A kőszívű ember fiai

KÉT JÓ BARÁT-2

- Hát nézz ide, Ödön! Ugye, ez valami más, mint azok a hideg szépségek odafenn? Hát nem jobb-e itt a pokolban?

Jéza bámuló tartózkodással nézett Ödönre, ki egykedvűen tekinte végig bájain.

- Hát láttál-e valahol ilyen szemeket? Ilyen szájat, melynek millió változata van; ha duzzog, ha mosolyg, ha csábít, ha kacag, ha kér, ha gúnyol; és egyik bűvösebb, mint a másik.

- El akarsz adni? - kérdé a cserkesz leány.

- Egy új világot teremtsen, aki tőlem megvesz! Hanem ha belészeretsz abba, aki nekem kebelbarátom, testvérem, annak odaadlak ingyen.

Jéza meghúzta magát a kerevet szegletén, ahol Ödön ült, s lesüté szemeit, és két kezét leereszté ölébe.

- Már az igaz, hogy átkozott állatszelídítő lett volna belőled, Ödön - szólt Leonin, a cserkesz leány egyik piros topánkás, pici lábát két tenyerébe fogva. - Ez a leány máskor vad, szilaj, fecsegő, szeszélyes; s amint te ránézesz azokkal a megverő „malocchiok”-kal, megjuhászodva ül előtted, mint a novicek a Szmolna kolostorban, Isten bűnül ne vegye nekik. El vagy te veszve, Jéza! Látod: azok a szép fenevadak, akiket úgy hínak, hogy asszony, mind úgy elnémulnak, mikor ez az oroszlányszelídítő rájuk néz.

A cserkesz leány felvetette fejét, s csak azért is szeme közé nézett Ödönnek. És amint szeme közé nézett, elpirult.

Talán először azóta, hogy a jekatyerinogradi rabvásárló övszalagját kettévágta.

- Lássunk a pohárhoz, gyermekek! - szólt Leonin, s a nagy osztó késsel leütötte a nyakát egy pezsgőspalacknak; teletöltött három poharat, kettőt Ödönnek és Jézának nyújtott; azok félig üríték karcsú poharaikat - akkor megcserélte a két kelyhet, s ismét habzásig tölté azokat Leonin. - Fenékig! Így ni! Mármost megittátok egymás szerelmét.

A bor csakugyan megoldá a varázslatot, s Jézának azután jókedve lett. Künn a teremben hangzott mindenféle zene, ő pedig dalolt hozzá.

Ödöntől nagy bók volt Jézára nézve, hogy háttal ült a páholy rácsozatának, s egyszer sem fordult meg, hogy a künn látható „pièce”-eket nézze, míg Leonin minden új számnál kitekintett a rácsozaton, s megtette rájuk a maga csintalan észrevételeit.

Jéza sok bort ivott, nehéz lett a feje. Végignyúlt a kereveten, s fejét Ödön ölébe fekteté, míg egymásra tett lábait Leonin térdeire nyugtatá.

Ödön azután megsimogatá az ölébe tett selyemfürtös fejet; ahogy szokás megsimogatni egy szép kutyának a fejét.

- Hát neked ma nincs számod? - kérdé Jézától Leonin.

- Nincs. Ma egészen szabad vagyok.

- Látod, pedig az én édesem kedvéért adhatnál elő valamit.

Erre Jéza felpattant fektéből.

- Ha ő akarja? - szólt kérdő, kínáló tekintetet lopva Ödönre.

- Mit? - kérdé Ödön.

- Ahán! Hiszen nem tudod. Jéza lovarművésznő. Elragadó művésznő a lovon. Máskor az ő előadása marad legutoljára. Válassz valamit début-szerepei közül.

- De hisz én nem ismerem madame repertoárját.

- Barbár! Jéza repertoárját nem ismerni! Pedig már fél év óta lakol civilizált országban. Tehát elszámlálom remek szerepeit. „La reine Amalasunthe.” - „La diablesse.” - „Étoile qui file.” - „La bayadère.” - „La nymphe triomphante.” - „Diane qui chasse Actaeon.” - „Mazeppa.”

Az utolsónál közbekiáltott a cserkesz hölgy:

- Az nincs közötte! Ah, az nincs közötte.

- Ödön, ne hagyd magad kijátszani! Válaszd az...

Jéza felszökött helyéről, s kezével betapasztá Leonin száját, s nem engedte neki kimondani.

Leonin küzdött vele, hogy a száját kiszabadítsa e vesztegzárlat alól.

Ödön végét veté a tusának, s kimondá a választást:

- Mazeppa.

