A szív törvénye

Chapter 4

Grace

Mi a fene történt az imént?

Mintha egy hatalmas felfordulás közepébe csöppentem volna.

Nyugtalanság és zűrzavar tombolt bennem.

Ez a férfi nagyon veszélyes. Kilométerekről is megérezném.

Bámulatosan jól néz ki, árad belőle a hatalom és az erő, és… ó, hogy mennyire nem megfelelő a számomra!

Éreztem, hogy az átható, furcsa színű tekintet a hátamba mélyed.

Mintha elég lenne ott ülnie, és a tekintetével le tudna vadászni. Mintha belém látna.

Igyekeztem felemelt fejjel továbbhaladni, úgy, hogy közben ki ne fusson alólam a lábam.

Szinte futva mentem át a termen, amely dugig volt elegánsan, porcelánnal és kristálypoharakkal megterített, kerek asztalokkal, már felszolgálták vacsorát, amikor én nem voltam még itt.

Végül is én voltam a hibás, a hülye, aki beosont. Hívatlanul.

A nem szívesen látott vendég.

A terem túlsó végébe értem, ahol egy zenekar lassú R&B feldolgozásokat játszott, talán a hetvenes évekből. Párok táncoltak a színpad előtt.

Igyekeztem átverekedni magam közöttük, de a sarkam minduntalan megcsúszott a parkettán, ahogy a táncparkett mögötti ajtó felé siettem. Nagyjából tízméternyire lehetett.

Istenem! Nem kellett volna eljönnöm!

Dühösen, a sírással küszködve, ültem annál a hülye bárpultnál, miközben a sebeimet nyalogatva azt reméltem, hogy Kenneth Millstrom meggondolja magát, és odajön hozzám.

Hogy azt mondja, elvállalja az ügyem.

Mintha lett volna rá esély.

Helyette inkább az arcomba röhögött, és azt mondta, hogy „Bocsi drágaságom, de arra várhat! Bolond lennék felvenni a klienseim közé! Tiszta időpocsékolás volna!”

Drágaságom!

Micsoda seggfej!

Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy lekezelő volt-e, vagy együttérző. Mindegy, ugyanúgy felbőszített, és összetört lelkileg.

Erre, alig félórával később, bepróbálkozik ez a seggfej.

A seggfej, akitől a lélegzetem is elállt. Aki egyből elvette a józan eszemet.

Nem kérdés, az a férfi, bármit megtehetne velem.

Hogy engedhettem, hogy ilyen hatással legyen rám? Még ha csak egy pillanatig is?

De nem is csak egy pillanat volt. Ismét éreztem. Elöntött az a forróság, éreztem, hogy lassan elborít.

Valami sötét, szinte baljós felhívás, hogy lépjek be az ő exkluzív bűnbarlangjába.

Még gyorsabban akartam szedni a lábam, arra gondoltam, felkapom a szoknyám szélét, és futni kezdek. De ehelyett, a tekintetét keresve hátranéztem, nem tudtam megállni, és azonnal le is lassítottam, mint valami hülye liba, aki túl ostoba ahhoz, hogy észrevegye, csapdába sétál.

Hevesen dobogott a szívem, mintha már tudta volna, mit fogok találni.

Ó, igen. Igazam volt!

Az a csodálatos férfi felém közeledett, át a táncoló tömegen.

A párocskák kitértek az útjából, mintha irányítani tudta volna őket. Mintha a tekintetével bármire képes lett volna. De az is lehet, hogy a belőle áradó könyörtelenség tette.

Mintha vadászott volna.

Amikor megpillantott, szexi szája arrogáns vigyorba húzódott.

Ott voltam a gálán. Az életem csatájára készültem, mégis megengedtem magamnak, hogy felizgasson egy gyönyörű, vadidegen férfi, aki egyértelműen csak egyvalamit akart tőlem.

Végigfutott a hideg a hátamon. Megborzongtam. Folyamatosan hátráltam, ő pedig egyre csak közeledett.

Te jó ég! Tényleg lélegzetelállítóan nézett ki.

Szinte lehetetlenül ellenállhatatlan volt.

Olyan szép volt, hogy egy pillanat alatt elvette a józan eszemet, amikor megláttam a bárpult túlsó végénél. Olyan obszcén módon szexi volt, hogy azt hittem hallucinálok.

Mintha azért vizionáltam volna oda, hogy valahogy kibírjam ezt a rettenetes estét.

Átverekedte magát a párokon, akik ott forgolódtak, és kavarogtak körülötte.

Mintha ráöntötték volna a szmokingját, olyan tökéletesen állt rajta. Széles válla és keskeny csípője volt, ráadásul magasabb volt, mint bármelyik másik férfi a teremben.

