A kőszívű ember fiai

KÉT JÓ BARÁT-3

Szmolenszkről kiindulvást korán reggel oly sűrű volt a köd, hogy alig bírtak kitalálni a városból. Az imsik minden lovára csengettyűt kötött, hogy a szemközt jövők bele ne ütközzenek. A kocsiban ülők nem láttak egyebet a ködben, mint égő szivarjaik végét, mely egyre percegett a nehéz légben, mintha salétrommal volna itatva. Ilyenkor olyan nehéz, fojtó bűze van a ködnek, mintha a beteg föld dögvészes párázatot izzadna magából.

Szinte dél volt, mire világosodni kezdett. Akkor az eddigi fakó köd elkezdett ragyogni, mintha billió apró kristálytű repkedne a légben, sűrű ezüstfátyollá szövődve, melyen keresztül egy sápadt, fehér tányér látható, sugártalan, melegtelen; az a nap.

Egyszer aztán rögtön felszakadt a köd, s eléderült a táj. Szép fehérre festett táj, ezüstlapon cukoralakok. A fák az út mellett, a fenyőerdők a távolban egészen beburkolva fehér zúzmarával, a lovaknak minden szál szőre hókristállyal behintve.

És nehány percig oly melegen kezdett sütni a nap, hogy a bunda lekívánkozott az utazókról.

E tünemény oka nemsokára meg lett magyarázva. Észak felől nagy gyorsasággal emelkedett valami sötét ködforma; eleinte kétes lila színű, azután mindig jobban barnába, sötétkékbe átváltozó, szélein rongyolt, mélyében tömör, alaktalan - és ez a rém egyre emelkedik a nap elé a sík rónán, a távolhoz mérve ijesztő sebessége kivehető, amint közelít s amint a napot elborítja; az egész táj egyszerre hamvasszürke lesz.

Leonin kitekint az ernyő alul, s halkan dörmögé társának:

- No, bajtárs, most megkaptuk a buránát!

- Mi az a burána?

- Majd mindjárt megtudod.

A burána meg szokta azt mondani maga, hogy ő kicsoda.

Az egész ég egyetlen felhővé alakult, mely jött sebesen gomolyogva, alatta sötétkéknek látszott már az egész róna, s e fekete ég, e sötétkék föld között jött táncolva, keringve egy rettenetes, fehér kísértet, a hótölcsér, a jégmezők tüneménye, melynek talapja lenn a földön, feje fenn a felhők között! Az északi „szélmenyasszony”, ki homok helyett hóbul emel oszlopot ég és föld között, s ez őrült keringő oszlop ádáz rohammal nyargal végig a síkon, lerombolva, összetépve, zúzva mindent, mit útjában talál: erdőt, házat, embert, vadállatot.

Ez a burána.

- No, fiam. Ha ez megkap bennünket, igazán együtt megyünk égbe, pokolba - haza!

A három paripa korbács nélkül is vágtatott, ahogy tudott. A távolban látszott egy erdőfolt, az imsik azt iparkodott elérni, mielőtt a burána előkapja őket; nevezte lovait öccsének, bátyjának; biztatta őket Szent Mihállyal és Gergellyel.

Egyszerre nagyot villámlott.

Tél közepén, huszonkét fokú hidegben villámlás, mennydörgés! És az első villámot szakadatlanul követte a többi; a megindult mennydörgés meg nem állt többé, úgy látszott, mintha a hótölcsér üstöke szórná magából e lángoló kígyókat, miknek lobbanásánál óriás alakja, mint az apokalipszis csodája ragyogott keresztül, fehéren, iszonyún; uralkodva a vihar rémei között.

A szél zúgott, üvöltött, fütyült. A három mén nem futott többé. Megállt mind a három, s hasztalan emleget nekik az imsik szenteket és ördögöket, hasztalan a korbácsot is, nem voltak többé helyükből kimozdíthatók.

Néhány perc múlva aztán nem láttak többet semmit az utazók.

A burána utolérte őket, s azontúl koromsötét lett körülöttük minden; csak a villámlobbanás kék fénye deríté föl egy-egy pillanatra a nappali éjt.