Jéza erre durcásan fordult el mind a kettőjüktől, s fél vállal a páholy falához támaszkodott.

Leonin diadalmaskodott.

- Nekem sohasem akartad megfogadni. Mondtam, hogy lesz egy nap, amikor kényszeríteni foglak rá.

A hölgy egy izzó tekintetet vete Ödönre, s azzal hevülten rebegé:

- Jó. Meglesz.

S mint a tünemény, elsuhant a páholyfal nyílásai között. A nyílás összezáródott utána.

Benn a zene elhallgatott, valami jelenetnek vége volt. Ödön csak most kezdé a rostélyon át figyelmesen vizsgálni a színtért.

Egy harmincölnyi átmérőjű, boltozatos üreg volt az, melyet egy végig rostéllyal fedett páholysor fogott félkörben körül. Közönség nem volt látható, csupán a rostélyok közül átszűrődött szivarfüst tanúsítá, hogy ott emberek laknak. A félkör szelvényét mitológiai képekkel díszített függönyök képezték, oldalajtókkal.

Ezt a tágas amfiteátrumot itt a cukorfőzde alatt a kormány tulajdonképpen rezervoárnak építtette a melasz számára; hanem valami élelmes francia Elíziumot csinált belőle, s ott hatósági engedély nélkül előadásokat rendez a szabad művészetekből, mikben a fővárosi aranyfiatalság - ideértve a még aranyabb öregurakat is - száz rubel belépti díj mellett szokta magát mulatni.

Alkalmasint van erről elég tudomása a rendőrségnek is; azonban meglehet, hogy az impresszárió ismeri azokat a kenőcsöket, amik Árgus szemeit lecsukják; vagy pedig attól lehet tartani, hogy amely órában a rendőrség elhatározza a szigorú kutatást, abban az órában egy negyeddel hamarább a kérdéses cukorgyár egész a „rafinériáig” leég. Aztán meg nem is csinálnak ott sem hamis pénzt, sem politikai komplottot, amit érdemes volna üldözni a rendőrségnek; hát csak hagyják. Tout comme chez nous.

Nehány perc múlva, hogy Jéza elhagyta az úrfiak páholyát, egészen üres volt a színtér; csupán két török ruhás szerecsen nőcseléd foglalkozott a porond elegyengetésével; annak előjeléül, hogy most lóháton fognak valamit produkálni.

Leonin páholyajtaján kopogtatott valaki, Leonin felnyitotta azt.

A garszon volt ott, levelet hozott egy ezüsttálcán.

- Mit hoztál?

- Egy levelet a másik seigneurnek.

- Hogy jön az ide?

- Egy futár hozta per expresse, kinek utasítása van azt az urat ott ahol és rögtön felkeresni.

- Adj a futárnak fél imperiált, aztán takarodjék.

Leonin elvette a levelet, s megforgatta. Nőírás és fekete pecsét.

- Nesze: billet doux - szólt odanyújtva a levelet Ödönnek. N... hercegasszony jelenti, hogy amiért a quadrille-ra meg nem jelentél, arsenicumot vesz.

Azután a rács felé fordult, s lornyonját vevé, nehogy egy pillanatot elmulasszon Jéza Mazeppa-jelenetéből. Csak úgy beszélt hátra Ödönnek:

- Látod: dacára a titkolózásomnak, mégis utánunk akadtak. Az asszonyok rendőrsége ezerszemű. Gond van nálunk mindenkire.

A nyitány megkezdődött. A vak zenészek egy csengettyűjelzésre elkezdték a Mazeppa-galoppot; a függönyök mögött hangzott a kutyák ugatása, mik farkasok gyanánt fogják üldözni a lovához kötözött Mazeppát, s az ingerlő ostorcsattanások, mik a paripát még szilajabbá tegyék. Leonin egészen oda figyelt.

Most hangzott a lódobogás, vad robaj, állatüvöltés s egy hurráordítás a sodronyrácsozatok mögül.

- Ah! Pokoli szép! - kiálta Leonin. - Nézd! Nézd, Ödön! Látod-e?

S amint egy percre hátrakapta fejét barátja felé, mit látott?

Ödön jobbjával eltakarta szemeit, és sírt; baljában volt a felbontott levél.

- Hát te mit csinálsz? - kérdé Leonin ijedten.

Ödön szótlanul nyújtá neki a levelet. Leonin olvasá a franciául írt sorokat:

„Atyád meghalt. Jöjj azonnal! Szerető anyád, Mária.”

Leoninnál az első érzés bosszúság volt.

- Mindjárt agyonütöm azt az ostoba futárt, aki ezt a levelet utánad hozta! Már nem tudta reggelig halasztani?

