Chapter 2
1721 Words
TOMMY
Kiskoromban lakott egy cingár öregasszony a kikötő közelében. Állítólag boszorkány volt, sokak szerint kiskora óta „látó”. Mások szerint csupán eleget élt ahhoz, hogy megjósoljon dolgokat. Azonban a pletykák és a helyi pap kénköves pokollal fenyegető dörgedelmei ellenére az összes újdonsült anyuka elzarándokolt újszülött gyermekével az asszony rozoga kunyhójába, hogy megjósolja a jövőjüket.
Azt mesélik, hogy a vénasszony rám nézett, majd így szólt az anyámhoz:
– Ezt itt fojtsd a folyóba, Maggie!
Nem volt különösebben barátságos asszony.
– Pokolian jóképű lesz, és rettenetesen elbűvölő! De vad lesz, makacs és vakmerő – és összetöri azt a szegény kis szívedet, mert nem fog sokáig élni!
Az anyám soha többé nem ment vissza az öregasszonyhoz. Szemenszedett ostobaság, mondta többször is. Mert az anyám igazán makacs – és azt gondolta, hogy az édes kisfia örök életű lesz.
A helyzet az… hogy kezdem azt hinni, hogy az öreglány mondott valamit. Mert… nos… úgy áll a dolog, hogy nagyon valószínű, hogy meghaltam.
Nem érzem magam halottnak, bár nem tudom pontosan, milyen érzés lehet halottnak lenni.
Emlékszem, hogy tűz ütött ki a Kanos Kecskében. Emlékszem a kormos falakra, érzem, hogy a sűrű, fekete füst csípi a szememet és betölti a tüdőmet. Most nincs füst, csak a fertőtlenítő szúrós szaga, valami hűvös, friss szövet a fejem alatt, és a feneketlen sötétség – mintha az űrben lennék, ahol teljesen kihunytak a csillagok.
Kerestem Ellie-t a kocsmában – erre is emlékszem. Mert a kis Ellie Hammond Olivia hercegnőnk húga, aki viszont Nicholas herceg felesége. Kerestem, mint az őrült, hiszen az én műszakomban történt a baj, az én feladatom volt vigyázni rá, ügyelni a biztonságára. Mert a korona iránti hűségem azon kevés dolgok egyike, amit komolyan veszek, és még ha nem is lenne így, az biztos, hogy Logant, a legjobb barátomat komolyan veszem. És Logan, bár nem hajlandó beismerni, halálosan szerelmes Ellie-be.
És Ellie rendes lány. Beragyogja a szobát, ahogy az ékkő szórja szét fényét arra, aki a közelében jár. Lo megérdemli ezt a fényt az életében.
Isten, hallasz? Én vagyok az, Tommy.
Tudom, hogy az utolsó gyónásom óta nem beszéltünk… tudod, meséltem, hogy az a tökéletes seggű kis szöszi ott térdelt előttem a templomban a padban. El kellett mondanom három Üdvözlégyet, neki is el kellett mondania három Üdvözlégyet, és egyszer csak megszegtünk egy csomó parancsolatot és több halálos bűnt is elkövettünk a lakásán a délután folyamán.
De azt remélem, hogy szemet hunysz efölött, Uram, mert szeretnék kérni egy szívességet.
Kérlek… add, hogy Ellie életben legyen, még akkor is, ha én meghaltam! Logannek szüksége van rá! Szükségük van egymásra!
Egyelőre ennyi – lehet, hogy hamarosan találkozunk.
Kösz. Nanu-nanu. Ámen.
Ahogy elbúcsúzom a Jóistentől, váratlanul hideg levegőhullám éri a bőrömet – mintha válasz érkezne az imámra. A csípős fertőtlenítőszag eltűnik, helyét pedig valami végtelenül édes illat foglalja el.
Almavirág illata.
Kerek, piros, érett alma, egy egész almáskert vesz hirtelen körül. Mély levegőt veszek, sóvárgok a finom illat után.
– Istenem, nézd meg! – mormolja egy hang balról. – Csak azt ne mondd, hogy nem kefélnél vele az ájulásig, ha alkalmad lenne rá!
A válasz lágy, kifinomult és különösen nőies hang formájában érkezik.
– Illetlenség ilyet mondani, Henrietta!
– Igen, igen, tudom, de akkor is! Legszívesebben úgy meglovagolnám, mintha Skóciáig kéne elnyargalnom rajta, meg vissza!
A kedves hangú lány felnyög.
– Etta…
– Lefogadom, hogy tud bánni a nőkkel, tudja, melyik gombot kell megnyomni. Látszik a fején. Kikapcs-bekapcs!
Tetszik nekem ez a Henrietta. Abszolút az esetem. Vagy angyal, vagy démon, attól függ, hogy mi is történik velem. Talán ideje kiderítenem.
