A kőszívű ember fiai

KÉT JÓ BARÁT-4

Hanem amint a bozót szélihez értek, az imsik nyugtalanul állt föl helyéből, s ijedten nézegetett maga elé. Egyszer aztán anélkül, hogy valamit szólna a hátul ülőkhöz, elkiáltotta magát: „Szent Pál, segíts!” - s kiugrott a vasokból, és odahajította a gyeplűt a lovak közé.

Az ifjak bámulva néztek utána. A bozót szélén volt egy fenyőfa, derékban kettétörve a vihartól; az imsik ahhoz a fához futott, s mielőtt a farkasok elkaphatták volna, felkapaszkodott annak lecsüngő ágain: A három mén vágtatott kormányzatlanul odább.

De hát miért hagyta el az imsik a szánt?

Erre a kérdésre a következő perc meghozta a választ. Egy kétségbeesett nyerítés, azután recsegés, ropogás, szakadás; végre egy nagy zuhanás, s azután eltűnt előlük a világ.

Amint a sötétben felocsúdtak, el nem tudták gondolni, hogy hová juthattak most.

- Élsz-e? - kérdé Leonin bajtársától.

- Megvagyok. Hát neked kezed-lábod ép-e?

- Mi valahova leestünk; csak azt tudnám, hova.

- Kísértsük megtudni.

A szán fenékkel fölfelé volt rájuk borulva, az oldalán kellett előjönniök. Akkor tapasztalták, hogy mély hófuvatba vannak elsüppedve mindenestül.

Hanem a szán eleje nem volt sehol, az elszakadt a vasokrul, és eltűnt.

Amerre pedig az eltűnt, arra nekik is utat kellett találniok kifelé.

Kikecmeregtek a hóbul. Akkor látták, hogy hova jutottak.

Megtalálták, amit olyan nagyon kerestek, a Dnyepert.

Csak az a baj történt, hogy a Dnyeper partja azon az oldalon hét-nyolc öl magas, s ők e toronymagasságból rohantak alá lovastul, szánostul.

Szerencséjükre a vihar oly hótorlatot sepert a part falához, hogy nem zúzták össze magukat; hanem a szán kettészakadt.

Az elejével a három mén már a másik parton is túl száguldott. - Hát a farkascsorda?

Az a meredek parthoz érve, onnan visszariadt; a lovak példája nem bátorítá fel őket utánuk csinálni a halálos ugrást; hanem az egész ordas had vágtatvást nekiindult a part menedékes részét keresni, s nehány pillanat múlva lehetett látni, mint bukdácsolnak alá egy szédelgős lejtőn, s folytatják az üldözést a három paripa után.

- No, ezek már nem kapják meg azt a három lovat - szólt Leonin. - Nagy előnyt kaptak előttük a lovak, s most már teher nélkül futnak. Készen lehetünk rá, hogy egy óra múlva éhesen, dühösen visszatérnek a farkasok.

- Várunk van most, s ott védhetjük magunkat reggelig is - szól Ödön a felfordult szánra mutatva, mely a mély hó közé benyomulva, igazi barlangot képezett.

- Az unalmas mulatság volna, bajtárs. Annál jobbat is tudunk. Most már itt alattunk az országút, a Dnyeper, tudjuk, merre van előre; magunkkal hoztuk korcsolyáinkat, felkötjük, és utazunk magunk emberségéből. A Dnyeperen egypár óra alatt bizonyosan lelünk katona-őrtanyát, egypár órai korcsolyázás pedig nekünk csak mulatság.

- Pompás lesz - monda Ödön, s a két fiatalember kezet szorított és nevetett.

- Mulatságos az élet!

A vihar után a Dnyeper olyan tisztára volt seperve a hótul, mint a tükör; csupa gyönyörűség lehetett rajta végigsikamlani. Az ifjak felkapcsolták korcsolyáikat, a pisztolyokat, handzsárt, és - a rosztopcsinos kulacsot kivéve - minden fölösleges terhet ott hagytak a felborult szán alatt, s azzal egy hurrákiáltással nekiereszkedtek az acélsima pályának.

Hanem még korán volt hurrát kiáltani.

A fenevadtábor tömegestül elvonult a három száguldó paripa nyomán; de hátramaradt egy őrszem.

Négy ordas ott települt meg a csonka fenyőfa alatt, melyre az imsik felkapaszkodott. Ezek úgy csinálták ki maguk közt, hogy ez az ember reggelig megfagy a fán, akkor magától leesik, négyüknek éppen elég lesz.