Rám bámult. Még ilyen távolról is felzaklatott. A tompa fény megcsillant szemének szokatlan színén. A napfény árnyalataival pettyezett, fahéjszínű szeme volt.

És bűnösen szexi mosolya.

Beletúrt a divatosan vágott, rövid, barna hajába.

Férfias arcának minden vonása éles, és egyenes volt, mintha szobrász faragta volna. Tökéletes borostaárnyék játszott határozott állkapcsán. Mintha márványból faragták volna, hibátlan volt, fényes, és csillogó, de volt valami érdes, és csiszolatlanul nyers a felszín alatt.

Valami durva és féktelen.

Valami veszélyes, amitől hirtelen összerándult a gyomrom.

De miután kinyitotta azt a dekadens mód, guszta száját, azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak képzeltem a fickót.

Nem álom, hanem igazi rémálom volt.

Téveszme.

A mocskos szemérmetlenséget takaró, tökéletes illúzió.

Csakhogy magával ragadott a látomás. Foglyul ejtett. Megbénított, ahogy felém közeledett. El kellett volna menekülnöm, messzire futnom, ehelyett, ostobán álltam a táncparkett közepén, mint egy bárányka, amely arra vár, hogy megegye a farkas.

Már éppen magamhoz tértem a kábulatból, amikor hirtelen ott-termett előttem. Hatalmas volt, úgy magasodott fölém, mint egy torony, sötét árnyékot vetve rám. Hátra kellett hajtanom a fejem, hogy rendesen megnézhessem magamnak.

De tulajdonképpen ő volt az, aki rendesen megnézett engem. Azzal az átható tekintetével bámult rám, szinte felfalt, pont úgy, ahogy képzeltem.

– Táncoljunk! – mondta.

Úgy hangzott, mint valami parancs.

Csalétek.

Megcsapott az energiája.

Ott kavargott a bokám körül.

Igyekeztem nem csapdába esni, de éreztem, ahogy egyre feljebb kúszik a bokámon, míg végül bekebelezte a testem. Mozdulni sem bírtam.

Igyekeztem lenyelni az érzést. A vonzalmat.

– Szerintem nem lenne jó ötlet – válaszoltam.

Közelebb lépett.

Alig kaptam levegőt. Megborzongtam.

Olyan közel volt a szája a fülemhez, hogy nem is tudtam, hogy a lehelete, vagy az ajka okozta-e a bizsergést a bőrömön.

– Szerintem pedig nagyszerű ötlet.

– Talán mert nincs vesztenivalód.

– Úgy gondolod?

Ha nem lettem volna ilyen közel hozzá, talán észre sem vettem volna azt az apró arcrándulást. Valami célba talált.

Csak egy pillanat volt az egész, és a mosolya máris megfoghatatlanul csábítóvá vált.

– Különben is, mi baj lehet egy táncból? – kérdezte.

– Ó, szerintem jó nagy baj lehet még belőle.

Éreztem, ahogy körülötte mozogtam. Egyszerre vonzott és taszított, mintha ő lett volna a terem gravitációs központja.

Táncolni kezdtünk. Lassan. Egymáshoz sem értünk, és mégis, teljes testemmel éreztem őt. Mintha a hatalmas kezével simogatott volna. Sikítani, remegni, reszketni lett volna kedvem.

A testem pedig! Bolond módon, döntött helyettem is. Vonzódott a másik testhez. Ráadásul magával ragadott a zene ritmusa, így megbabonázva, ringani kezdtem.

A férfi odahajolt a fülemhez.

– Amiatt aggódsz, hogy fájdalmat okozhatok neked, amikor nekem más vágyam sincs, mint örömet okozni. Olyan gyönyörben lenne részed, hogy az eszméleted is elveszítenéd tőle.

– Ezt egy pillanatig sem kétlem.

És valóban.

– Mindenkinek jár egy pillanat, amikor elfelejtkezhet magáról – suttogta, mintha belém látott volna, és már ki is rázott a hideg, mert hirtelen, a derekamon éreztem a hatalmas kezét. Átölelt, és közelebb húzott magához.

– Hadd legyek én az, aki megadja neked azt a pillanatot – mondta.

A testünk szinte egyé vált, ahogy a zene lassú, kihívóan szexi ütemére mozdultunk.

Olyan magas volt. Olyan nagy. Meg kellett volna ijednem, de legalábbis, aggódnom illett volna. Izmos volt, csak úgy áradt belőle az erő, de valahogy mégis szerettem volna elmerülni benne.

– Nem is ismerlek – suttogtam.

– Hidd el, nem is akarsz megismerni. Éppen ez a jó benne. Igazi win-win helyzet. Mondd, hogy te nem érzed!

