A szerelem börtönében

Chapter 2

Thea

Tizenkét éve, nyolc hónapja, három hete, négy napja, tizenkét órája, és harminchét perce.

Ennyi ideje, hogy a szívem gond és fájdalom nélkül dobogott.

Ennyi ideje, hogy véget ért a jövőm, és az élet alaposan térdre kényszerített.

Ennyi ideje, hogy elment.

Az órámra nézek, aztán Nora kocsiját figyelem, ahogy lassít az ellenőrzésnél. A börtönőr elkéri a jogosítványunkat, aztán Nora elmondja a szokásos szöveget, hogy miért vagyunk itt. A régi, jól bevált duma, amit már ezerszer hallottam…

Tizenkét éve, nyolc hónapja, három hete, négy napja, tizenkét órája, és harmincnyolc perce…

A fickó megnyomja a gombot, így mehetünk a második állomáshoz, és itt vége az ismerős résznek.

Még soha nem engedtek át a második kapun, holott minden héten két órát töltöttem a kocsiban ülve, miközben a parkolóban várakoztam. Most mégis más volt. Nora nem látogatóba jött. És én sem azért, hogy kívülről figyeljem az épületet, miközben tudom, hogy a szeretett férfi odabent van.

– Lélegezz! – utasít Nora, miután az őr megmutatja neki, merre tovább.

Képtelen voltam normálisan levegőt venni. A szívem is alig vert. Külön erőfeszítés volt rendbe szedni az alapból természetes életfunkcióimat.

Az én Ramsey-m ott van. A fiú, aki örökre beivódott az emlékeimbe.

Elhomályosul a látásom a könnyektől, ahogy elképzelem a tizenhét éves, csokoládébarna szemű, rövid hajú srácot. Ramsey már egyáltalán nem úgy néz ki. Lassan harminc, de még mindig úgy él az emlékeimben, mint a magas, nyurga fiú, aki annak idején a karjába zárt, és a végtelenségig szeretett.

A mi szerelmünk olyannak tűnt, mint a mesében.

Ötödikes voltam, amikor először hallottam, hogy rólunk pusmognak. „Ramsey és Thea ülnek a fán, és CSÓKOLÓZNAK!”

Annak idején azt mondták, először jön a szeretet és a szerelem, aztán a házasság, és utána a gyerek. Azt senki nem említette, hogy a szeretet pusztítani is képes.

Ahogy idősebb lettem, hallottam a prédikációban, miszerint a szeretet türelmes, a szeretet jóságos. Ezt még el is fogadtam volna, ha ezután nem a Biblia legnagyobb hazugsága következik: a szeretet nem szűnik meg soha.

Ramsey számára igen.

A szeretet megszűnt.

Cserben hagytam.

Az egész szájba vert világ cserben hagyta.

A szeretet lett a végzete.

Ahogy Ramsey az enyém. Ezen semmi nem változtat. Még tizenkét év, nyolc hónap, három hét, négy nap, tizenkét óra, és negyven, nem… negyvenegy perc sem.

Miután a bíró kiszabta a büntetést, megállás nélkül számoltam a perceket, hogy eljöjjön végre a pillanat. Most, hogy itt van, rettentően félek.

Folyamatosan azon jár az agyam, mi lesz az újraegyesülésünk után. Egyszerűen nem tudok szabadulni a gondolataimtól.

Ennek ellenére volt hitem. Ami Ramsey és köztem volt, az nem egy sima fellángolás, ezért nem szűnik meg egyik pillanatról a másikra. Minket egymásnak rendelt a sors. Ramsey Stewart nélkül Thea Hull sem létezik. És ez nem azért van így, mert betegesen függünk egymástól.

Nem volt rá szükségem ahhoz, hogy lélegezzek.

Nem volt rá szükségem ahhoz, hogy mosolyogjak.

Nem volt rá szükségem ahhoz, hogy boldog legyek.

Csakhogy nélküle minden semminek tűnt.

Azt akartam, hogy minden reggel ott legyen mellettem, amikor a nap besüt az ablakon.

Hallani akartam, a nevetését, amikor elindulunk az autóval. Néha volt úti célunk, máskor néma csendben, látszólag céltalanul ültünk egymás mellett.

Világ körüli útra akartam vele menni, mielőtt családot alapítunk, ahogy mindig is terveztük.

Bármit is akartam az életben, annak mindig köze volt Ramsey-hez. Ő volt a családom. A legjobb barátom. A másik felem. A szívem egy része. De amíg elzárták tőlem, az élet ment tovább, és én felnőttem. Főiskolára mentem. Saját vállalkozásba kezdtem. De nélküle még ez sem tett boldoggá.

Nem gondoltam, hogy így alakul az életünk.