A legvénebb martalóc kiült a part magasára, s úgy nézett a tovarohanó társai után, s nagyokat ásított éhségében; azok nem jutnak a prédához.

Ez meglátta a menekülő ifjakat.

Rögtön rákezdte a jeladó üvöltést, mire a három strázsáló farkas odahagyta az imsiket; azok fiatalabb farkasok voltak. Amint meglátták a két emberi alakot a jégen tovacsuszamlani, rohantak a part mentében utánuk, s amint egy kissé csapinós helyre akadtak, le utánuk a jégre.

A vén őrszem elébb megvárta, míg a lovak után futott társai meghallják jeladását, s a hátulsók visszaszállingóznak az új vadat űzni, s ő maga csak azután rohant a vadászatra. Azt is tudta már, hogy a sík jégen a farkasnak nem jó mulatság a futás, ő csak a parton maradt, onnan kísérte a rohamot.

A két ifjú, ahogy belejött a hevélybe, egész mulatságot talált abban, hogy még kísérőik is akadtak. Csak négyen vannak, az két férfinak jatagánhegyre is kevés. Ezt már csak tréfára vették.

Mind a kettő gyakorlott korcsolyázó volt: edzett, életerős ifjak. Játék volt nekik a farkasokat hátrahagyni. A három fiatalabb csikasz dühödten szorította a futást a tükörsima jégen, el-eliszamodva s bukfenceket vetve; néha mind a hárman egymáson keresztülhemperegtek, s olyankor összemarakodtak bomlottul, mintha egyik a másikat okolná az ügyetlenségért. A vén farkas pedig csak a parton futott mindig vagy a part melletti nádasokban, s csak olyankor vezette a futást, mikor a Dnyeper kanyarulatot tett. A vén fickó nagy mérnök volt; már tudta, hogy mi az a diagonális vonal. Míg a két ifjú a kanyarulat ívén sikamlott végig, addig ő társait az egyenes vonalon vezette keresztül; úgyhogy a korcsolyázók, mikor már azt hitték, hogy messze elhagyták üldözőiket, azon vették észre, hogy azok megint csak sarkukban vannak; s ismét hozzá kell látni, hogy elhagyják őket.

Egyszer ilyen ravaszul éppen eléjük kerültek. „No, most fogjuk meg őket!” - gondolta a négy farkas.

A két ifjú hirtelen jobbra-balra vargabetűt csinált, s a hoppon maradt banda elrohant mellettük; nem tudtak megállni a jégen, saját rohamuk elvitte őket odább, körmeik hasították a jeget, szántották odább akaratlanul; a két ifjú nevetve sikamlott előlük tova, míg a vén farkas dühödten kapkodta oldalba ügyetlen társait.

Ezen a barátságtalan szóváltáson ismét nagy tért vesztettek.

Ödön és Leonin egymásnak nyújtva kezeiket, röpültek tova a jégen párosával; a férfigyönyör égett arcaikon. Milyen magas öröm: játszani a halállal!

Hanem amint egy helyen a folyam bal partja lelapult, s ők hátratekintettek, akkor látták nagy rémülten, hogy ez a négy üldöző csak a tábor előcsapatja, mögöttük nehány ezer lépésnyire jön rohanva az egész undok csorda.

- Bajtárs! Most már előre, ki hogy tud! - szólt Leonin, s elbocsátva Ödön kezét, összefonta karjait mellén, és nekivetette magát teljes tehetségébül a futásnak.

- Amott füstöt látok a távolban - mondá Ödön, utánaszáguldva.

- Az katonai őrtanya lesz vagy valami helység. Félóra alatt elérjük.

Arra a félórára aztán minden erőt össze kell szedni.

A két ifjú tovasiklott a jégen, mint két repülő madár; a veszély nagysága felfokozta idegeik erejét; most már az izzadság csorgott homlokaikról, most már a forró pára lövellt ki orrlyukaikon; a futás életre-halálra ment már.

Hanem győzték.

A fertelmes csorda egy lépést sem nyert rajtok. A távolság közöttük mindig egyenlő maradt. Csak a négy önkéntes, vén vezetőjével igyekezett utánuk kitartó erőfeszítéssel.

Most már véres volt mindannyinak a talpa a jégtül és nádtul, s a vér tapadt a jéghez, könnyítette a futást.

