A kőszívű ember fiai

KÉT JÓ BARÁT-1

KÉT JÓ BARÁTEgy egész roppant nagy terem csupa tiszta malachitból! A falak mint a kővé vált zöld bársony. A karcsú, zöld pillérek egyetlen darab drágakőből kifaragva, mintha lehántott zöld pálmafák tartanák a boltozatot. Az oszlopok körül a mélyedésekben keleti növények csoportozatai, mik közül egy virító agavé emeli magasra száz év várta virágbokrétáját, míg túloldalról fejedelmi hontársa, a szágópálma nyújtja felé ujjas leveleit, miknek egy-egy szárnya a fél termet átéri.

A terem boltozatáról, mint a cseppkőbarlang padmalyáról csüngnek alá szeszélyesen csoportosított, óriási üvegprizmák, s a közéjük rejtett lámpák azokon át vetnek alá ezerszínű világot, mint egy összetört szivárvány.

A középen áll egy óriási akvárium, két öl átmérőjű, egyetlen darabban öntött üvegmedence, melynek zöld tengervizében úszkálnak a tengerfenék csodás és ijesztő, szeszélyes és furcsa alakjai. Kalapácsfejű, fűrészorrú, legyezőfülű, kulacstermetű, kígyóderekú halak; míg az üvegfalak oldalaihoz ragadva s nemes korallok ágain terjengve egész élő pompájukban a délszaki tengerek kagylói, csigái láthatók, miket csak holt héjaik után ismernek a múzeumok. A medence közepéből alabástrom triton emelkedik ki, melynek szájához emelt csigatülkéből karvastagon lövell fel a világoszöld szökőkútsugár. A legdrágább illatszer az, valódi kölnivíz, mely - amint a medence gömbölyű üvegfedelére visszahull s onnan alácsorog - úgy tetszik, mintha a tenger csodái mind ez illatnedv árjában förödnének.

És ezt az egész medencét egy alulról átható fényáramlat világítja keresztül, valami álom látta, tündéries színt adva az egész teremnek, melyben hókeblű, tajtékvállú tündérek járkálnak, mint a mesevilág tengeristennőinek tüneményes palotáiban, az átlátszó víz fenekén.

Mert tündérei is vannak e teremnek, kik egymást keresik, kik egymásra hajolnak, suttognak, néma pillantásokat váltanak, mint tündérek szoktak, akiket csak az hall meg, akinek lelke nyitva nem mondott, de mégis hozzá intézett szavak iránt.

E bűvös terem egyik boltívéből ismét egy másik terembe látni, s az után végig öt, hat, tíz, ki tudná megszámlálni, hány termen keresztül, és azok mind vakító fényben ragyognak; ahány, annyi színű márvány, arannyal, ezüsttel, selyemmel, bársonnyal ékítve és végtül végighullámozva deli hölgyektől, kiken ragyog drágakő és drága testi szépség. Ha végignézte őket a halandó, s elbámult a kövek királyán, a gyémánton, melyet a trónok legszebbike, a hullámzó hölgykebel ringat, tán azon gondolatra is jöhet, hogy itt a trón még drágább, mint a király!

De csitt! Valahogy ki ne mondja ezt, ha gondolta!

Ez a tündérpalota, tenger alatti grottájával, föld feletti tündéreivel, a brazíliai őserdők illatával, a délszaki esték melegével: a szentpétervári „márványpalota”, és odakinn huszonkét fok a hideg.

A deli hölgyek csoportjai közt ott ragyognak az erősebb nem képviselői is. Itt csak aranyos egyenruhákat látni s a diplomaták hímzett öltönyeit; rendjeleket a világ minden országából s független bojárok pompás nemzeti öltözeteit. S ha itt-ott elvegyül közöttük egy-egy sötéten hagyott alak is, egyszerű, fekete frakkban, fehér mellénnyel és nyakkendővel, arról mindenki tudja, hogy az valami követségi titkár.

Hanem azért megesik, hogy egy ilyen egyszerű fekete frakk viselőjének a hölgyek jobban szemébe néznek, mintha egész melle ki volna rakva érdemkeresztekkel. Van ott egy olyan.

Szép, méltóságteljes arc, az ifjúkor teljében, az érzületnek még szűzies virághamvával minden vonásain. Szemeivel, mik nagyok és kékek, sötét, hosszú pilláktól árnyazva, egy hajadon is hódítani indulhatna, míg nemes arcéle, gyönyörű metszésű ajkai a korát megelőzött férfit hirdetik benne. Termete karcsú, de ruganyos és izomtelt.

