A szív törvénye

Chapter 5

Ian

Éreztem, ahogy megmerevedett, és hirtelen hideg lett a bőre. A lába megremegett, látszott, hogy pánikba esett.

– Minden rendben? – kérdeztem suttogva.

Igyekeztem visszatartani a mélyből kitörni készülő haragom. Már más sem hiányozna, mint, hogy Charleston elitje előtt keljek ki magamból. Valószínűleg nem tenne jót az imidzsemnek, ha az itt jelenlévők betekintést kapnának a sötét múltamba.

Mindegy.

Tekintetemmel végigpásztáztam a termet, hogy vajon ki jelenthet ekkora veszélyt, miközben igyekeztem közelebb húzni magamhoz a lányt. Valahogy hatalmas késztetést éreztem, hogy átöleljem, és a fülébe suttogjak. Hogy megnyugtassam, minden rendben lesz. Hogy megvédjem.

Kitakartam a testemmel, védtem, bár nem tudtam, mitől ijedt meg. Abban viszont biztos voltam, hogy nem miattam borult ki.

Belém vájta a körmeit, úgy kapaszkodott, mintha máshogy nem bírna megállni a lábán. A vállamon éreztem az ujjait, és esküszöm, majd elveszítettem az eszemet.

Nem válaszolt, én pedig rekedt hangon, szinte könyörögve szóltam hozzá.

– Mi a baj? Mondd el kérlek, most azonnal!

Nem engedhettem meg magamnak, hogy így érezzek. Ez csak egy botlás. Nem törődhetek vele, nem gondoskodhatok róla. Nem keveredhetek bele semmibe, ha valójában nincs mit adjak, ha nincs mit kínáljak. Én csak szórakozni szerettem volna, jól érezni magam. Egy olyan csajt kerestem, aki épp annyira mókázni vágyik, mint én. Csak dugni egy jót, és felejteni. Ennyi.

Szóval, kurvára nem kellene törődnöm ezzel az egésszel. De az volt a legrosszabb az egészben, hogy nagyon is ki akartam mutatni az aggodalmam.

Valahogy elhatalmasodott rajtam az érzés, harcolni akartam érte, védeni őt.

Szinte éreztem, ahogy kirázza a hideg, ahogy eluralkodik rajta a rettegés.

Lehet, hogy csak azért, mert éppen a karomban tartottam, amikor az egész megtörtént, de mintha a saját szememmel láttam volna a démonokat keresztülmászni a testén, mielőtt rám ugrottak volna, hogy acélos karmukat belém véssék. Sokkal mélyrehatóbban éreztem, mint kellett volna. A velőmig hatolt, szabadulni sem tudtam az érzéstől.

A lány a fejét rázta, hitetlenkedve, rémülten, majd kirántotta magát az ölelésemből, és a táncoló párokon keresztülnyomakodva, igyekezett eltűnni a levegőben érezhető feszültség elől. Villámgyorsan kirohant az ajtón, csodás ruhája mögötte lobogott.

A figyelmemet ismét a teremben lévők felé fordítottam, kíváncsian keresgélve, de semmit sem láttam, vagy vettem észre. Semmit, amitől így meg kellett volna rémülni.

Persze, ez nem jelenti azt, hogy minden rendben volt.

Mint valami bolond, utánaeredtem. Muszáj volt megbizonyosodnom róla, hogy jól van, biztonságban. Hogy a kocsijában ül, és megy haza.

Akkor megnyugodnék én is.

Elengedném.

Volt valami ebben a lányban, ami arra engedett következtetni, hogy nem is tehetnék másképp.

Kimentem a bálteremből, el a táncoló tömegből. Körbejárattam a tekintetem, mindenfelé figyeltem, de sehol sem láttam őt. Az előtér végén lévő liftek felé indultam. Az ajtók épp akkor csukódtak be.

– Bassza meg! – morogtam, ahogy az aggodalom ismét elhatalmasodott rajtam.

Szmokingban voltam ugyan, de hagytam a liftet a fenébe, és a lépcső felé lendültem. Az elegáns cipőm sarka hangosan kopogott, ahogy lefelé futottam.

Mégis mi a francot csinálok?

Jó nagy marha vagyok!

Kapkodtam a levegőt, mire leértem a földszintre, de gyorsan belöktem az ajtót, és beléptem a fényes, arany mintákkal díszített, kővel borított folyosóra. Meg is csúsztam, ahogy a hatalmas bejárati ajtóhoz léptem. Az ott álló inas, készségesen kitárta előttem az egyik ajtószárnyat.