Leonin járt elöl. Ödön mindig nehány ölnyire mögötte.

Egyszer Leonin hirtelen hátramaradt.

- El vagyok veszve! - kiálta sápadtan.

Ödön, kit a roham sebesen röpített el társa mellett, rögtön visszakanyarodott barátjához.

- Mi lelt?

- Végem van. Korcsolyám szíja elszakadt a csatnál. Te siess és menekülj!

- Csigavér! - monda Ödön. - Vedd elő a késed, és csinálj új lyukakat a szíjadon. Én addig megvívok ezzel a négy fenevaddal.

- Igazán? - szólt Leonin mosolyra derülő arccal, megszorítva barátja kezét. - Akkor vedd az én két pisztolyomat is.

Ödön gyorsan övébe dugta a másik két pisztolyt is, s nehány lökéssel eléjük nyargalt az üldöző vadállatoknak; míg Leonin egy fölálló jégtábla mögé vánszorogva oda letérdelt, s elszakadt korcsolyáját használhatóvá tenni igyekezett. Handzsárja tokjába volt szúrva egy kis evőkés, azzal iparkodott lyukat fúrni a szíjon; a meztelen handzsárt odatette maga elé a jégre; ez volt most már egyedüli védszere.

Ödön lassítá az iszamlást, s amint a négy üldöző vadállat egy kis rekettyés sziget mögül ismét kibukkant vele szemközt, lenyomta korcsolyája sarkait a jégre, s iparkodott megállni. És azután kihúzott két pisztolyt az övéből.

Nem volt szabad hasztalanul elvesztegetnie lövéseit. Minden golyónak találni kellett, és jól találni, hogy a szemközt rohanó vad, ha felbukik, el ne üsse lábáról meglövőjét.

A három fiatal jött elöl, egy-egy ölnyire egymás mögött, a vén ordas leghátul; a három fiatal egyenes vonalban ellenfelüknek rohanva, repülő bozontos farkaik a levegőben, szemeik veres tűzben égve; egymásra visszacsahintva nagy örömteljesen; a vén ordas féloldalt fordított fejjel, vizsga szemmel és farkat alácsapva, ravasz, kaján vigyorgással pofáján.

Hidegvér!

Az első vadállatot tízlépésnyiről találta a golyó szügyen keresztül, az mindjárt félreült az útból, s elkezdett tele torokbul vért okádni a jégre.

A másodiknak a lövés első lábát zúzta össze; az ordítva bukdácsolt oldalvást, tört lábát rázva a levegőben.

A harmadik alig négylépésnyiről lett találva, olyan igazán szólt neki a golyó, hogy amint a koponyáját találta, a felbukó fenevad kétszer vetett bukfencet, s úgy vágta magát hanyatt Ödön lábainál.

A negyedik, a vén ordas, midőn közel ért ellenfeléhez, megtorpant, és lesütötte fejét. Füleit hegyesen fölemelve, féloldalt sandalgott reá, és engedett magára célozni pontosan.

Abban a pillanatban aztán, mikor Ödön rásütötte a pisztolyt, hirtelen megugrott a vén gonosztevő, s a golyó célt tévesztve pattogott tova a sima jégen.

Ödön elhajítá a kilőtt pisztolyt, s előrántá a handzsárt. Hanem a ravasz dúvad nem rohant rá; nagyot szökellve félrefutott az a part melletti nádasba, s ott eltűnt.

Ödön azt hihette, hogy a támadó feladta a harcot, mely nem tetszett neki; „egy úr, egy úr ellen”, s a berekbe menekül vesztett ügyével.

Utánanézett, míg el nem tűnt előle.

Azután Leoninhez kiáltott:

- Készen vagy-e?!

- Vigyázz! - kiálta az vissza.

Midőn Ödön hátranézett, akkor vette észre, hogy a félretért ordas a nádberek sűrűjében megkerülte az ő állását, s észrevéve, hogy tova egy másik férfi vesződik harcképtelenül, azt igyekezik megrohanni, kitörve a nádsűrűből Leonin irányában.

Ödön nyílsebesen vágtatott vissza Leoninhez.

Csaknem egyenlő távolból rohantak oda: ő és a farkas. Leonin látta mindkettőjüket, s nyugodtan fúrta a lyukat korcsolyája szíján.

Ha Ödön megmenti, jól van; ha nem mentheti meg, fél lábon, fél korcsolyával úgysem védheti magát. Ránézve az volt az életkérdés, hogy korcsolyáját ismét felköthesse. A többi Ödön dolga.