A szép ifjú, dacára az egyszerű, fekete frakknak, nem marad felfedezetlenül.

Egy fényes, katonai egyenruhás úr, melle gyémántos rendjelekkel rakva, selyem derékszalag a vállától csípőjéig kötve, megszólítja őt, kezet szorít vele, és aztán karja alá ölti kezét.

Az előkelő úr ismerte jól az idegen ifjú édesatyját, kivel Bécsben sokszor volt együtt az udvarnál. Igen derék és nagyra becsült férfinak tartja az apát. Fiának még fényesebb pályát jósol. És végre tudatja vele, hogy legyen készen rá, miszerint a nagyhercegnőnek bemutattassék.

Aztán vitte magával.

Valóban szédítő helyzet.

Egy ifjúnak, aki még senki és semmi, még csak egyenruhája sincs, ezernyi fényes és hatalmas urai előtt egy idegen országnak, megállani azon óriási birodalom egyik legszebb és legmagasabb hölgyével szemben, s felelni annak kérdéseire, miket előre nem sejthet, és talán lekötelező fejedelmi szavakat viszonozni, eltalált hódolattal.

A fiatalember kiállta a próbát. És azután még több próbát is kiállt. Táncvigalom kezdődött. Előkelő hölgyek, bájos tündérek lejtettek karján; mind egy-egy modellje a sokszerű szépségnek. A szép Alekszandra hercegnő, egyetlen leánya egy moszkvai gazdag főnemesnek, egy tökéletes szépség, hajfürtökkel, minőket fodorított napsugarakhoz hasonlítanak, epedő kék szemekkel, rózsás arccal, már kétszer lejtette vele körül a nagy termet, s midőn harmadszor is helyéhez ért, jelt adott titkos kézszorítással, hogy még egyszer; s háromszor lejtették körül a nagytermet, ami nagy feladat, nemigen szokták megtenni, csak bravúrból - vagy szerelemből.

Az ifjú üdvözölte táncosnéját, és odábbment. Nem volt sem fáradt, sem kábult.

Igézet járt vele.

S ez az igézet abban az ő szenvedélytelen tekintetében rejlett.

Nem látszott rajta, hogy valami meghatná. Nem fogta el a fejedelmi pompa, nem kapta el a kitüntetés, nem szédíték el a szép szemek, nem ittasíták meg édes szavak, titkos kézszorítások.

Minden vonása azt mondta, hogy az, ami itt körülötte történik, őt nem érdekli. S ez oly mondhatlan varázst ad a férfiarcnak.

Mikor tizenkét óra után a termek valamennyi zenekara a himnuszt kezdte rá, jeléül annak, hogy a nagyhercegnő termeibe vonul vissza, a fekete frakkos ifjú ember a malachit terembe sietett.

Egy veres egyenruhás palotaszolga nagy ezüsttálcán frissítőket kínált, az ifjú felvett egy poharat valami fehér itallal. Hanem abban a percben valaki lenyomta hátulról a kezét, s azt mondta neki:

- Ej, ne idd azt!

Az ifjú visszafordult, s először jött önkéntelen mosoly az arcára.

- Ah, te vagy az, Leonin?

Leonin fiatal testőrtiszt volt, feszes egyenruhában; egészséges, telt arcú ifjú alak, pompás, fölkunkorított szőke bajusszal és arcszakállal és sűrű, szőke szemöldökkel, amikhez jól illettek határozott tekintetű, élénk, szürke szemei.

- Már azt hittem, ott veszesz a táncteremben! - szólt barátságos szemrehányással.

- Menyasszonyoddal táncoltam. Nem láttad? Gyönyörű hölgy.

- Gyönyörű, gyönyörű. Hanem mit ér nekem az egész komédia, addig el nem vehetem, míg nagykorú nem leszek, míg vállrózsát nem kapok, s addig éppen két esztendő van, s addig az ember nem él meg csupa leánynézésből. Gyere már innen!

Az idegen ifjú vonakodott.

- Nem tudom, illik-e ily korán?

- Hiszen hallod már, hogy a himnuszt trombitálják! Aztán mi a hátulsó kapun szökünk ki, ott vár a szánkóm meg a bundáim. Csak nem fogadkoztál valami viaszbábbal odabenn?

- De, nekem úgy tetszik, F... hercegnőnek, akinek az udvarmester szintén bemutatott, alighanem tartozom egy quadrille-al.