Ödön azonban szótlanul felállt, s elhagyta a páholyt. Leonin utána ment.

- Szegény fiú! - szólt, barátja kezét megragadva. - Milyen mal ... propos jött ez a levél!

- Bocsáss! - szólt Ödön. - Megyek haza.

- Hiszen én is veled megyek. Nézheti felőlem most már Mazeppát, akinek tetszik. Megfogadtuk, hogy együtt megyünk a pokolba, mennyországba - és haza. Veled megyek.

- De én hazamegyek, Magyarországba.

Leonin visszadöbbent.

- Ah! Magyarországba!

- Az anyám kívánja - szólt Ödön keserűség parancsolta rövidséggel.

- És mikor?

- Rögtön.

Leonin bámulva rázta a fejét.

- Bohóság! Hiszen megfagysz! Huszonkét fok hideg a városban, a pusztán legalább huszonöt. Szmolenszk és Moszkva közt járhatatlanok az utak; akkora havak estek. Nem utazik Oroszországban télen senki, csak a posta meg a kereskedő.

- Mindegy. Én utazom.

- Hiszen utazol, amikor lehet. Anyád sem értette azt úgy, hogy menj neki a lehetetlennek. Otthon nem tudják azt, mi az utazás orosz vízkereszt idején Szentpétervártól a Kárpátokig. Utazol, ha út lesz.

- Nem, Leonin - szólt Ödön fásultan -, minden óra, amit nem az úton töltenék e levél után, szemrehányás volna nekem. Nem értesz te engem.

- Jó, menjünk a lakásodra.

A két ifjú azon tekervényes úton, melyen jött, ismét visszatért szánkájához. A kocsis nem volt még annyira pálinkarészeg, hogy haza ne talált volna velök.

Amint Ödön szállására értek, Ödön azonnal rendeletet adott álmából felocsúdott inasának. hogy málházza össze bőröndjét, s fizesse ki tartozásait. Úgy sietett, hogy inasa helyett maga rakott tüzet a kandallóba.

Leonin egy karszékbe vetette magát, s ott nézte, Ödön mit csinál.

- Tehát csakugyan komolyan elkészülsz?

- Bizonnyal.

- Hibázol. Életpályádra döntő befolyással lesz ez elhamarkodás. Itt olyan jól indultál már. Mindenki megismert. Sokat várnak tőled.

- Az mind kárba vesz.

- Pedig bizonyosan tudom, hogy jövő pénteken a cárnak is be akarnak mutatni. A cár maga kívánta legkegyelmesebben.

- De anyám mást parancsolt.

Ödönnek e néhány szava olyan elhatározó hangon volt mondva, hogy Leoninnak át kellett látni a rábeszélés sikertelenségét. Észrevette, hogy ellenkezése által csak maga ellen ingerli barátját, s még gyanússá teszi magát előtte.

- Jó, hát ha menni akarsz, eredj. Én is segítek málházni. Mit csomagoljak?

- Inkább más szívességet tégy velem, ha segíteni akarsz. Eredj el a rendőrségre, és láttamoztasd útlevelemet. A te szavadra talán megteszik e szokatlan órában is.

- Ó, a rendőrségnél mindig ébren vannak. Sietek. Mihelyt végeztem, visszajövök.

Nem telt másfél óra belé, hogy Leonin visszakerült.

- Itt az útleveled.

Ödön némán megszorítá kezét.

- Tehát csakugyan komolyan utazni akarsz?

- Azt már tudod.

- Nem maradsz itt tovább sem az én barátságomért, sem a cár kegyéért?

- Nagyra becsülöm mind a kettőt, de anyám kívánsága elébb való.

- Jó, ez hát kárba veszett. De még egy titkot fedezek fel neked. Menyasszonyom, Alekszandra, halálig szerelmes beléd. Egyetlen leánya náladnál tízszerte gazdagabb főúrnak. Szép is, jó is. De ő nem szeret engem, mert téged szeret. Szemembe mondta. Ha más volna, akiért ezt mondta, megölném. De téged szeretlek, jobban, mint testvéremet, jobban, mint menyasszonyomat. Vedd nőül a menyasszonyomat, és maradj nálunk!...

Ödön szomorúan tagadásra ingatta fejét.

- Megyek haza az anyámhoz.

A fiatal orosz nemes homlokára csapott tenyerével, és kacagott.

Talán nem is kacagás volt ez?

Azután nyers modorral odalépett Ödönhöz, s megragadta annak két karját.

- Tehát csakugyan elhatároztad magadat, hogy útra kelsz Magyarország felé?

- El.

