A szív törvénye

Chapter 3

Ian

– Ian! A legjobb emberem! – veregette meg a vállam Kenneth Millstrom – Hogy vagy?

A legjobb emberem.

Na persze!

Kezet ráztam vele, és igyekeztem nem reagálni a szavaira. Nyeltem egyet és rávigyorogtam.

– Pompásan! És ön, Mr. Millstrom?

– Jobban, mint gondolnád! – válaszolta.

Elfüttyentettem magam, majd hátrébb léptem, hogy jobban szemügyre vehessem.

– Hát nézzünk csak oda! Mi labdába sem rúghatunk maga mellett! Egy nő sem marad nekünk! Nem igazságos!

A fickó az ötvenes éveinek végét taposta. A szmokingja úgy ráfeszült, hogy majd lerepedt róla. Ugyanakkor főrészvényes a vállalatnál, szóval jó mélyen, egészen a langyos szarig benyaltam neki.

Egy férfi teszi, amit kell. Nekem pedig célom volt. És azért, bármire képes volnék.

Kenneth elkuncogta magát.

– Ó, ne aggódj fiam! Az én Sallym bőven elég nekem! Mindenki más a tiétek lehet!

Ezt az egyet meg kellett hagynom neki; valóban imádta a feleségét. Nem is értettem, de hát kit érdekel?

Hörpintett egyet a pezsgőjéből, majd felemelte a poharát, és a zsúfolásig telt bálterem felé intett vele. Charleston történelmi jelentőségű luxushoteljének a teljes legfelső szintjét elfoglaltuk.

Itt tartottuk az éves gálánkat; az adakozó kedvű helyi elit mekkája volt a rendezvény.

– És mit gondolsz? – kérdezte.

Végigpásztáztam a termet.

Az estélyiruhás, szmokingos, öltönyös emberek tömkelegét.

Beszélgetés és hangos nevetés zaja töltötte be a teret.

Hatalmas egók feszültek egymásnak.

A látszat és a magamutogatás művészi szintre emelkedett; szinte elhomályosult mellette a terem díszes ragyogása. Az emberek parádéztak, tették-vették magukat. Úgy tettek, mintha tényleg érdekelné őket, mire költik a pénzüket, mire adakoznak, pedig valójában, csak azért jöttek ide, hogy felvágjanak, és elmondhassák, ők is ott voltak a gálán.

Utáltam az egész szart, úgy, ahogy volt.

De mit számított, hogy szeretem-e, vagy utálom?

A legszebb, legmeggyőzőbb mosolyomat küldtem Kenneth felé.

– Fantasztikus! Nem is tudnék jobb időtöltést elképzelni szombat estére! Saját magán is túltett az idén!

– Gondolod? – kérdezett vissza, megerősítésre vágyva, miközben hurkás kezével végigsimította a szmokingja elejét.

– Nagyon is! – feleltem.

Naná.

Nyaltam, ahogy csak lehetett.

De én tényleg ott voltam, és ráadásul olyan közel ahhoz, amire vágytam, hogy már szinte a számban éreztem. Édes, kétségbeesett vágy táncolt a nyelvemen, birtokba akartam venni a díjamat. Viszketett a tenyerem.

Már egészen fiatalon megtanultam, hogy el kell vennem, amit akarok. Én kell legyek a világ közepe, hogy körülöttem forogjon minden.

Ha akartam valamit, kinyújtottam a kezem, és elvettem. Az enyém lett. A magamévá tettem. Ennyi. Nem vártam tátott szájjal, hátha belerepül a sült galamb.

Megdolgoztam mindenért. Beleadtam mindent. Megtettem, amit kellett. Hiszen a mondás is úgy tartja, hogy nem nyerhetsz, ha nem is játszol. Én kemény játékos voltam, és még annál is keményebben, odatettem magam.

Taroltam.

Nem csak ültem, és vártam, hogy majd valaki kikaparja nekem a gesztenyét.

Van, aki szerint, egy seggfej vagyok.

Könyörtelen.

Szívtelen.

Pont leszarom.

Én inkább azt mondanám, hogy kitartó vagyok.

Szívós.

Egy harcos.

Túlélő.

Soha többé, nem akarok éhezni. Egy félős, ijedt kisgyerek voltam, elnyűtt, rongyos ruhákban. Összegömbölyödve feküdtem a koszos padlón. Éhesen.

