította a kezét, és elsietett.

Utána előkerült a pincér, és hozta a tisztelendő úrnak a tejeskávét.

Az öregúr hiába mondta neki, hogy nem szokott reggelizni, nem él ilyesmivel; ott hagyta a német, s ment ki háttal az ajtón nagy komplimentírozva.

Az öreg csóválta fejét. Vajon hogyan sikerülne, ha ő is megpróbálná, így háttal menni kifelé az ajtón, s aközben folyvást alászolgáját csinálni.

De minthogy már a kávé ott maradt, nehogy kárba vesszen (már úgyis meg kell fizetni), hát csak inkább megitta. Biz az jólesett.

Bárcsak jönne az a kellner vissza, hogy vinné el az üres edényeket, mert ha egy el talál törni ezekből a drága findzsákból, annak ugyan nagy ára lesz.

Mint a kívánság, oly pontosan érkezett vissza a pincér az üres edénykékért. A tisztelendő úr idáig már megtanult egy szót németül, s azt rögtön alkalmazásba vette.

„Bezahlen!”

És egyidejűleg előhúzá mély zsebei egyikéből a hosszú, kötött erszényt, melyet névnapjára kapott valaha, s melyben sok év óta megtakargatott húszaskák csörömpöltek. Fizetni készült. Először azért, mert adós maradni egy óráig sem szeret. Másodszor és főleg pedig azért, hogy ebből az első kóstolóból aztán majd hozzávetőleg kiszámíthassa a geometriai proporciót, melyben a napi kiadások növekedni fognak.

De mily nagy volt meglepetése, midőn a pincér a legmosolygóbb udvariassággal és kifejezésteljes pantomimiával utasítá vissza a széthúzott erszényt, biztosítva a tisztelendő urat, hogy „schon bezahlt”.

(„Annak a katonatisztnek hát mégis igaza volt! Az igaz ember. Kár, hogy legalább meg nem kérdeztem, kinek híják. De ugyan ki lehet az a valaki, aki helyettem a költségeket kifizeti?”)

Az a valaki persze hogy senki sem volt más, mint Baradlay Richárd, ki elmenetelekor két aranyat adott át a főpincérnek, meghagyva, hogy az öregurat lássák el tisztességesen; ami költsége lesz, azt ő fogja kifizetni.

A fiatal tiszt még azután elment a katonai lovardába, s egy óráig gyakorolta magát a voltigírozásban, a lóháton vívásban, kard és lándzsa ellen; megütlegeltette magát a mesterei által, s visszaütlegelte őket; eltört egy dárdanyelet, kifárasztott egy lovat; mikor azt megunta, még egy órát sétált a glacis-n, nézegetett a hölgyek kalapjai alá, s végtére eljövén a dél ideje, hazament a szállására.

Jó magasan lakott, a harmadik emeleten; úrfias szállást tartott, két kijárással, egy nappali s egy hálószobával; azzal szembe a folyosón keresztül a cselédszoba egy kis konyhácskával.

Egy vén huszár volt a szolgája, akit ő úgy hítt, hogy Pál úr.

Abba pedig egészen igaza volt, ha Pál urat úrnak hítta, mert Pál úr valóban többet parancsolt őneki, mint ő Pál úrnak.

Hatvanesztendős volt már a legény, még mindig közlegény, és még mindig legény. A negyedik kapitulációt szolgálta már, s viselte a réz emlékérmet, amit a napóleoni hadjáratok vitézei kaptak; bajusza most is háromszor megcsavarintva, mint egy pár roppant dugóhúzó, hirdeti gazdája régi dicsőségét; minden szál haja ép még és fekete, s lábszárai büszkék arra, hogy meg lehet ismerni rajtok azt az embert, aki lóháton járta meg Párizst, Nápolyt és Moszkvát.

- Nos, Pál úr, mi ma az ebéd? - kérdi a hazaérkező kapitány, kardját leoldva oldaláról s fegyvergyűjteményébe akasztva, melyet pompás antik fringiák és handzsárok egészítének ki.