- Akkor isten engem úgy segéljen, együtt utazom veled. Egyedül nem bocsátalak.

Ödön átölelte barátját, és az is őt, és hosszan tarták egymást szíveikhez szorítva. Valóban szerették egymást nagyon.

Leonin sietett az úti készületeket megtenni. Futárokat küldött előre, kik friss lovakat és kocsist rendeljenek mindenütt számukra; megrakatta utazószánkóját, mit vadászatokon szokott használni, élelmiszerekkel; füstölt hús, hal, rosztopcsin, kétszersült és kaviárdoboz, teakatlan is tűzgerjesztő ládikóba lett csomagolva; beszerzett két jó fehér medvebőr bundát, lábzsákot és nyusztsüveget, magának és barátjának; két jó puskát s két pár drótpisztolyt meg egy-egy görög handzsárt mindegyikük számára; az úton minderre szükség lehet. Egy-egy pár korcsolyát is tett útitáskájukba; ha valahol folyóra akadnak, hogy a zsibbadást kiverjék lábaikból, versenyt fognak korcsolyázni a szánnal. A szán elejét megrakta szivarral, amennyi húsznapi útra elég; s mikor még sötéttel megérkezett a csörgős szánon Ödön lakása elé, ő maga már útra készen állt, s azután diribről-darabra újraöltözteté Ödönt; ő tudta jól, egy oroszországi útra hogyan kell felkészülni télen.

Biz’ isten: úgy gondoskodott róla, hogy édesanyja se tehette volna jobban.

A „vasok”, az orosz szán, készen állt már, jó vasalt talpakon álló bivalybőr veretes menedék, elöl bagaria ernyővel, hátul csizmatalp szellentyűkkel ellátva; a három ló befogva, egy középen a kétrudas villába, melynek felső ívére csengettyűk vannak akasztva, a más kettő lógóra; az „imsik” kurta nyelű hosszú ostorával a lovak előtt állt, midőn a két ifjú útra készen lejött Ödön szállásáról. Leonin még egyszer megállítá Ödönt, mielőtt a vasok ernyőjébe bekuporodnának.

- Tehát csakugyan útra kelsz?

- Úgy van.

- Akkor fogadd el tőlem ezt az amulettet. Én is anyámtól kaptam ezt, mikor meghalt. Azt mondta, minden veszélytől megőriz.

Egy kis gömbölyű kámea volt az, gyöngyházból faragva s aranyba foglalva; Szent György lovagot ábrázolta a sárkánnyal.

Ödön visszautasítá az ereklyét.

- Köszönöm, bajtárs, én nem hiszek az ereklyékben. Amikben én bízom: azok az én csillagaim. S az én csillagaim szerető női szemek.

Leonin megragadta barátja kezét.

- Vallj meg hát egyet. Két szemet látsz-e csillagaid között vagy négyet?

Ödön pillanatig gondolkozott a válaszadáson, azután megszorítá barátja kezét, és válaszolt:

- Négyet.

- Jól van - szólt az, s azután maga segíté barátját felülni a vasokba.

Az imsik meghúzta sorba mind a három lovának az üstökét, megcsókolta a pofájukat, keresztet vetett magára, s azután befészkelte magát a vasok elejébe, s perc múlva repült a szán a főváros hólepte utcáin végig. Reggel volt már, nyolc óra felé az idő, hanem a csillagok még fenn voltak az égen, s az ablaktáblák zárva mindenütt.

Itt későn virrad.

Egész Szmolenszkig kevés változatot nyújtott az út. Hideg volt, de tiszta idő. A postaállomásokon gyorsan és pontosan váltották fel lovaikat; éji szállást kaptak mindenütt, és minden kényelmet, ami pénzért valahol megszerezhető.

Hanem midőn Szmolenszkbe megérkeztek, a postaigazgató figyelmezteté őket, hogy holnapra rossz idő várható, mert estenden mindenünnen csoportostul bevonultak a hollók, varjúk a városba; minden templom teteje tele van velük.

- Ej, mit tudnak ahhoz a varjúk? - feleltek neki, s reggel utaztak tovább.

Leonin mondá az imsiknek, hogy Orsáig legjobb lesz a befagyott Dnyeperen végigutazni. Hanem az addig beszélt neki időveszteségről, közbeeső nyomorú pálinkabódékról, ahol megpihenni sem lehet, míg Leonin rá hagyta magát venni, hogy csak maradjanak hát az országúton. Az imsik bizonyosan sajnálta a lovait, amiknek a lábát nagyon rontja a jégen utazás; vagy pedig tán szeretője volt valamelyik csárdás leánya az országúton.