Az ádáz szél, mint apróra tört finom port fújta be a vasok minden kis hasadékán az éles, égető havat; a bőrfödelet mintha óriási korbáccsal ütötték volna; egy percre a szánnak minden eresztéke csikorgott, az egész jármű reszketett, mintha gyermekjátékot ráznának férfikézzel. Leonin odahajolt Ödönhöz, s megcsókolta barátja szemét.

- Látod-e még csillagaidat?

- Látom.

Ott bizony nem volt mit tenni más, mint szépen meghúzni magát mindenkinek, s isten irgalmára bízni testét-lelkét.

A villámcsattogás egészen fejük fölött hangzott már, az orkán egész csoporttal vágta szánjuk oldalához a havat.

Lassankint csillapult körülöttük a szél zúgása. Leonin azt súgá barátjának:

- Most mindjárt el leszünk temetve.

Amaz hidegvérrel válaszolt vissza:

- Nem olyan baj, mintha a felhőkbe utaznánk elevenen.

A villámcsattogás most távolabb kezdett hangzani. Még a szél ugyan egyre üvöltött, és temeté a maga alá legyűrteket, hanem a typhon elhaladt mellettük; ők csak az uszályából kaptak a szelek menyasszonyának.

Lassankint a szél is odáig enyhült, hogy az imsik elő mert bújni lovai közül, ahova levetette magát, s kezdé lovait is kiszabadítgatni a hóbul - nyakig el voltak temetve. A lovakkal együtt kiszabadult hósírjából a szán is; a két ifjú kiszállt egy percre, kirázni bundájából a havat. Az égen szakadozni kezdett a nagy felhősátor; amilyen gyorsan hozta, olyan gyorsan vitte is magával a burána őrült nászkíséretét, s már a délkeleti távolban látszott hófehér tölcséralakja, benne végigcikázó villámszikráktól megvilágítva.

Hanem a táj, amelyen végigment, borzasztó tanúságot tett menyasszonyi táncáról.

Az a folt erdő, amelyet elérni siettek, s melyhez szerencséjükre el nem jutottak, nem volt sehol. Nehány lekoppadt, nyalka koronájú fenyő állt itt-ott belőle, a többi kicsavarva, pozdorjává törve, hóval eltemetve.

És ezzel egyszersmind minden nyoma egy valahai országútnak eltakarva.

Se mérföldmutatók, se őrházak, se az út mellett ültetett fák sehol. Ahol azelőtt hosszában volt az árok, ott most keresztben húzott sáncokat a vihar, feltorlasztva a havat, mint hullámot a tenger.

- No, bátyuska, merre megyünk most? - kérdezé az imsiktől Leonin.

- Azt csak Szent Prokop tudja - felelt az imsik, és fejét vakarta. Mert hiszen igaz, hogy Szent Prokop az utasok védszentje, csakhogy most ő is oly mélyen van az útfélen valahol eltemetve, hogy nem lehet tőle megkérdezni, merre az út.

- No, hát valamerre majd csak előremegyünk. Itt semmi esetre se maradjunk. Talán majd csak találunk szemközt valakit. - Jó volna most a Dnyeperen, ugye, bátyuska?

- Biz, uram, nem bánnám, ha jó sort vernél a hátamon a magam korbácsával, csak mondanád meg, merre akadunk a Dnyeperre, mert ezen az úton én se Orsára, se Szmolenszkre vissza nem találok.

- Vess keresztet magadra, s menjünk odább!

A lovak sem olyan kedvvel ügettek, mint máskor. Ők is érezték, hogy gazdájuk nem tudja, hová mennek. Néha azt hitték, hogy már útra találtak, s azután még jobban belebódorodtak a pusztába. És sehol egy szemközt jövő járművel vagy lovassal nem bírtak találkozni; sem egy emberi lakást nem bírtak felfedezni körös-körül.

A burána után pedig a hideg még néhány fokkal erősebb lett.

Hosszas bolyongás után egyszer elkiáltja magát az imsik:

- Ott jön ránk szemközt egy kozák!

Leonin kitekinte, s valóban ő is felismerte a távoli alakot. Csakhogy neki úgy tetszett, hogy az nem jön, hanem egy helyben áll.

- Hajts feléje!

A szán nemsokára beérte a látott alakot.