- Ugyan ne kezdj vele semmit! Az bolonddá tesz téged is, mint mást. Nem ér semmit ez az egész komédia. Itt bemutatják a szép vállaikat, s aztán azt akarják, hogy ha az ember egy szép leányra ránéz, azt mindjárt vegye el; ha pedig asszonyra nézett, annak legyen bolondja. Ez a sok alabástrom nyak és kebel, ez a sok hozzád simuló szilfid, ezek a szemedbe mosolygó szemek mindmegannyi ördögi kérdések angyaloktól, felelet nélkül. Gyerünk oda, ahol feleletet is adnak.

- Hová akarsz vinni?

- Hová? A pokolba! Félsz odajönni velem?

- Nem én.

- Hát a mennyországba? Félsz velem jönni?

- Azt sem bánom.

- Hát ha elviszlek innen a Kammenoi osztrov szigetre, egy piszkos, bűzös pálinkacsapszékbe, ahol most a matrózok tartanak bált? Oda eljössz-e velem?

- Az is mindegy.

- No, hát akkor szeretlek!

Leonin megölelte az idegen ifjút, s megcsókolta az arcát, aztán vonta magával kifelé az ismerős mellékajtókon és lépcsőkön, ki a márványpalotából; onnan a könnyű báli öltözetben szökve futottak a Néva partján várakozó szánkójukig; ott beburkolóztak bundájukba, s perc múlva csörtetve vágtatott velök a két jó volhíniai mén végig a Néva jegén.

Ez a két fiatalember Ramiroff Leonin, fiatal orosz nemes, és az a másik - Baradlay legidősb fia: Ödön.

Amint a szán a hold világította palotasorok előtt végigsiklott, Ödön azt mondá barátjának:

- Te! Nekem úgy tetszik, hogy nem errefelé van Kammenoi osztrov.

- Hiszen nem is oda megyünk - felelte neki Leonin.

- Hát mért mondtad azt?

- Azért, hogy ha valaki a malachit teremben nagyon hegyezi a füleit arra, hogy mit beszélünk, halljon valami mást.

- Eszerint hová megyünk most?

- Látod, hogy a Petrovszkoi proszpekten vagyunk. Egyenesen a Petrovszkoi szigetbe.

- Te, hiszen nincs ott más kapnivaló, mint kendergyárak és cukorfőzők.

- Igazad van. Majd valamelyik cukorfőzőt látogatjuk meg.

- Hát nem bánom - szólt Ödön, s bundájába takarózva hanyatt veté magát az ülésben. Talán el is aludt.

Félóra telt bele, míg a szán ismét átszelve a Néva jegét, egy hosszú park végét elzáró veres épület előtt megállt.

Leonin felrázta bajtársát fektéből.

- Helyben vagyunk.

A hosszú épületnek minden ablaka ki volt világítva, s a folyosóra belépőt azon kellemetlen szag fogadta, mely a cukorgyárak sajátja ugyan, de mindenhez hasonlít, csak a cukorillathoz nem.

A kapu alatt volt egy kis mellékajtó, azon belépett a két ifjú. Egy simára borotvált arcú, jól táplált gentleman lépett eléjük, azt kérdezve tőlük franciául: mit akarnak.

- A cukorgyárt megnézni - felelé Leonin.

- Csak a gyárt vagy a rafinériát is? - kérdé a francia.

- Csak a rafinériát - súgá neki Leonin, s egy bankjegyet nyomott kezébe, mit a francia szétterjesztve, figyelmesen megvizsgált; százrubeles volt; az mondta rá: „bien”, s zsebébe tette.

- Ez a másik úr is oda jön? - kérdé Ödönre mutatva.

- Hát természetesen - felelt Leonin. - Adj neki száz rubelt, Ödön! Ez a belépti díj. Nem bánod meg.

Ödön nem szólt ellen. Odaadta a száz rubelt.

A monsieur azután elkezdte őket vezetni végig a folyosókon, egy-egy nyitott ajtóból izzó fény, fojtó bűz, siketítő gépzuhogás, gőzsüvöltés hangzott elő. Oda ők nem mentek be, hanem végül, amint egy alacsony vasajtóhoz értek, ott annak egy rugóját megnyomva, felnyitá azt előttük a vezető, s azután bebocsátá őket egy félig világított folyosóra, rájuk bízva, hogy most már csak menjenek hát előre, ők tudják már, hová.

