Chapter 3
1882 Words
Thea
Tizennyolc évvel korábban…
Ötvenegy… Nem, ötvenkét perce. Ennyi ideje történt.
Sírnom kellett volna. Hatalmas, kövér könnycseppek gurultak volna végig az arcomon. Gyászolnom kellett volna. Ehelyett csak az órámat nézem. Számkijelzős óra. Olyan, ami a másodperceket is számolja, így még jobban látszik az idő múlása. Anyám rendelte az órát, mert volt egy kis gomb az oldalán, ami stopperként funkcionált. Azt mondta, így tudom mérni a részidőmet, míg átbicajozom a szomszédba. Nem mintha lettek volna ott barátaim.
Olyasféle lány voltam, aki gyűlöli a lányos ruhákat, a babákat vagy a csajos pletykálkodást. Annyira viszont nem voltam tökös, hogy a fiúkkal haverkodjak.
De azok után, ami az elmúlt hónapokban történt, nem is bántam, hogy egyedül bringázom. Szerettem a nyugalmat, és örültem, hogy végre egyedül lehetek.
Ötvenhárom perc. Az majdnem egy óra.
Még mindig ott van? Vagy már elvitték a holttestét? Vajon apám rám erőszakol valami nőies ruhadarabot a temetésre? A csibész unokatesóim vajon ott lesznek? Lehet még normális életem egyáltalán?
Ötvennégy perc.
Keresztezem a bokám, és a fának dőlök. Így talán könnyebb lesz. Anyám régóta betegeskedett. Hónapok óta készültünk erre a napra. Legalábbis apám. Én viszont úgy tettem, mintha ez nem történhetne meg. De most, hogy mégis bekövetkezett ez a szörnyűség, egy fa alatt rejtőzöm a szomszédban, és azt kívánom, bárcsak én is felkészültem volna.
Ötvenöt perc.
Változnak a számok. A másodpercekből perc lesz, a percekből pedig…
– Mit bámulsz annyira? – kérdezi egy fiú valahonnan.
Felkapom a fejem, de csak az ürességet látom.
– Hahó! – kiáltom.
– Ez olyan óra, amin játékok is vannak meg ilyesmi? Kevinnek is van ilyen a suliban. Tetriszezett vele matekórán. Gagyi játék, és a kijelző is kicsi, úgyhogy nagy hülyeség az egész. A srác egy seggfej, úgyhogy nem csoda, hogy ilyesmivel játszott.
Megkerülöm a fát, hogy kitaláljam, honnan jön a hang, bár az is lehet, hogy hallucinálok. Láttam a moziban egy filmet, ahol valakit érzelmi trauma ért, ezért hallucinációi lettek. De miért egy fiú hangját hallom anyámé helyett? És miért beszél a srác a Tetriszről és valami Kevinről?
– Hol vagy? – kérdezem.
– Itt fent.
Hátrahajtom a fejem, és ekkor látom, hogy egy faágon ücsörög. Karját felnyújtva kapaszkodik a fenti vékony ágba, ami letörni készül. A srác viszont le nem veszi rólam a szemét.
Rám vigyorog, és felém nyújt egy piros-zöld csomagot, elfelejtve – vagy ügyet sem véve rá –, hogy három és fél méter magasan van.
– Kérsz rágót?
– Mi a… – sóhajtok, és alaposan végigmérem. Nem ismerem a suliból, de úgy néz ki, mint aki nagyjából egy vagy két évvel idősebb nálam.
Kopott farmert és elnyűtt sportcipőt visel. Nem látom a márkáját, bár nem sokan vannak a környéken, akiknek a szülei drágább ruhákat is meg tudnak venni, mint amit a leértékelésen vagy a turkálóban kapni.
Bár nem az a legnagyobb rejtély, hogy kicsoda ő, hanem az, hogy hogy került oda.