Hűvös levegő csapott az arcomba. Az éjszakák egyre hidegebbek lettek, ahogy az ősz közeledett.

Azonnal a parkoló felé vettem az irányt. Biztos voltam benne, hogy ennyi idő alatt még nem hozhatták oda a kocsiját, de azonnal összeszorult a gyomrom, amikor sehol sem láttam a lányt.

A parkoló autókat kezelő inashoz fordultam. A fiú láthatóan teljesen odavolt a Ferraritól, amely éppen akkor gördült be elé. Nem hittem, hogy odafigyelne rám.

– Bocsánat, de nem volt itt egy hölgy a kocsijáért? Magas, bézs színű ruhában… szőke.

És pokolian szexi.

Többet nem is kellett mondjak. A csávó rám hunyorgott, és látszott, hogy nem érdekli, miről beszélek. Elővettem a tárcám, és a kezébe nyomtam egy százdollárost. Gondolkodás nélkül eltette a kis pöcs.

– Előbb ment el – mondta a hátam mögé mutatva.

Megfordultam, és arra siettem, amerre mutatott. Minden egyes lépéssel egyre gyorsabban szedtem a lábam. Mégis, mi a picsát csinál? Egyedül mászkál az utcán? Ilyen későn? Rossz érzésem támadt, és még nagyobb sebességre kapcsoltam.

Elsiettem a szálloda előtt, végig a szépen metszett sövények mellett. Az öreg épület impozáns fák árnyékában bújt meg. Az egész környék gazdagságról árulkodott.

Már szinte futva értem a sarokra, amit egy kis mellékutca keresztezett.

Holdfény ragyogta be az utat, tejfehér fénybe borítva körülöttem mindent.

Szerencsétlen hülyének éreztem magam, amikor befordultam a sarkon, de megláttam a pánikszerűen menekülő lányt. Éreztem az ijedtségét, és szinte azonnal megérezte ő is a jelenlétem. Ahogy észrevette, hogy ott vagyok, átfutott az út túloldalára. Cipője sarka hangosan koppant az aszfalton. Mintha az életéért futott volna.

Hangosan kapkodta a levegőt, és aprókat nyögött. A ruháját megemelve, elkeseredetten igyekezett az út mellett parkoló, jellegtelen, fehér szedán felé.

Egyedül a kihalt, és elhagyatott környéken. A csaj kiváló célpont volt.

Éppen elég szörnyeteget láttam már az életemben, akik sötét sarkokból lesnek az áldozataikra. Tudtam, hogy ebből még baj lehet.

És ő is tudta, mert egyre jobban sietett, mintha érezte volna a veszélyt.

Egy másodpercen múlt, hogy nem álltam meg. Szerettem volna odakiáltani neki, megkérdezni, hogy jól van-e, ne higgye azt, hogy valami barom követi, aki bántani akarja.

Na jó, nyilván meg akartam dugni, de soha nem kényszerítenék senkit arra, hogy lefeküdjön velem, ha nem akarja. Soha nem tettem ilyet. Soha.

De már elkéstem ezzel. A cipője sarka beleakadt egy repedésbe, hatalmasat esett. Láttam, ahogy előrenyújtott kézzel, kétségbeesetten igyekszik tompítani a földet érést. Fájdalmasan felkiáltott, amikor a tenyere és a térde, az aszfaltnak csapódott. Végigcsúszott a durva felületen, a ruhája oldalt széthasadt. A táskája kiesett a kezéből, majd a földre zuhanva, szétszóródott a tartalma az úttesten.

Még én is összerándultam, mintha éreztem volna a becsapódást. Egy pillanatra ledermedtem, de máris elöntött az aggodalom és a nyugtalanság, és azonnal futni kezdtem felé.

Meghallotta, hogy jövök. Megfordult, és hátrálni kezdett, csodálatos kék szeme megtelt rémülettel. Csodás lábát furcsa szögben tartotta, ruhájának vékony anyaga szétszakadt, egyik cipője pedig, ottmaradt az aszfalt repedésében.

Valószínűleg egy beteg állat vagyok, mert valahogy az jutott eszembe, hogy soha életemben, nem láttam még nála szebbet. Egy igazi Hamupipőke feküdt előttem. Egy ütött-kopott, törött szárnyú angyal.