Biztos voltam benne, hogy nem a zenére gondol.

– De, érzem. Viszont a következmények aggasztanak – vallottam be akaratlanul, miközben egymásba fonódva táncoltunk. Úgy vezetett, mint egy profi táncos.

Profi. A nőkkel is.

Biztos voltam benne, hogy ezernyi összetört szívet hagyott már maga mögött, de előtte, jól megtaposta mindet a drága cipőjével.

A nők, akiket egy ideig a tenyerén hordozott, később, mikor már kedvét lelte bennük, szépen magukra maradtak.

Az ajka súrolta az arcélem. Majdnem csók volt.

Elöntött a vágy, de olyan hevesen, mint még soha életemben.

Forróságot éreztem, mintha lángolt volna a vérem.

Eltűnődtem, vajon valaha elcsábított-e már valaki úgy igazán. Ilyen érzés lehet?

Elvarázsolt, és kívántam őt.

Annyira elragadott a pillanat, hogy át sem gondoltam pontosan, mi lesz. Abban a pillanatban nem is érdekelt, milyen árat fizetek majd ezért.

Meggondolatlan voltam.

– Majd gondoskodom róla, hogy ne érezd hiábavalónak.

Ez a férfi, kétségkívül a csábítás mestere volt, ahogy ígéreteket suttogott a fülembe.

– Olyan sokszor eljuttatlak a csúcsra, hogy végül már másra sem fogsz tudni gondolni, csak arra a gyönyörre, amit én adhatok neked. Az érintésemre, a testemre és a farkamra, ahogy benned vagyok. Olyan emléket kapsz tőlem, ami örökre veled marad.

Hűha! Nem is tudtam hirtelen, hogy felpofozzam, vagy könyörögjek, hogy mihamarabb bizonyítsa be, valóban képes arra, amit ígért.

– És ha az emlékből sosem múló seb lesz?

– Miképp lehetne, ha mindketten tudjuk az elejétől fogva, hogy semmi jelentősége annak, ami történik?

Megpörgetett, és nem tudom miért, de abban a pillanatban nyitottam ki a szemem, amikor a terem túloldala került velem szembe.

Majdnem fenékre ültem.

Azonnal észhez tértem.

Azonnal a realitások talaján találtam magam.

Azonnal az eszembe jutott, hogy ki, és mi miatt vagyok itt, és hogy tulajdonképpen miért is harcolok.

Zihálni kezdtem. A szívem már így is borzasztó gyorsan vert, de hirtelen teljes gőzerővel dörömbölt. A félelemtől, az ijedségtől és az utálattól.

Elöntött a jól ismert undor, amikor megláttam egy bizonyos férfit, amint jókedvűen cseverészett egy másik szmokingos férfivel, a túlsó oldalon található ablakok közelében.

Majd megállt a szívem. Nem, inkább majd kiugrott a helyéről.

Hiszen ez Reed!

Hát persze, hogy ő az. Naná, hogy itt van.

Hogy is gondolhattam, hogy kihagyna egy ilyen lehetőséget? Felfuvalkodott egójának szüksége volt arra, hogy álnok mosollyal parádézhasson.

Hát ennyire naiv lennék?

Hátratántorodtam. Igyekeztem megtartani az egyensúlyom, mert hirtelen megszédültem. Minden forgott körülöttem.

Ó, istenem!

Mi a fenét csinálok? Mégis mi a fenét művelek?

Nyilvánosan táncolok egy férfival, amikor Reed tönkre akarta tenni az életem?

Megremegett a térdem, és ez a pasi, akivel tíz perce még ágyba akartam bújni, igyekezett megtartani. Zavarodottság suhant át az arcán, ahogy próbálta megérteni, mi történhetett velem.

– Minden rendben? – kérdezte azon az izgató hangján, amitől minden érzékem megfeszült.

Hogy rendben vagyok-e?

Nem.

Egy kicsit sem.

– Mi a baj? Mondd, mi történt?! – mondta megváltozott, fenyegetéssel teli hangon. Viselkedése azonnal védelmezővé vált. Felszínre tört az a nyersesség, amit már az elején éreztem a csinos felszín alatt.

Nem volt időm magyarázkodni, és okom sem volt rá. Hiszen, még a nevét sem tudtam.

Kifordultam a karjából. Úgy éreztem, legalább annyira veszélyes rám nézve, mint az a férfi, a terem túlsó végében. Lehet, hogy másképp veszélyes, de veszélyes. Minden ösztönöm arra intett, hogy az az érzés, amit ébresztett bennem, tönkre fog tenni, ha hagyom kibontakozni.

Így tehát azt tettem, amit már negyedórája meg kellett volna tennem.

Elfutottam.