Azok a halványkék szemek

Chapter 6

1831. április 19.

Két vagy három órán belül… nos, nehéz megmondani… három órán belül bizonyára, vagy legfeljebb négy órán belül… mondjuk négy óra múlva halott leszek.

Ezt azért említem meg, mert ez bizonyos perspektívába helyezi a dolgokat. Az ujjaim például nemrégiben váltak számomra érdekessé. Csakúgy, mint a redőny legalsó léce, ami kissé ferde. És az ablakon kívül egy lilaakáchajtás, amely a fő ágról letörve billeg, akár a bitófáról lecsüngő kötél a szélben. Korábban ezt sosem vettem észre. Valami mást sem: e pillanatban a múlt a jelen teljes erejével tör fel. Nem gyűlnek-e most körém mindazok, akik benépesítették az életem? Vajon mi tartja vissza őket attól, hogy összekapjanak? A kandalló mellett egy Hudson Park-i tanácsnok; mellette a feleségem a kötényében, hamut mer a szeneskannába, és ki más figyelné őt, ha nem az én öreg újfundlandi retriverem? A folyosón: anyám – aki sosem tette be a lábát ebbe a házba; meghalt, mielőtt tizenkét éves lettem volna – vasalja a vasárnapi ruhámat.

Érdekesség a látogatóimról: egyikük sem szól egy szót sem a többiekhez. Nagyon szigorú etikett van érvényben, nem tudok rájönni a szabályaira.

Meg kell mondanom, nem mindenki törődik a szabályokkal. Az elmúlt órában egy Claudius Foot nevű férfi szinte halálra untatott a hosszúra nyúlt beszédével. Tizenöt évvel ezelőtt tartóztattam le a rochesteri postavonat kirablása miatt. Mérhetetlen igazságtalanság: három tanúja is akadt, akik megesküdtek rá, hogy a baltimore-i postavonatot rabolta ki épp abban az időben. Enyhén dühbe is gurult emiatt, óvadék ellenében elhagyta a várost, hat hónappal később visszatért, kolerától tébolyultan, és egy fekete bérautó elé vetette magát. A halál kapujáig be nem állt a szája. Még most is fecseg.

Ó, van itt tömeg, mondhatom! A hangulatomtól függően és a szalon ablakán át besütő nap szögének függvényében tudok figyelni rájuk. Vannak pillanatok, bevallom, amikor azt kívánom, bár több dolgom lenne az élőkkel, de manapság nehezebb elérni őket. Patsy már sosem néz be… Pawpaw professzor elutazott Havannába, hogy fejekről vegyen mértéket… és ami őt illeti, nos, mi végre is hívjam vissza? Csak az elmémben idézhetem meg, és amint megteszem, újra lepereg az összes régi beszélgetésünk. Az az este például, amikor a lélekről folytattunk diskurzust. Én nem voltam meggyőződve róla, hogy nekem van; ő igen. Talán még élvezetes is lett volna tovább hallgatnom őt, ha nem lett volna oly szörnyen túlbuzgó. Ugyanakkor soha senki nem erőltette ezt a kérdést annyira, mint ő, még a saját apám sem (egy utazó presbiter, akit túlságosan lefoglaltak nyájának lelkei ahhoz, hogy egy kicsit is törődött volna az enyémmel). Újra és újra azt mondtam: „Hát, hát, talán igaza van.” Ettől csak még inkább tűzbe jött. Azt mondta, csak félresöpröm a kérdést, mert empirikus megerősítésre várok. Erre megkérdeztem: „Efféle megerősítés hiányában, mi mást mondhatnék, mint hogy »Talán igaza van«?” Ugyanazokat a köröket róttuk e kérdésben, mígnem egy nap azt mondta: „Landor úr! Eljön az ideje, amikor a lelke hátrafordul, és a lehető legempirikusabb módon fordul szembe önnel – épp abban a pillanatban, amikor el is hagyja önt. Belekapaszkodna, ámde hiába! Mert lám, e nyiladozó sasszárnyak a himalájai sasfészkek felé indulnak.”

Nos, ő ennyire fantáziadús volt. Cirkalmas, ha úgy tetszik. Én mindig is többre tartottam a tényeket a metafizikánál. A jó kis otthonos, megingathatatlan tényeket, amilyen egy egész napi adag sűrű leves. Tények és következtetések alkotják majd e történet gerincét. Ahogy alakították az életemét is.

Egy este, jó egy évvel a nyugalomba vonulásom után a lányom hallotta, hogy álmomban beszélgetek – arra jött be, hogy épp kihallgatok egy húsz éve halott gyanúsítottat. Ez csak a kör négyszögesítése lenne – hajtogattam. – Ezt ugye ön is belátja, Pierce úr? Ez a bizonyos fickó feldarabolta a felesége holttestét, és a darabokat megetette egy falka őrkutyával egy Battery Park-beli raktárnál. Álmomban a férfi szeme vörös volt a szégyentől; nagyon restellte, hogy rabolja az időmet. Emlékszem, azt mondtam neki: Ha nem maga, hát megtette volna valaki más.

Nos, ez volt az az álom, amely ráébresztett: egy hivatást nem lehet hátrahagyni. Az ember angolosan távozhat a Hudson-felföld vidékére, álcázhatja magát könyvekkel, sétapálcákkal, rejtjelek mögé bújhat… a munkája akkor is a nyomába ered és rátalál.

Elmenekülhettem volna. Egy kicsit távolabb a vadonba, megtehettem volna. Hogy hogyan hagytam magam visszacsábítani, azt őszintén szólva nem tudom megmondani, bár néha azt hiszem, azért történt – ez az egész –, hogy mi egymásra lelhessünk, ő meg én.

De semmi értelme ezen spekulálni. Van egy történet, amit el kell mondanom, és életek, amelyekről számot kell adnom. És miután azok az életek sokfelől el voltak zárva előlem, ahol szükség volt rá, utat engedtem más beszélőknek, különösképp ifjú barátomnak. Ő e történet igazi lelke, és valahányszor igyekszem elképzelni, hogy ki lesz az első, aki elolvassa, ő az, aki megjelenik előttem. Az ő ujjai követik nyomon a sorokat és bekezdéseket, az ő szeme silabizálja a firkálmányomat.

Óh, tudom én: nem választhatjuk meg, hogy ki olvas minket! Hát nem marad más hátra, mint vigaszt lelni egy idegen gondolatában – aki, amennyire tudom, még meg sem született –, és aki majd rátalál e sorokra. Neked ajánlom ezt a történetet, Olvasóm.

És így leszek én a saját Olvasóm. Még egyszer, utoljára. Volna szíves még egy hasábot tenni a tűzre, Hunt tanácsnok?

És így kezdődik újra.