Feltartottam a kezem, hogy lássa, nincs nálam semmi, és igyekeztem olyan megnyugtató hangon beszélni hozzá, ahogy csak tudtam. Nem ment könnyen, tekintve, hogy a lelkem csordultig volt gyűlölettel és keserűséggel.

– Hé! Semmi baj. Ne ijedj meg… nem akarlak bántani – mondtam.

Őt nem is akartam, de azt a szemétládát, aki miatt ennyire megijedt, szívesen helybenhagytam volna.

Még mindig hátrafelé araszolt, majd amikor végre felismert, az ijedtség helyére megkönnyebbülés költözött, mintha megértette volna, hogy nem fogok hozzáérni, hacsak ő maga nem akarja.

Én biztos, hogy kurvára akartam.

Ez a mindent elsöprő érzés, ismét maga alá temetett. Ott, azonnal. Minden egyes pillanattal egyre erősebben éreztem. Minden egyes centivel, amellyel közelebb kerültem hozzá. Szerettem volna átölelni. Ringatni, megnyugtatni, elsuttogni, hogy minden rendben lesz.

Jaj, ne!

Jobb lenne megfordulni, és elmenni!

Hátat fordítani neki.

Ez a csaj ugyanis olyan dolgokat hozott ki belőlem, amiket nem szabadott volna. Olyasmire vágytam, amire nem akartam. Már éppen faképnél hagytam volna, amikor hirtelen elsírta magát. Igyekezett visszanyelni a sírást, de egyszerűen feltört belőle, miközben véres tenyerét az arcára szorította.

Egy igazi faszkalap vagyok egyébként, de ezek után, így, nem hagyhattam magára.

Lehet, hogy… baja esett.

Elindultam az út másik oldalára. Olyan lassan araszoltam feléje, mintha egy sebesült, csapdába esett vad felé közelítenék. Teljesen biztos voltam benne, nem áll messze attól, hogy teljesen kiboruljon. Éreztem. Éreztem a tehetetlenségét és a félelmét. Áradt belőle, teljesen körülvette, mint valami láthatatlan pocsolya.

Óvatosan letérdeltem hozzá, és elhúztam a kezét az arcáról. Véres volt az álla, és az arca egyik fele. Felém húztam a tenyerét, és szemügyre vettem a vöröslő horzsolásokat.

– Bassza meg! Ne haragudj! Nem akartalak megijeszteni! – morogtam a fogaim közt. Nem hangzott bocsánatkérésnek, mivel a gyomrom összerándult, és az állkapcsom is összeszorult. Én sem voltam messze a kiborulástól.

A lány iránt érzett, iszonyatosan erős vágy, ott vibrált bennem. Ráadásul ez a hihetetlen birtoklási vágy, ami eluralkodott rajtam, az őrületbe kergetett.

Elfordította az arcát, mintha el akarna bújni előlem, mintha a belőle áradó erő mögé igyekezett volna rejteni, amit érzett. Mintha szégyellte volna, hogy így látom. Összetörve. Kiszolgáltatottnak. Sebezhetőnek.

Megérintettem az állát, gyengéden magam felé fordítottam, hogy a szemébe nézhessek. Igyekeztem észben tartani mindent, az összes érvemet, ami miatt úgy gondoltam, jobb lenne magam távol tartani tőle. Például, hogy a nőkben nem lehet megbízni. A fogadalmamra gondoltam. De amikor a könnyáztatta, szétfolyt szemfestékes arcát néztem, mindent elfelejtettem.

– Jól vagy? Fáj valamid? – kérdeztem – Hadd segítsek!

Jézusom! Miket mondok? Felajánlom a segítségemet? De nem tudtam abbahagyni.

Rám meredt. Gyönyörű, óriási szempár meredt rám. A feneketlen, háborgó, jeges tengert idézte.

– Én…

– Minden rendben… itt vagyok.

– Én… én…

Teljesen zavarodott volt. Nem is tudta, mit mondjon, majd hirtelen ismét pánikba esett, és ijedten próbált elhúzódni tőlem. Megfordult, majd a tenyerére és a térdére támaszkodva akart elmenekülni. Szinte őrjöngve próbálta összeszedegetni a táskájából kiszóródott holmit, miközben ismét sírni kezdett. Egy kulcscsomó, egy púder, egy rúzs… remegő kézzel igyekezett mindent visszatuszkolni a táskájába. Megfogtam a mobilját, és egy doboz mentolos cukorkát, felé nyújtottam.

– Köszönöm – suttogta.