A fa egy részén már nem voltak ágak. Azt biztosan tudtam, hogy a medvék nem másznak fel olyan magasra, így biztos nem ők nyesték le. Bár nem láttam őket soha. Clovertben nem igazán vannak medvék, így csak a tévéből ismertem őket.
Felállok, és leporolom a sortnadrágomat.
– Mit csinálsz odafent?
Még egyszer megrázza a rágógumis zacskót, aztán vállat von. Óvatosan egyensúlyozva a feje fölött tartja az ágat, kibont egy rágót, és a szájába tömi. Aztán a farzsebébe teszi a maradékot.
– Csak lazulok – válaszolja, és csettint a szájával.
– A fán?
– Lehet, hogy nem tűnt fel, mert még mindig a Tetriszeddel vagy elfoglalva, de oltári meleg van. Esküszöm, ez volt az egyetlen árnyékos hely.
Borzas barna haja a szemébe lóg, mire felszegi az állát, hogy félresodorja.
– Egész idő alatt ott voltál? – kérdezem kissé számonkérő hangon.
Mert én a fa alatt ültem…
Méghozzá pontosan ötvennyolc perce.
Na jó, leszámítva azt a három percet, míg idejöttem, miután a hospice nővér bejelentette, hogy anyám „távozott”.
Ezt úgy mondta, mintha valami más helyre utazott volna. A valóságban viszont annyira felemésztette a szervezetét a rák, hogy a tüdeje megtelt folyadékkal, és már lélegezni sem tudott.
Ötvenkilenc perc.
– Nem akartam leskelődni utánad – mondja védekezőn. – Gondoltam, hogy megszólítalak, de aztán kíváncsi lettem, hogy mit művelsz.
Mit művelek? Talán rejtőzködöm? Kerülök mindenkit? Úgy teszek, mintha ügyet sem vetnék a körülöttem lévő világra? Egy dolog tudni, hogy anyám meghalt. Miután napokig hallgattam, hogy levegő után kapkod, aztán fuldoklik, őszintén szólva megkönnyebbülést jelentett, hogy ennek vége. De amikor láttam, hogy úgy viszik ki a holttestét a házból, mint amikor először összeomlott a kemoterápiás kezelés után, már nem bírtam tovább. Nem volt miben bízni. Tudtam, hogy ezúttal nem tér vissza.
Várnom kell. Nemsokára vége. A nappaliban berendezett kórházi ágya nemsokára kikerül onnan. Úgyhogy valóban vége.
Csak ezután megyek vissza.
– Hogy kerültél oda? – kérdezem.
– Felmásztam.
– Hú. Az igen! Kösz a kimerítő választ.
– Mit akarsz még tudni?
– Talán azt, hogy hogyan másztál fel. Nincsenek is ágak.
Újabb vigyor. Széles, rágógumis vigyor.
– Azt én is tudom. És nem hittem, hogy képes leszek ilyen magasra mászni. Húsz percbe telt, hogy rájöjjek, van egy övem.
Úgy nézek rá, mint egy idiótára, mert kezdem azt hinni, hogy az is. Máskülönben mit vigyorogna annyit? Én biztos nem leszek rá képes. Soha többet.
– És mi köze ehhez az övnek?
– Láttál már favágó versenyt a tévében? Az övüket használják, hogy feljebb jussanak. Nem hittem, hogy működik szegecses cipő nélkül. De sikerült. Itt vagyok.
Újabb vigyor.
Rágógumi-csócsálás.
Újabb fejrándítás, hogy kihessegesse a hajfürtöt a szeméből.
– Azt már tudod, hogy fogsz lejönni?
– Még nem. Neked van ötleted?
Tekintve, hogy még mindig nem tudom, hogy jutott fel, azt kell mondjam, halvány segédfogalmam sincs a lejutását illetően. Abban sem vagyok biztos, hogy segítenem kéne neki. Miféle alak rejtőzködik a fa tetején, és bámulja a másikat már… hatvan perce?