Úgy terveztük, hogy otthagyjuk Clovertet, és kéz a kézben utazzuk be a világot.

Ehelyett várnunk kellett tizenkét évet, nyolc hónapot, három hetet, négy napot, tizenkét órát és negyvenkét percet, hogy együtt újrakezdhessük.

Összeugrott a gyomrom, és remegett a kezem a bűntudattól, a megbánástól, ugyanakkor az örömtől, melyeket az utóbbi években csak Ramsey Stewart hármasnak hívtam. Túl sokáig emésztett ez a hármas, valahányszor a nevét hallottam. Márpedig egy olyan kisvárosban, mint a miénk, az emberek imádnak róla beszélni.

Hallották, mi történt. Beszélni kezdtek. Pletykáltak. Ítélkeztek. Mi több, hazugságokat találtak ki.

Csakhogy én tudtam az igazságot, mert mindenkinél jobban ismertem Ramsey-t.

Nora és én csendesen éltünk egy fedél alatt. Vettünk egy házat nagyjából félórányira a régi szomszédságtól. Nora büszke tanítónő volt, én pedig nyitottam egy kis online utazási irodát apám fodrászüzlete mellett. Norával mindketten független nők voltunk, akiknek alapból nem lett volna szüksége lakótársra. De azok után, hogy a szívünk egy része odalett, Nora Stewart mellettem maradt.

Úgy tettem, mintha ez azért történt volna, mert elvesztette a bátyját, ezért támaszra van szüksége. Közben pontosan tudtam, hogy ő az, aki vigyáz rám. Majdnem mindennap mondtam neki, hogy igazán nem szükséges, de ő ügyet sem vetett rám. A bátyja is így tett volna.

Ahogy felfelé tartunk, mindenütt drótkerítéssel körbevett épületeteket látok.

Ramsey-t ott tartották fogva.

Istenem! Ott volt.

– Hagyd abba, Thea! Engem is felidegesítesz – mondja Nora, aztán megáll a teljesen üres parkolóban.

– Képtelen vagyok rá. Ramsey hazajön.

– Tudom – suttogja, és mosolyog, mégis összeszorul a szívem. – Mindjárt vége.

Csakhogy nem így történt. Három évre engedték szabadlábra, de azt is csak feltételesen.

Most végre szabad lesz.

És hazajöhet.

Megint az enyém lesz. Tizenkét év, nyolc hónap, három hét, négy nap, tizenkét óra és negyvenhárom perc után ismét az enyém lesz.

– Hány óra? – kérdezem Norát, mert képtelen vagyok levenni a szemem a drótkerítésről.

– Fél egy.

Istenem! Hogy fogom kibírni azt a maradék fél órát? Fáradt vagyok, fáj mindenem, de tudom, hogy végre új életet kezdhetek. Miután leveszem a szemüveget, hosszú, barna hajam fésülgetésével próbálom magam elfoglalni. Mindent megtettem, hogy világoszöld szemem alól eltüntessem a sötét karikákat, ezért tettem rá borogatást. Hiába. Mióta kiderült, hogy Ramsey hazajöhet, képtelen voltam aludni.

Nora sóhajt.

– Figyelj! Szeretném, ha felkészülnél a…

– Ki ne mondd! – szakítom félbe, és visszateszem a borogatást a szememre.

Nora szeme felragyog a fényben.

– Nem érted. Megváltozott. Nagyon.

– Ahogy mindannyian.

Már messze nem vagyok az a tizenhat éves, fiús természetű csaj, akivel annak idején randizott.

Lehet, hogy szívrohamot kap, ha meglát a sötétkék hosszú ruhámban, amit azért választottam, hogy kiemelje az alakomat. Amúgy Ramsey-nek teljesen mindegy volt, milyenek a vonalaim. Nem gondoltam, hogy ez változni fog.

– Próbálj leszállni a földre – figyelmeztet Nora.

Megfordulok, hogy a szemébe nézzek.

– Azt csinálom.

– Thea!

– Ne kezdd! Ma ne. Most nincs szükségem kiselőadásra, miszerint nem vagyunk már tinédzserek. Magam is tudom, rendben? Megváltoztak a dolgok. Itt viszont nem – mondom a szívemre téve a kezem. – Itt soha, semmi nem fog változni. Úgyhogy kérlek, hagyd meg nekem ezt a napot vidámságban.

– Csak azt akarom, hogy boldog legyél.

Mosolygok, és nem tudom mióta, most először valódi melegség járja át a szívemet.

– Tudom. És komolyan mondom, hogy ez életem legszebb napja. Lehetünk idegesek. Lehetünk izgatottak. De semmi aggodalmaskodás. Minden rendben lesz. Mostantól minden rendben lesz.