Rám pillantott. A tekintetében fájdalom ült.

Nyeltem egyet, teljesen kiszáradt a torkom. Minden rosszul alakult.

– Hogy hívnak? – tört ki belőlem. Még csak végig sem gondoltam.

Egy pillanatra megdermedt. Majd ismét megremegett, igen, az a bizonyos érzés még mindig ott vibrált közöttünk. Érezhetően, erősen.

– Grace – suttogta halkan.

– Grace – ismételtem, mintha ízlelgettem volna a nevét.

Egy gyűrött zsebkendőt nyújtottam oda.

– Ne haragudj, hogy rád ijesztettem! Csak biztos akartam lenni benne, hogy rendben a kocsidhoz érsz. Nem tudtalak egyedül hagyni, miután olyan hirtelen, rémülten elfutottál. Minden rendben?

Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. És azt hiszem, így is volt.

– Minden rendben veled? – kérdeztem újfent.

Felnyögött, fájdalmasan és némileg dühösen, majd megrázta a fejét.

– Nem, semmi sincs rendben – felelte, majd remegő lábbal, de felállt. Én is felegyenesedtem.

Ökölbe kellett szorítanom a kezem, nehogy letöröljem az arcáról a vért.

Nem érdekel! Nem érdekel!

Nincs erre időm!

Nagyon nehezen tudtam uralkodni magamon. Eddig még mindig zsákutcába jutottam, ha valakivel törődni kezdtem. Mindig rossz vége lett. És láthatóan neki sem hiányzott, hogy egy olyan szar alak, mint én, beleüsse a dolgaiba az orrát. Nem lenne jó vége.

Mégsem tudtam békén hagyni.

– Nagyon… feldúltnak tűntél bent.

– Hát, így is mondhatjuk – suttogta, vagy talán inkább morogta, édes, déli akcentusával.

Elkapott a bűntudat. A picsába! Utáltam ezt az érzést. És mégis ott volt, ott feszült bennem, én pedig azon rágódtam, hogy talán mégis én vagyok az oka mindennek. Hogy miattam tört össze ez a csodás lány, aki itt az utcán, a holdfényben is ragyogni tudott.

– Megijesztettelek? A táncteremben… azzal, amit mondtam? – kérdeztem, de persze az én számat hagyta el a kérdés, így az aggódás is, inkább fenyegetésnek tűnt.

Lassan, óvatosan megrázta a fejét.

– Nem – súgta halkan.

– Akkor mi történt?

– Csak kaptam egy kis emlékeztetőt, hogy miért is nem csinálhatom ezt az egészet.

– Mit? Nem táncolhatsz? – próbáltam viccelődni, hogy oldjam a feszültséget.

Röviden felnevetett. Unottan és hitetlenkedve. Majd egyenesen a szemembe nézett.

– Nem. Nem tehetek úgy, mintha semmi sem számítana. Lehet, hogy neked könnyen megy, úgy csinálsz, mintha semmi jelentősége sem lenne semminek… mintha én sem jelentenék semmit… mintha nem lenne semmi jelentősége senkinek, akikkel életed során összehoz a sors, legyen szó pár óráról, vagy akár évekről – mondta keményen, majd megköszörülte a torkát. – De én nem ilyen vagyok. Nekem fontos mindenki. Fontosak az emberek. Az a férfi, aki megérint, mindig jelenteni fog nekem valamit, és az, hogy te ilyen lazán veszed ezt az egészet, arra figyelmeztet, hogy sokkal többet érdemlek ennél, többet, mint amit te adni akarsz. Sok mindenről lemondtam már, de még ennél is többet veszíthetek – tette hozzá.

Úgy hasítottak belém a szavai, mint a kilőtt nyilak. A tüdőm beszűkült, a szívem elfacsarodott a bánattól. Szerettem volna tudni, pontosan mire is gondol. Milyen veszteségek érték élete során, és mégis hogyan segíthetnék neki mindezt jóvátenni.

Nem tudtam, mitévő legyek. Kérjek bocsánatot? De hogyan kérjek bocsánatot valamiért, ami ott fent történt? Azért, ami futásra késztette?

Vagy azért az érzésért, energiáért, ami köztünk feszült és szikrázott?

A tűzért, a szenvedélyért és vágyért, amit éreztünk?

Még ha ő képes is ezeket az érzéseket figyelmen kívül hagyni, nekem biztos, hogy nem megy. Hiszen még így is, ahogy ott feküdt előttem, véresen, szakadtan, felhorzsolt végtagokkal, még így is legszívesebben a ruhája alá bújtam volna.