Vagyis pontosan egy órája.
Percek helyett az órákat kéne számolnom. Úgy hosszabb lenne. Azokból csak huszonnégy van egy nap folyamán, és nyolcat átalhatnék. Aztán áttérhetnék a napokra. Hónapokra. Évekre. Utána talán kevesebbet gondolnék anyára.
Jó lett volna már ott tartani. Imádtam anyámat, és persze nem akartam, hogy meghaljon. Csak annyit szerettem volna, hogy megszűnjenek a kínjai.
Egy óra és egy perc.
Kíváncsi vagyok, apámnak feltűnt-e egyáltalán, hogy kereket oldottam, vagy még mindig anyám üres ágyát bámulja, mintha így vissza tudná őt hozni az életbe. Titkon örültem, hogy ez nem sikerül neki.
– Jó. Kösz, hogy gondolkodsz – mondja a srác, miután sokáig nem válaszolok.
El kellett volna tűnnöm innen. Itt hagyni ezt a hülye gyereket magában. De mégis hová mehettem volna? Anyám meghalt, apám összetört, ettől még az emberek úgy tesznek, mintha mi sem történt volna. Kivéve a srácot a fán. Mert úgy tűnik, ő valamiért ugyanúgy megrekedt valahol, mint én.
– Van néhány ötletem. De a legtöbb arra vonatkozik, hogy miért ne leskelődj, vagy miért ne lépj idegen terepre.
Felszalad a szemöldöke.
– Idegen terep? Most viccelsz? Itt nincs kerítés. Ez egy átkozott fa a semmi közepén.
– Igen. Wynnék földje közepén.
– Jaj már! Wynnéket pont nem érdekli, hogy felmásztam a fájukra.
– Azt sem tudod, kik ők.
– Dehogynem.
Hirtelen eltűnik a vigyora, és kezd bánatosnak tűnni az arca. Ahhoz viszont túl lágyak a vonásai, hogy erős érzelmeket mutasson.
– Akkor mi a nevük?
– Pff. George, és öhm… Betty.
– Nem talált! Mason és Lacey.
Erre rám néz.
– Az a becenevük. Mindenki tudja, hogy valójában George-nak és Betty Lynnek hívják őket.
– Wynn – helyesbítek.
Kicsit megemeli a hangerőt, de ismét elvigyorodik.
– Ezt mondtam!
– Mindegy. Jó eséllyel nem lesz bajod. Mason csak vasárnap viszi magával a pisztolyát. Vagyis: éppen ma.
– Fogd be! Ez nem igaz.
– Biztos vagy benne?
Olyan rémület ül ki az arcára, hogy ha nem lenne ekkora fájdalom a szívemben, még el is nevetném magam. Mason Wynn még játszóteret is építene a szomszéd gyerekeknek, ha megkérnék rá. Egyáltalán nem érdekli, hogy mások átjárnak a földjén. De ezt a fán ülő srácnak nem kell tudnia.
– Menj hátra, mert lejövök.
Eltakarom a szemem a nap elől, és figyelem, ahogy próbál faágat találni a lábfejének, de sikertelenül. Erre leguggol, és tovább próbálkozik. Aztán megint. Végül felegyenesedik.
– A francba! Muszáj segítened. Ha meglőnek az első héten, amit a városban töltök, apám életem hátralévő részében az idegeimre megy.
– Ezek szerint jobban félsz apádtól, mint attól, hogy valaki lelő?
– Az idegeimre menés azt jelenti, hogy a szobámban kell ülnöm egy rakás könyvvel. Nem mindenki olyan szerencsés, hogy Tetriszes órája van. Most pedig menj hátrébb, mert leugrom.
– Nem ugorhatsz le olyan magasról. Eltöröd a lábad.
– Akkor eltöröm. Mit érdekel az téged?