Egy kozák közvitéz volt az, lóháton. Hanem a lova olyan csodakülönös helyzetben: volt, mintha támaszkodnék a hótorlat falához, melyben egyfelől csülökig áll, s lehajlott fejével mintha lábai előtt keresne valamit. A kozák maga a nyeregben ült, hosszú dárdáját a földre leeresztve s két kezével fogva, míg fejét egyik kezére fekteté féloldalt. Aztán úgy nézett merően az utazókra.

Az imsik szépen köszönté a vitézt a Jézus nevével.

A kozák nem tudta, hogy mit kell e szent üdvözletre felelni.

Azután Leonin szólítá meg:

- Jó napot, vitéz, honnan jössz, és hová tartasz?

A kozák csak nem felelt.

Leonin azt gondolá, hogy majd emberségre tanítja az engedetlen fickót, s kiugorva a vasokból, leveté bundáját; tán majd a testőrtiszti egyenruha megrezzenti.

Hanem a kozák továbbra is csak azzal a merev, idegen szemekkel tekinte úrra és egyenruhára.

- Héj, fickó, nem tudsz szólni? - rivallt rá azután Leonin, s odament hozzá, és megfogta a kozák karját.

Akkor vette észre, hogy kivel beszél.

Ló és lovas meg voltak fagyva.

Egy lovasszobor az útfélen.

- No, ez már, ha felelni tudna, csak azt mondhatná meg, hogy merre van a másvilág - mondta Leonin útitársának, visszatérve a vasokhoz.

- Szegény katonát útban érte a burána, s lovastul megfagyott. Nem új dolog ez - sóhajta az imsik, miután megvizsgálta, hogy nincs-e a kozák táskájában valami elvinni való pecsétes levél. Őt magát lovastul együtt úgyis megeszik reggelre a farkasok.

- De mármost csak az a kérdés, hogy hát merre menjünk? - sürgetőzék Leonin. - Dél elhaladt már, s mindjárt beesteledik. Az idő is borult lett; valahova fedél alá kell jutnunk éjszakára.

- Magam is azt tartom - felelt az imsik. - Mert Szmolenszk és Orsa között nem szeretnék egy éjszakát a havon tölteni. Parancsolj már egyszer te, uram, hogy merre menjünk!

- Tudom is én! Csak egy kompasz volna nálam, hogy tájékozhatnám magamat, merre van dél meg észak. Nincs nálad, Ödön? Te szoktál egyet hordani az óraláncodon.

Ödön nagy üggyel-bajjal kigombolkozott annyira, hogy az óraláncához férjen, s arrul a kis delejtűs szelencét leoldja. Azután még az útitáskából a térképet is előkeresték, s azután a föld sarkait kipuhatolva, elkezdték magukat tengerészek módjára a hósivatag iránt tájékozni.

Ahány, annyiféle véleményen volt.

Egyik azt állította, hogy azok az erdők ott a vitebszki erdők.

A másik azon bizonyozott, hogy ezen a rónán lefelé a mohilevi pusztákra fognak jutni, ahonnan három napig ki nem találnak.

Ödön maga azt vitatta, hogy haladni kell tovább a kozák lova fejével ellenkező irányban, miután legvalószínűbb, hogy ez valami emberlakta állomásról jött errefelé.

No, hát amíg arról tanakodtak, hogy merre menjenek, jött valaki, aki megmondta nekik, hogy merre „ne” menjenek.

Onnan az erdők felől hosszú, vontatott üvöltés hangzott, s erre a lovak nyugtalanul kezdték fejeiket felhányni, sörényeiket borzolni. Az farkasüvöltés volt.

Az első üvöltést egy egész bestiális kardal követte; az a rémséges jeladása az erdők fenevadainak, amit aki egyszer életében hallott, mindig borzongva emlékezik rá vissza.

Az imsik egyszerre felugrott ülésébe, megragadta a gyeplűt.

- Urak, meneküljünk! - kiálta ijedt arccal, korbácsa nyelével az ellenkező irányba mutatva; s a következő percben már meg volt fordítva a szán villája, s pattogott az ostor.