Nagyon-nagyon régóta nem kívántam már így senkit. Sőt talán még soha. Borzasztó erősen vágytam rá. Sóvárgó lüktetés marta a vérem. Kínzó szenvedély.

Elfordult tőlem. A kihalt öböl felé tekintett. Szőke hajfürjei meglibbentek, ahogy a víz felől érkező szellő beléjük kapott. Úgy ölelte körül a testét a szél, mintha simogatni akarta volna.

– Mennem kell. Ostoba ötlet volt idejönni – mondta.

– Aha, és miért is? Nekem úgy tűnt, pont ott vagy, ahol lenned kell – akadékoskodtam. Nem akartam, hogy elmenjen.

Azon tűnődtem, hogy a francba vegyem rá, hogy maradjon még. Legalább erre az éjszakára.

Felnevetett. Kételkedést véltem felfedezni a hangjában.

– Pont ezért nem kellett volna jönnöm!

Ezzel elkezdett mászni a kocsija felé. Az egyik lábán volt csak cipő. A ruhája szakadt volt és véres.

Totál szerencsétlenül nézett ki.

De kurvára izgató volt.

A katasztrófa ott toporgott a küszöbön.

Megnyomta a slusszkulcsát, mire felvillantak az autóján a lámpák.

Hihetetlen pánik kerített a hatalmába. Csak úgy, a semmiből. Teljesen eluralkodott rajtam.

Kinyitotta az ajtót, hogy beüljön a kormány mögé.

Remegett a kezem, ahogy igyekeztem visszafogni magam, hogy ne érjek hozzá. Szerettem volna megakadályozni, hogy elmenjen. Vagy csak a farkam kívánta őt ennyire? Valahogy olyan érzésem volt, hogy ez a lány pont olyan őrült, mint én. Kétségbeesett, és képes bármit megtenni, hogy elérje a célját.

Láttam rajta. Az arcára volt írva.

Határozott személyiség.

Erős.

Bátor.

De épp ezért nem tudtam áttörni a falat kettőnk között. Márpedig én mindenképpen le akartam bontani az a falat.

Engedd, hadd menjen! Engedd el! – mantráztam magamban, mert tudtam, hogy ebből csak baj lehet. Volt ebben a lányban valami különös, valami túl jó, és túl tüzes, éppen ezzel vett le a lábamról.

Nincs szüksége az én szarságaimra. Hiszen csak megdugni akarom. Csak használni egy kicsit, mielőtt félrehajítom, mint a többit… mielőtt ő hajítana félre engem.

Használj fel másokat, mielőtt ők használnak fel téged!

Ez volt mottóm. Eddig jó szolgálatot tett.

– És mi lesz a numerával? – kérdeztem.

Ha a lelkiismeretem belém tudott volna rúgni, biztosan megteszi. Jesszusom! Tényleg megkérdeztem?

De valahogy úgy éreztem, a csaj megér egy kis fájdalmat és kínlódást.

Egy pillanatra megdermedt, majd visszanézett rám. Ha nem tudtam volna, mit gondol, akár azt is hihettem volna, hogy remekül mulat rajtam.

– Ez nem igazán a te stílusod, nem? Te inkább az élj meg minden pillanatot típusú srác vagy?!

Teljesen ledöbbentem, hogy a saját szavaimmal vágott vissza. Letaglózott.

– Igazad van, ez valóban nem az én stílusom.

– Egyébként kétlem, hogy pont én lennék az eseted – folytatta lágyan.

Végignéztem a gyönyörű, feszes testén. Csodás ívek, buja domborulatok, szexi csípő, tökéletes mell. Ha lenne olyan, hogy az esetem, akkor pont ő lenne az.

Elég biztos voltam benne, hogy ez látszódott is rajtam. Micsoda szégyen!

Az ajkának egyik sarka kissé felfelé húzódott.

– Kösz a táncot. – búcsúzott komoran, majd beült a kormány mögé, és elhajtott.

Otthagyott az út közepén. És én csak álltam és bámultam a távolodó kocsiját, és igyekeztem megküzdeni ezzel a furcsa érzéssel a mellkasomban. Kevés ember volt képes arra, hogy egyáltalán bármilyen érzést kiváltson belőlem, hogy valamiképp hasson az én torz, szétroncsolt szívemre. Kevesen verekedték át magukat a durva repedéseken.