Leonin Ödön karja alá ölté kezét, és vezette tovább, mint aki itt már járatos; egy csigalépcső következett; azon leszálltak, és amint mélyebbre haladtak, Ödönnek úgy tetszék, mintha a gépzuhogást, gőzfütyülést valami más hang váltaná fel; hasonló a dobveréshez és fúvóhangszerek elfojtott zenéjéhez.

A csigalépcső alján egy vénasszony ült egy asztalnál, divatos öltözetben.

Leonin annak egy imperiált adott.

- Nyitva-e a páholyom? - kérdé a hajlott korú asszonyságtól. Az bókot csinált és mosolygott.

Azzal Leonin egy sor szőnyegajtó közül kiválasztva a magáét, azt Ödön előtt felnyitá; azon belől még egy ajtót nyitott fel, s ott Ödön egy páholyban találta magát, melynek eleje rézsodronyzattal volt elrácsozva.

Most már világosan hallá a zenét.

- Hisz ez színház vagy cirkusz! - szólt Leoninhoz. S amint a rácsozaton kitekinte, azt mondá: - Vagy gőzfürdő.

Leonin nevetett.

- Ahogy akarod. - S azzal levetve magát egy kerevetre, kezébe vette a páholy támlányára tett nyomtatott lapot. Formaszerű program volt. Együtt olvasták Ödönnel.

- „I. szám. Don Juan au sérail.” Ez igen jó tréfa. Kár, hogy már elszalasztottuk. „Tableaux vivants.” Ez unalmas história. „Les bayadères du khan Almollah.” Ez nagyon tréfás dolog; már egyszer láttam. „La lutte des amazones.” „Le rêve d’Ariadne.” Ez valami gyönyörű. Nem tudom, olyan kedvénél lesz-e Persida, mint szokott.

A páholyajtón egy bizalmas alak tekinte be: pincér volt.

- Teríts nekünk itten asztalt, fiú! - parancsolá Leonin.

- Hányra?

- Háromra.

- Ki a harmadik? - kérdé Ödön.

- Majd meglátod.

A garszon megterített; felhordott sültet, süteményt, jégmedencében pezsgőspalackokat, s magukra hagyta az urakat. Utána bezárta a páholy ajtaját Leonin.

- Te! Ez furcsa egy cukorrafinéria itten - mondta Ödön, egy tekintetet vetve a sodronyrecén keresztül.

Leonin nevetett.

- Tehát te azt hitted, hogy mi csak szent énekeket tudunk énekelni?

- De itt a kormány tulajdon épületében ilyen intézmény!

Leonin mosolyogva inte neki, hogy ne beszéljenek arról.

- Nem féltek, hogy felfedeznek benneteket?

- Mindnyájunkat Szibériába küldenének.

- A zenészek nem árulnak-e el?

- Azok vakok. Egy egész zenekar vak muzsikusokból. De ne ügyelj oda. Öreg urak mulatsága ez. Ránk egyéb vár.

Leonin kettőt koccantott a szomszéd páholy közfalára, mire túlról viszonozva lőn a jel, és arra nehány pillanat múlva az oldalfal közepén kétfelé nyílt, s belépett rajta egy hölgy.

Az ezeregy éji mesék egyik bűbájos alakja; hosszú, bokáig érő perzsa kaftánkában, mely szorosan simult telt idomaihoz, karcsú derekát arannyal áttört öv szorítá, keblét föl nyakáig gyöngyfüzérek fedték, a kaftán hosszan lelógó ujjai elöl felhasítva, s csak a váll hegyén tartva össze, végig láttatni engedték a legremekebb karokat, minőkről szobrász álmodott valaha. Arca a kaukázi nemes jelleg, a legtökéletesb tojásdad, finom metszésű orr, élveteg ajkak, hosszú, holdgömbölyű szemöldök és a legfeketébb égető szemek; fejét nem ékíti semmi, csupán két sarkig érő hajfonadék királyi dísze.

A hölgy bámulva áll meg a falnyílás között.

- Te nem vagy egyedül?

- Csak jer be, Jéza! - szól Leonin. - Ez a gyerek itt az én lelkemnek a fele: te meg a másik fele.

Azzal hirtelen két karjával egy öleléssel egymáshoz szorítá mind a kettőt: Ödönt és a cserkesz leányt, s azután kacagva ülteté le mind a kettőt egymás mellé egy másik kerevetre. Ő maga szemközt telepedett le.