De nem is volt szükség az ostorra; a három paripa attól az üvöltéstől fogva tudta, hogy most már erőszakadtáig futni vagy elveszni a választás. A hó porzott lábaik alatt; úgy vágtattak árkon, síkon, torlatokon keresztül.

A két ifjú készült a veszély elfogadásához.

Ödön nem látszott azt olyan nagyra becsülni.

- Van két jó puskánk, töltényünk elég; ha közel érnek, lelövöldözzük őket. Ez is sport.

Hanem Leonin elhallgatott. Ő tudta már, hogy micsoda sport ez. Maga is lövésre készíté puskáját, övébe dugta pisztolyait és handzsárját, hanem arcán inkább a csata előtti fásult elszántság, mint a vadászatot megelőző felhangoltság volt kifejezve.

Egyszer aztán, amint a vágtató szán egy téres rónára ért, akkor Leonin kinézett az egyik kocsiszellentyűn, s azután azt mondá Ödönnek:

- Most nézz hátra!

Ödön a másik szellentyűt emelte föl, s kitekintett.

A hátrahagyott buckák közül rohantak utánuk a farkasok. Nem tíz, nem húsz, hanem száz meg száz; és ki tudja, mennyi lehet még hátra, aki csak később érkezik. Egy egész tábor az.

Ödön érzé, hogy végigborzong valami egész testén. Ez nem sport. Ez vész. A legundokabbika, a legijesztőbbike minden halálvésznek. Küzdelem a sokaság ellen, melynek minden egyese utálat tárgya.

A lovak jól futottak, hanem a farkasok valamivel még jobban.

Az üldözők és üldözöttek közötti tér egyre apadt, nehány vezércsikasz már lőtávolba ért; de Leonin nem engedett még lőni Ödönnek. Közelbe kell őket várni. Csak hadd jöjjenek.

Egyszer aztán az egyenes roham mellett olyan térre jutottak, hol a rekettyés bozót előnyt adott az üldözőknek, mert amíg a szánnal a cihert kerülgetni kellett s kanyarulatokat tenni az árvafenyő bozótjai között, addig a farkasok tüskön-bokron keresztül oldalába kerülhettek a szánnak.

Most azután a golyóban volt a segély.

Egyik cső jobbra, másik balra lőtt a bozótbul előtörő vadállatokra; négy lövés után el volt verve az első támadás; nem azért, mintha az üldözők megijedtek volna lelőtt társaik példáján, hanem csak azon oknál fogva, hogy a megölt társakat elébb megették, s azután indultak a további üldözéshez. Ezek az állatok kannibáljai!

Annyi időhaladék mindenesetre lett nyerve, hogy az ifjak újra megtölthették fegyvereiket, s a más oldalról lovaik elé igyekvő farkasokat egyenkint leteríthették.

- Csak ebből az átkozott bozótbul szabaduljunk ki egyszer - dörmögé Leonin.

A három paripa is érzé azt, hogy itt van a legnagyobb veszély. Szemeik villogtak, sörényük repült, orrlyukaik forró gőzt lövelltek elő. Az állati pára a vész pillanatában emberi észen túl magasult náluk. Mit emberi kiszámítás be nem ért, azt nekik ösztönük mondta, hogy ha egyenesen keresztülvághatnak ezen a veszélyes helyen, azon túl menedék várja őket. Senki sem tudhatja, minő menedék, de ők érzik azt jól. És azért nem engedik magukat az egyenes irányból kitereltetni eléjük kerülő farkasok által. Azt már jól tudják, hogy azoktól őket megszabadítani gazdáik kötelessége, hiszen egymáshoz van most fűzve életük. Azért csak egyenesen vágtatnak a bozót széle felé.

A csalit csakugyan ritkulni kezd; a gyérülő boróka tisztást enged láttatni, a láthatár kitűnik ismét távol falvak tornyaival. Biztató látvány. Nehány sikerült lövés egy falka üldöző közé, öreg göbeccsel, üdvös ijedelmet idéz elő a farkasok között. Ez nem tetszik nekik, hogy egyszerre három-négy kap a felköszöntésbül. S ez a megtorpanás időt enged az üldözötteknek a szánnal elérni a bozót szélét, amin túl ismét a tisztás következik, s az már az ő javukra lesz.