Kevesen vannak, akikért bármit megtennék.

Akikért harcolnék.

Akikért meghalnék.

Akikért ölni is képes lennék.

Jace és a családja, valamint a legjobb barátom, Mack, ilyen.

Ők is azért voltak a szívemben, mert nekik köszönhetem, hogy egyáltalán élek. Bizonyítottak.

Bennük meg lehetett bízni.

Ők is képesek volnának értem bármire.

És a többi ember?

Bekaphatja mind.

Mindig, mindenki hazudik. Sokkal gyakrabban hagyja el a szájukat valami valótlan, mint az igazság. Sokkal hamarabb csapnak be bárkit, minthogy kiállnának valaki mellett.

Persze nem mondom, hogy én más lennék, vagy jobb.

Az autója hűlt helyére néztem.

Nem tudom, miért volt olyan érzésem, hogy ő más, mint a többi. Hogy miért számított. Hiszen csak most találkoztunk. Egyáltalán nem ismerem.

Nem is kell. Minek? Nem kell hajszolnom ezt az érzést. Csak a bolondját járatom magammal.

A semmibe taszítanám magam. Egyenesen a pusztulásba zuhannék.

De valahogy mégis volt benne valami, ami megérintett. Megpendítette a lelkem húrjait.

Vagy csak az ő lelkének a segélykiáltását hallottam?

Megdörzsöltem az arcom, hogy kizökkentsem magam ebből a kutyaszorítóból. Elhatalmasodni készült rajtam az elmebaj, ezért inkább úgy döntöttem, visszamegyek a buliba.

Majdnem elbotlottam a saját lábamban, amikor megpillantottam a földön két tárgyat. Ott hevertek az út szélén, a padka mellett, felettük parkolt a kocsi, ezért nem vettük észre őket.

Egyiket sem láthattuk, amikor összeszedtük a többi holmit.

Egy kis pénztárca volt, és egy ékszer.

Lehajoltam, felvettem a pénztárcát, majd lenyúltam a tompán fénylő fémdarabért.

A tenyerembe fektettem. Egy ezüst karkötő volt. Olcsó darab. Elég szar állapotban. Három kődísz lógott róla, amennyire meg tudtam állapítani, nem drágakövek.

Összeráncoltam a homlokom, majd felegyenesedtem. Néztem a kezemben heverő tárgyakat.

Vívódtam. Mit kezdjek most ezekkel, és úgy egyáltalán az egész helyzettel? Ezzel az érzéssel itt belül?

El kellene hajítanom. Vagy talán adjam le a portán?

Mint valami irgalmas szamaritánus… na persze.

Vagy belenézhetnék a tárcába, hiszen alig bírtam ki, hogy ne nyissam ki. Végre kiderülne, ki is ez a csaj. Visszaadhatnám neki én, személyesen. És cserébe talán kapnék valami jutalmat.

Valahogy az volt az érzésem, hogy amennyiben így tennék, ha elindulnék ebbe az irányba, azt megbánnám. Már így is belekeveredtem a csaj ügyeibe, jobban, mint kellene. Semmi közöm hozzá, miért változott az a gyönyörű kék szempár ijedtté, és tompává.

Mégis vonzott. Mint a mágnes. Egy egész mágneses mezőt éreztem a közelében. Mindent beszippantott, ami az útjába került. Engem is.

Elszorult a szívem. Az agyamban pedig ott zakatolt egy hang, és az istennek se tudtam kitörölni! Egyáltalán nem kellene, hogy számítson.

Örökkön örökké…

Hirtelen elöntött a gyűlölet, felkavart és egybemosódott a bánat érzésével. Ez az emlék éberen élt bennem, frissen, nyersen, pusztítón. Nem számított, mennyi idő telt el.

Egy nap, majd egy nap, biztosan sikerül kiirtanom magamból.

Egy nap, majd sikerül annyira eltávolodnom, hogy nem fog már fájni.

De mégis, ott volt most is, ott volt az emléke, és ott volt az érzés, ami arra késztetett, hogy helyesen cselekedjek.

– Francba! – morogtam magam elé, majd a zsebembe süllyesztettem a tárcát és a karkötőt.

Aztán, mint valami féleszű, lehajoltam, és kirángattam a lány cipőjét az út repedéséből, ahova beragadt.

A holmikat bámultam, néztem, majd arrafelé fordultam, amerre elhajtott.

Kibaszott Hamupipőke!