Ödön ordított dühében, midőn a fenevadat barátjára rohanni látta. Minden erejét megfeszíté, hogy elvágja útját a dúvadnak. Az pedig fejét folyvást félre fordítva, rohant biztos zsákmánya irányában.

Csak egy szökés még a farkas részéről, csak egy lökés még a korcsolyával, és a következő pillanatban Leonintól félölnyi távolban egy összegubancolt tömeg hentereg a jégen; itt egy láb, ott egy bozontos fark, itt egy kesztyűs kéz, ott egy vérben csattogó száj, mind a ketten átestek egymáson, ki hol érte ellenfelét, ott vágva, harapva, ragadva - késsel, foggal, körömmel s hemperegve, hol fel, hol alul.

Hanem aki végre fölkelt, az Ödön volt; handzsárja markolatig véres; bőrbekecse összevissza hasogatva. A farkas ott nyúlt el a jégen, összeszúrva, vágva, s tajtékzó fogait csattogatta össze végvonaglásában.

- Hopp! Ez megvan! - kiálta Ödön korcsolyáira állva.

- Ez is megvan! - felelt rá Leonin. Újra fel volt csatolva korcsolyája. - Köszönöm, bajtárs.

Azzal kezeiket nyújtják egymásnak, s ismét együtt sikamlottak tova a jégen, a távolban látott füstoszlop felé.

Egyszer Ödön háta mögé tekintett.

- Nézd, a csorda elmaradt mögöttünk.

Leonin is hátranézett.

- Igazán.

A nagy farkascsoport tétovázva maradozott el mögöttük a havon, s úgy látszott, mintha visszatérésről gondolkoznék.

- Ezek eszükre tértek - mondta Ödön.

- Nem éppen - szólt Leonin. - Hanem érzed azt a keserű füstszagot? Ott, ahol a füstöt látod, nyers farkasbőrt tettek a tűzre; azt a farkas nem szívelheti, attul maradoznak el rólunk. Most már nyugodtan haladhatunk odább. Ott kozák őrtanya lesz a parton.

Ettől fogva a két ifjú egész nyugalommal folytatá korcsolyaútját a folyam mentében. A fenevadak még egyes üvöltő kardalt bocsátottak utánuk; de felhagytak az üldözéssel. A két úrfi nevetve biztatta egymást: „Ez mulatságos egy nap volt!”

Nemsokára feltűnt előttük a kozák őrtanya, a jégre épített fakunyhó, mely állomásul szolgál az állam postaszánjainak. A parton voltak a lovak istállói és egy egész sor kunyhó; halászok rögtönzött kunyhói, kik ez évszakban tokot és vizát fognak a jég alatt.

A parton nagy őrtűz égett, orrtekerő illattal töltve el a környéket, s a tüzet guggoló emberek fogták körül.

Ödön több ölnyire előtte korcsolyázott Leoninnak, s az őrállomáshoz közeledve, egyenesen vágtatott a tüzelők felé.

Nem vette tán észre, vagy nem értette a nyelvet, amin azok kiabáltak elé; egyenesen iszamlott feléjük.

Pedig azok teljes torokszakadtábul kiabáltak eléje, hogy megálljon, térjen másfelé!

Leonin megértette a kiáltozást, s rémülten ordíta barátjára:

- Megállj!

Késő volt.

A következő percben Ödön eltűnt előle.

Azon a helyen a vizahalászok nagy lékeket vágtak a jégben, miken át a halakat ki szokták kanyarítani. Azok a lékek esténként ismét simára befagynak, vékony, üvegnyi jéggel, s egy ilyen lékbe Ödön egyenesen belefutott; ott azután egyszerre leszakadt, és elmerült a jég alá.

Az elszörnyedés vészjajdulása hangzott fel a parton állók közül.

Csak Leonin nem jajveszékelt. Hirtelen megállítá magát korcsolyája sarkaival.

- Oda is veled megyek - dörmögé fogai közül, s azzal hirtelen lerúgta csizmáit a korcsolyákkal együtt lábairól, ledobta bekecsét és - utánaugrott a jég alá eltűnt barátjának.

Leonin gyakorolt hidriota volt. Nyitott szemekkel merült a víz alá, úgy kutatta át tekintetével a hullámvilág mély homályát.