Mosolyog, de érzem, hogy nem sikerült meggyőznöm. Viszont szeret annyira, hogy nem akar vitatkozni.

Ez még nem a regény vége, ahol a szereplők boldogan élnek, míg meg nem halnak. Mi több: kemény változásoknak néztünk elébe. Amikor Ramsey-t lecsukták, Nora tizennégy éves volt, én tizenhat, Ramsey pedig tizenhét. Legyőzhetetlennek tűntünk, mert mindig ott voltunk egymásnak. De az utóbbi években mindenki a maga útját kezdte járni. Én nagyon eltökélt voltam, hogy visszataláljunk egymáshoz.

Úgy gondoltam, most mindent elölről kezdhetünk. Nincs több visszaszámlálás. Nincs több Ramsey nélkül töltött másodperc. Nincs több sírás-rimánkodás a fa alatt, hogy a szeretett fiú visszatérjen hozzám.

Nincs. Annak az időnek már vége.

Néhány percen belül fel fog tűnni a rácsos ajtó mögül a férfi, aki nyilván megváltozott, de én mindentől függetlenül szeretem.

Még életemben nem voltam ilyen izgatott. Az órámra nézek, és egyre hosszabbnak tűnnek a percek. Nora is ideges. Nem beszélünk. Nincs miről beszélnünk.

A végtelennek tűnő várakozásban egyszer csak mozgásra leszünk figyelmesek.

És ekkor megáll az idő.

Soha nem felejtem el a pillanatot, amikor kinyílt a kapu, és megláttam a számomra legcsodásabb férfit.

Ramsey magasabb, mint amire emlékeztem. Frissen borotvált, rövid hajú. Vállán egy szemeteszsák, szálkás izomzata feszül a fehér pólóban. Izmos combját az a farmer fedi, melyet még együtt vettünk neki Norával. Mégsem a testének látványa miatt áll meg kis híján a szívverésem.

Ramsey mosolyog. Pontosan ezt a Ramsey Stewart-mosolyt hiányoltam tizenkét éven keresztül. Szipogni kezdek, és ahogy ránézek, a szám elé kapom a kezem.

Nincs rajta bilincs.

Nem a börtönegyenruhát viseli.

Nincs rács mögött.

Az én Ramsey-m végre szabad.

Nora száll ki először a kocsiból, miközben patakokban folynak a könnyei. Ennek láttán még szélesebbnek tűnik a bátyja mosolya.

Mozgatja a száját, mintha köszönne, miközben a húga a nyakába ugrik, amint közelebb jön. Ramsey nevet, szorosan átöleli Norát, majd elemeli a talajtól. Nehéz volt megállni, hogy ne legyek féltékeny.

Mély levegőt veszek, összeszedem magam, aztán hagyok nekik egy kis időt. Ahogy elnézem a mosolyukat és az egymás felé áradó szeretetüket, kicsit megnyugszom, és csak a vágyakozás nő bennem, hogy odamenjek. Végül nem tudok tovább várni. Kinyitom az ajtót, és kipattanok az autóból.

Jó néhány másodperc, míg Ramsey észrevesz. Ahogy a drótkerítések látványa, úgy a rám szegezett komor tekintete is sokkhatással tölt el. Kihúzza magát, állkapcsa megfeszül, és egyszerre látok döbbenetet, haragot és szenvedést az arcán. Kicsit olyan, mintha ez lenne az ő hármasa.

– Mi a fene – dörmögi azon a jellegzetes hangján, melyet ezer közül is felismernék.

Bolond. Mintha azt feltételezte volna, hogy nem jelenek meg a napon, amikor végre kiengedik.

Semmi nem tarthatott vissza.

Még a börtönből küldött levele sem, melyben azt hazudta, hogy már nem szeret, és azt akarja, hogy sürgősen lépjek tovább.

Még a tizenkét év sem, ami alatt minden levelemet figyelmen kívül hagyta, és nem engedte, hogy meglátogassam.

Még az sem tántorított el, hogy mélységesen gyűlöltem, amiért tönkretette a kapcsolatot, holott megesküdött, hogy soha nem csinál ilyet.

Még az sem tartott vissza, hogy pont akkor fordított nekem hátat, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá.

Tizenkét év, nyolc hónap, három hét, négy nap, tizenhárom óra és tizenhárom perccel később várok rá, ahogy megígértem.

Mert vele ellentétben én tudom, milyen az, amikor az ember a szavát adja.

Hát igen. Mérges vagyok Ramsey Stewartra, amiért egy évtizedet a pokolban töltöttem.

De ahogy ledobja a zsákját, és megfordul, hogy visszamenjen, hangosan is kimondom azt, ami hosszú időn keresztül mardosott:

– Én is kurvára szeretlek, te seggfej!