2. fejezet
Valaki kopog a fülke ajtaján.
– Excusez-moi? Ca va?
Sosem tudtam csendesen hányni, sőt. Olyan hangosan rókázom, mintha épp most rúgna gyomorszájon valami elvetemült harcművész, és szerintem az aggodalmaskodó idegen épp azért kopogott be, hogy kéznél legyen, ha netán annyira rosszul lennék, hogy segítségre szorulok.
– Igen – kiabálok vissza. – Igen… minden rendben. Csak… kicsit rosszul lettem… malade. Igen, izé… je suis malade.
A nő valamit kérdez franciául, de nem értem, csak annyit, hogy „partner” és „étterem”. Kicsit még hallgat, aztán hallom, hogy kopog a cipője, ahogy közeledik, és a zárt ajtó egy kicsit megnyikordul, mintha egészen közel hajolt volna. – Ne hívjak segítséget? Biztosan minden rendben? – Fiatalos a hangja. Aggódó, mégis nyugodt. Biztos mindig ilyen segítő