Fickándozó nagy testek, mik mellette jobbra-balra elsurrantak, csalogatták érzékeit; fűrészhátú, merev szemű, legyezőszárnyú, páncélbőrű hullámlakók voltak azok: a vizek chimaerái.

A nyitott léknél csoporttal leskelődnek azok ilyenkor friss levegő után epedve; ezrei az apró ivadéknak tolongnak egymás hegyin-hátán, üldözve százfogú, falánk szörnyektül, a vizek farkasaitól.

Leonin nem lelte közöttük barátját sehol.

Még mélyebbre szállt le. Ott már fájt szemeinek a nézés; a többölnyi mély vízen át s a vastag jégkérgen keresztül alig derengett már valami világosság.

Tovább kutatott!

Leszállt egész a vízfenékig, míg lába a kavicsot érte. Kereste víz mentében.

Úgy kiáltotta magában: „Ödön! Ödön! Hol vagy?”

Akkor valami jutott eszébe, a vízfenék talaján nehány lépést tett előre víz ellenében; s ott meglátott egy egyenesen álló alakot.

Ez volt az.

Azon módon állt előtte Ödön a víz fenekén, ahogy elmerülni látta; összefont karokkal, fejjel fölfelé állva, csak arca fölfelé volt fordítva. A nehéz korcsolyák lábain egyenesen állva tarták, s a roham, mellyel a jég alá futott, víz ellenébe vitte.

Leonin hirtelen hajába markolt az alaknak, s egy lökést adva testének lábaival, gyorsan emelkedett fölfelé.

De hova fölfelé?

Fölötte az egész rettenetes jégboltozat, s azon csak egyetlen szűk nyílás, melyen napvilágra lehet ismét jutni.

Ez csak akkor jutott eszébe, mikor fejével a jégmennyezetbe ütődött, mely egyik parttól a másikig kétlábnyi vastagságban ívlik.

Merre van a felvilág ajtaja most?

Amíg barátját kereste, egészen elveszté tájékozását, s most nem látott maga fölött mást, mint egy kiterjesztett, átlátszó zöld tetőt: a halál égboltozatát.

Egy gondolata támadt: ellökte magát a jégtől. Nem volt szabad engednie, hogy a jég magához szívja testét egész hosszában, mert akkor vége van. Visszamerült a víz mélyébe.

És akkor lélegzetét kibocsátá.

Gondolta: a buborék keresni fogja, hol jusson ki a víz alól, s utat mutat neki a nyílás felé, hol kiszabadulni törekszik.

A buborékok mint fehér üveglabdácskák szálltak fölfelé. Egy sem talált ki a jég alól; mind valamennyi odatapadt a jégmennyezethez.

Most lejjebb bocsátkozott Leonin, s még egy lélegzetet bocsátott ki ajkán. Egyike a légbuborékoknak hajlott ívet képezve szállt fölfelé, mint fehér vezércsillag, s eltűnt egy ponton szemei elől.

Az a szabadba talált.

Most egyszerre végső erejét összeszedve lökte fel magát Leonin; saját lélegzete vezérletét követve.

Ideje volt - mert már a harmadik buborék nem lett volna üres; az már a búcsúzó lelket is hozta volna magával.

A vékony jég a lék fölött ropogott. Az odarohanó halászok, kozákok egy főt láttak a széttört lap alól felmerülni.

Sietve ragadták meg csáklyáikkal.

Leonin, mielőtt maga kikapaszkodott volna, a jobbjában emelt testet rántotta fel a magasba.

- Ezt mentsétek.

Ez volt első lélegzetvétele.

A körülállók hirtelen a lék partjaira rántották mind a kettőt.

Ödön meg volt merevedve, szemei lecsukva és ajkai összeszorítva.

- Tízezer rubelt annak, ki egy orvost hoz! - hörgé Leonin kétségbeesetten.

Egy ősz halász ölébe vette Ödön fejét.

- Én tízezer rubel nélkül is életre hozom, uram; vetkőztessük le, és fektessük a hóra! - Hanem azt mondhatom neked, uram, hogy amit te ma megtettél a barátodért, azt nem egyhamar fogja valaki utánad csinálni.

Leonin átölelte Ödönt, és szaladt vele a part felé, míg havat ért, ahova lefektetheté, akkor nekigyürkőzött a munkának. A jó emberek unszolták, hogy öltözzék át elébb a kozák őrtűz mellett száraz ruhákba.

- Nem addig, míg szemeit kinyílva nem látom.

Minden öltöny jéggé fagyott rajta.