A kifinomult hang némileg parancsoló színezetet ölt.
– Csend legyen! Fel kell jegyeznem az életfunkciót dr. Milkerson számára.
Egy ilyen hangtól szívesen fogadnék el parancsokat – csodálatos ez a hang. Lejjebb, Tommy. Még, Tommy! Keményebben, Tommy! A gondolatoktól kellemes melegség önt el az ágyékom táján, és úgy tűnik, annak ellenére, hogy halott vagyok, a farkam igencsak életben van.
Ezt jó tudni.
– Ha már Milkersonnál tartunk, észrevetted már, hogy bámul téged? Lefogadom, odaadná az operáló karját azért, hogy ellenőrizze a te életfunkcióidat! Talán még te is rájönnél, ha egyszer hajlandó lennél műszak után lejönni velünk egy italra.
– Nincs időm iszogatni. Túl sok minden vár – az egész világ tanulnivaló!
– Ó, Szent Arnoldra, Abby! – zúgolódik Henrietta. – Miért kell ilyen unalmasnak lenned?
– Ki az a Szent Arnold? – kérdezi a másik lány.
– Ezt mindenki tudja, te kis pogány! Szent Arnold a sör védőszentje!
– Jól van, nekem ennyi elég volt! Elvonod a figyelmemet! – vág vissza csípősen az Abby nevű lány. – Ha nem figyelsz oda rendesen, inkább menj el!
Henrietta hangja távolodik.
– Tudod, mi tesz csodát a figyelmeddel? Ha időnként leengeded a hajadat… meg a melltartódat is!
A levegő megint megrezzen körülöttem, majd csend áll be. Aztán lassan visszatér az almaillat. De most még finomabb. Intenzívebb. Közelebbről jön.
A fülem mellett valaki gyengéden felsóhajt, és halkan megszólal az a bársonyos, csilingelő hang – olyan, mintha valaki virágszirommal simítaná végig a bőrömet.
– Ettának soha nem vallanám be, de nem tévedett. Nagyon jóképű vagy!
Muszáj tudnom. Muszáj látnom!
Csak akkor jövök rá, hogy eddig csukva volt a szemem, amikor nagy nehezen kinyitom. A fény először éles, szinte vakító – pislogva nézem a ragyogó, glóriával körülvett női alakot.
– Mr. Sullivan? Magához tért!
Angyalarca van – magasan ülő arccsont, világos bőr, és nagy, távol ülő, sötétzöld szemek. De a szája buja és telt, és a haja arany tűzként ragyog: mélyvörös, méz és gesztenyebarna árnyalatok váltakoznak benne.
Van valami a vörös hajú nőkben. Valami szenvedélyesség, valami tűz, ami megkülönbözteti őket a többiektől. Amitől felejthetetlenek. Ellenállhatatlanok.
Ez a lány túlságosan csábító ahhoz, hogy angyali legyen.
Azért felteszem a kérdést.
– Ez itt a mennyország?
– Nem, nem a mennyországban van.
Vállat vonok.
– Mindig is éreztem, hogy a másik hely az, ami inkább megfelelne nekem.
Piros ajka mosolyra görbül, és a mosolya is vakító.
– Nem is a pokolban van.
Megrázom a fejem, hogy megpróbáljam eloszlatni a ködöt, és így teljes mértékben magamhoz térek. Körülnézek. Kórterem – fehér falak, steril székek, vezetékek csatlakoznak egy mögöttem sípoló géphez. Bár a farkam kifogástalanul működik, megmozgatom a lábujjaimat is a lepedő alatt – jó tudni, hogy a testem többi része is működőképes.
– Életben vagyok?
A lány még mindig mellettem áll, és még mindig mosolyog.
– Nagyon is életben van.
Elönt a megkönnyebbülés, majd szétveti a mellkasomat. Aztán mindenféle gondolkodás és habozás nélkül előrehajolok, és ajkamat a bűnösen bámulatos lány ajkára tapasztom.
Ez egy impulzus, egy reflex – mint azon a fotón az amerikai katonáról és az ápolónőről a második világháború végén. Mert amikor az ember majdnem meghal, de aztán mégsem hal meg, nem akar mást, csak azt érezni, hogy életben van. És én soha életemben nem éreztem annyira, hogy élek, mint most, amikor ezt a bájos lányt csókolom.
Súrolom az ajkát, gyengéden szívogatom, arra ösztönözve, hogy ugyanezt tegye. Eleinte merev, meglepett, de nem tiltakozik, nem húzódik el. Aztán az izmai elernyednek, ajka puha lesz és engedelmes. Nekem dől, és pihegő, vágyódó nyögésében összeér a felsőtestünk. Beletúrok szaténpuhaságú hajába, megmarkolom, közelebb húzom, érzem, hogy melle a mellkasomnak nyomul. Megfogja a vállamat, belevájja a körmét, fejünk együtt mozog, együtt ring. És a csók egyre követelőzőbb lesz. Forróbb.