Jó kérdés. Még a nevét sem tudtam. Amúgy is volt már elég bajom, nem kellett az övé is. Ha le akar ugrani a fa tetejéről, ki vagyok én, hogy megállítsam?
Aztán kiderül, hogy nem az ő lába miatt kellett volna aggódnom.
Éppen hátralépek, amikor leugrik. Két lábbal ér földet, aztán akkorát lendül, mintha trambulinon ugrálna, és laposan megrémül, amikor nekem ütközik. Testünk összegabalyodik, és az én lábam kezd fájni, ahogy mindkettőnk súlya ránehezedik. Nem sok kell, és mindketten a fűben találjuk magunkat.
– A francba! – kiáltja, aztán úgy felpattan, mintha puskából lőtték volna ki. – Jól vagy?
Nem vagyok jól. Sem testben, sem lélekben.
Anyám meghalt.
Apám összetört.
És eltört a lábam.
Hát persze. Mert amikor már azt hiszem, hogy nem alakulhat rosszabbul a nap, a Jóisten úgy döntött, ad még egy keveset, csak épp nem segítség formájában.
Csillagokat látok, annyira fáj a lábam. Jajveszékelve oldalra fordulok, és megfogom a térdem, hátha csillapíthatom a kínt.
– Ne haragudj! Nagyon sajnálom. Istenem! – ordítja reszketve, miközben próbálja nem elhányni magát.
A fiú. Az átkozott fiú, aki fent ragadt a fán, leskelődött utánam, miközben gyászoltam… Kiköpi a rágóját, és a bokámra mered.
– A… a… lábad. Istenem! Mondd, hogy műlábad van!
– Mit állsz ott, te idióta?!
Mély levegőt vesz, aztán ismét elfogja a hányinger.
– Hol laksz? Odamegyek, és szólok az anyukádnak.
Az anyukámnak.
Az anyukámnak.
Annyira belesajdul a szívem, hogy lassan megfeledkezem a bokám fájdalmáról.
– Meghalt – nyögöm ki.
– Tessék?
– Meghalt! – ordítom, hogy csak úgy visszhangzik. – Úgyhogy nem hívhatod ide. Ahogy senki más sem.
– És apukádat? – kérdezi remegő hangon.
Lehunyom a szemem.
Tökéletes szüleim voltak. A középiskolában ismerkedtek meg. Tizennyolc évesen összeházasodtak. Huszonöt évesek voltak, amikor megszülettem. Nem veszekedtek, még csak nem is vitatkoztak. Azon ritka emberek voltak, akik szerelmes üzeneteket hagytak egymásnak a lakás különböző pontjain, és táncoltak a konyhában, amikor azt hitték, hogy alszom. Annyira szerették egymást, hogy megszűnt számukra a külvilág. Amennyire tudom, egyetlen éjszakát sem töltöttek egymás nélkül.
Most már kénytelenek lesznek. Soha többé nem lehetnek együtt.
Anyám volt a család szíve és lelke. Apám képtelen lesz nélküle élni. Egy dolog, hogy lélegzik, mindennap felkel, és időnként talán mosolyogni fog, de az életének ezennel vége. És mi lesz velem?
Magányos leszek. Végtelenül magányos.
De ahogy elnézem ennek a srácnak az arckifejezését, és mivel nagyon fáj a lábam, kénytelen vagyok belátni, hogy még a szegény, összetört apám is hatékonyabban tudna segíteni, mint ez a szerencsétlen.
– A neve… Joe. És a Leaning Oak Drive 319-ben lakunk – zihálom a fájdalomtól. – Haladj végig az árok mellett, és…
– Tudom, merre van. Mindjárt visszajövök, jó? Ne mozdulj!
Még látom, ahogy a srác elrohan, aztán az égre nézek, és azt kívánom, bárcsak rám szakadna.
Fáj a testem és a lelkem.
Ennek ellenére soha nem sírtam.
Vajon miért nem?
- Writer