Nyelvemmel megcirógatom az ajkát, gyengéden, hogy nyissa szét. Amikor megnyílik előttem, azonnal becsusszanok a szűk, forró barlangba. Micsoda íze van! Jézusom, ez maga az Édenkert gyümölcse, tiltott és zamatos. Átcikázik rajtam a vágy, hogy még többet kiszívjak, kinyaljak belőle – hogy megtudjam, a teste többi része is olyan édes-e, mint a szája.
Hátradőlök, magammal húzom, magamra rántom – nyelvemmel durván magamévá teszem azt a szép, puha kis ajkát; amikor nyelve az enyémhez ér, majd besiklik a számba, hosszan, mélyről jövően felnyögök.
Nagyon jó, iszonyatosan jó ez az érzés – lehet, hogy eddig nem voltam halott, de valószínűleg ez a csók lesz a halálom. A vér dübörög a fülemben, és mögöttem a gép világgá sipítja vadul száguldó szívem ritmusát.
Azt hiszem, a gép hangja töri meg a varázst. Mert amint a sipító hang eljut a tudatomig, a karomban levő lány kiszakítja magát a csókból, és megmerevedik; arcára kiül a rémület.
Hangosan zihálva leugrik az ágyról – úgy viselkedik, mintha a lepedő hemzsegne a vöröshangyáktól, és én lennék a hangyakirály.
– Ez… maga… ez… – Ahogy liheg, világoskék felsője alatt melle gyorsan emelkedik és süllyed. Nagyon bájos. – Ez teljességgel illetlen volt!
– Valóban – bólintok, és végigszántok sötét hajamon. – Megpróbáljuk újra?
Villogó szemmel, tátott szájjal bámul rám.
– Egyáltalán nem! Soha többé!
Csettintek a nyelvemmel.
– Vigyázat! A „soha” elég sokára lesz.
Összehúzza vörösesbarna szemöldökét, égnek emeli fitos orrát, és összefonja karcsú karját. Maga a megtestesült szemérmesség, illedelmesség és elegancia. A farkam megrezzen a gondolattól, és feléled bennem valami más.
Feléled lényem azon része, amely vágyik a kihívásra, a hajszára, mi több – a leigázásra.
– Súlyos agyrázkódást szenvedett, Mr. Sullivan.
Vállat vonok.
– Fantasztikusan érzem magam.
– És belélegezte a füstöt is. Lehet, hogy hallucinál.
– Nem hallucinálok – semmi bajom, jól vagyok. Ha hallucinálnék, akkor nem ragadnám meg az első adandó alkalmat, hogy megcsókoljam.
Ez a megjegyzés mérhetetlenül felbosszantja.
– Nem kell megzavarodni csak azért, mert élvezte, drága! – ugratom.
– Nem vagyok a drágája, Mr. Sullivan! És nem szoktam megzavarodni. És biztos, hogy nem élveztem… – zavartan, határozatlanul felém int – ezt.
Elvigyorodok.
– Bocsásson meg, de ellent kell mondanom. A nyelve bent járt a számban – azt hiszem, most már nyugodtan szólíthat Tommynak.
Szeme szinte feketében játszik a szenvedélytől vagy a dühtől – az érzelmektől. Most már tudom, hogy Henrietta tévedett. Almavirág nem unalmas – egyszerűen még nem találkozott azzal a férfival, aki kihozza belőle felelőtlen énjét.
Mostanáig. De most már itt vagyok én.
A lány megigazítja fehér köpenyét, és kiegyenesedik.
– Most elmegyek.
– Érdekes. Minden nő, akit megcsókolok, szólni szokott, amikor elmegy – kacsintok rá.
Arca mélyvörös színben játszik, és lefogadom, hogy a lába közt azok a szépséges redők is ugyanilyen színt öltenek, amikor úgy istenigazából felizgul.
Nem volt túl bölcs döntés ezt hangosan is kimondani.
Mert amint kimondom, a lány pofon üt. Keményen és gyorsan. Olyan erővel, hogy a fejem oldalra csuklik, az arcom pedig égni kezd. Elképesztő ütés!
– Aú!
Nem mintha nem érdemeltem volna meg.
De visszatekintve ekkor már tudhattam volna.
Abban a tökéletes, kitörölhetetlen pillanatban, ahogy egymásra bámultunk – én majd felfaltam a szememmel, ő pedig smaragdszínű tekintettel bámult rám. Alig pár centire álltunk egymástól, és csak néztük, néztük egymást… és máris többet akartunk.
- Writer