A gyomrom üres volt, a testem tele az ütések, és bántalmazások nyomával.

Könyörögtem, hogy valaki segítsen, bárki.

Egyetlenegy ember volt, akire mindig számíthattam, aki vigyázott rám. Jace, a bátyám.

Ő volt a védelmezőm. Bevállalta helyettem az ütéseket, hazudott és lopott, hogy a tőle telhető egyetlen módon, de segíthessen, és gondoskodjon rólam.

Ő tanított meg arra, hogy csak egymásra számíthatunk. Hogy csak mi vagyunk egymásnak. Ő és én. Na meg a legjobb barátom, Mack. Ők ketten jelentettek a számomra mindent, és itt vége is volt.

Soha többé nem akarok olyan helyzetbe kerülni.

Soha többé nem akarok visszamenni, abba a romlott, elhagyatott nyomortanyába, ahol oly sok, undorító dolog történt.

De az emlékeket nem tudtam kitörölni a fejemből, és néha nagyobbat ütöttek, mint amire számítottam.

Kirázott a hideg az undortól. Gyorsan becsuktam a szemem, még a lelki szemeimmel sem akartam látni. Jó lett volna megtagadni. Elfelejteni.

De nem tettem.

Inkább belekapaszkodtam.

Befogadtam.

Legyen ez az okom a harcra, váljon fegyverré a kezemben!

Az igazság az, hogy úgysem lehet elfelejteni az ilyesmit. Hogy milyen érzés volt.

Tizenhét éves voltam, amikor ott álltam az ajtóban, az üres szobába bámulva. Csak a halál nézett vissza rám.

Abban a pillanatban, felgyulladt valahol a lelkemben, a bensőmben egy aprócska, halovány láng, de a sötétség, szinte azonnal igyekezett elfoglalni a helyét.

Kitörölte belőlem a reményt, a szeretetet és az odaadást, amit eleve, soha nem is kellett volna éreznem. Csak egy egyszerű hülyegyerek voltam, aki kitartóan ragaszkodott a szánalmas, és ostoba álmához.

Ez volt az első olyan pillanat az életemben, amikor elhatároztam, hogy bármibe kerüljön, meg fogom csinálni. Amikor megesküdtem magamnak, hogy soha többé nem engedem senkinek, hogy visszatartson, vagy elnyomjon.

Szóval, ott álltam.

Egy lépésnyire attól a céltól, amit azon a napon kitűztem magam elé. Megfogadtam, hogy bármi is legyen belőlem, bármilyen szakmát, karriert válasszak is, a csúcsra fogok jutni. A csúcs legeslegtetejére fogok eljutni, még ha négykézláb kúszva, és kapaszkodva kell is megtennem az utat, még ha darabokra töröm az ujjaim és leszakadnak a körmeim, akkor is.

Még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy kurvára tennem kell Kennethnek a szépet, és mosolyognom kell ehhez az egészhez, pedig kibaszottul nincs kedvem, itt lenni a bálon.

Egyébként meg, nem is Kenneth hibája, hogy ő a főnök.

Egész rendes fickó, de persze, attól még nem mondom, hogy tetszett, amit mond. Hogy az ő kezében lenne, az én sikerem kulcsa.

A hierarchia mindig is létezett. Én már majdnem a tetején voltam. Persze, hogy nem nyugszom, míg el nem foglalom a helyét.

Kenneth fürkésző pillantást vetett rám, és azonnal visszakanyarodott az üzlethez.

– Mi újság Bennettel? Mondd, hogy a kedvében jársz!

Lawrence Bennet.

Már a nevétől összeugrott a gyomrom.

Lawrence Bennet volt a cég egyik legfontosabb kliense. Nekem köszönhetően, hisz én hoztam be.

A szárnyai alá vett, tizenhét éves koromban. Apám helyett apám lett, amikor teljesen összeomlott az életem. Mögöttem állt, amikor igyekeztem azzá válni, aki ma vagyok.

Azt hittem, segít nekem.

Az igazság azonban az, hogy a seggfej, belerángatott a kétes üzleteibe, és mielőtt rájöttem volna, már nyakig ültem a szarban. Magához láncolt, és nem eresztett.

Olyan világba kerültem miatta, ahová bekukkantanom sem lett volna szabad. A helyzet persze, idővel csak egyre rosszabb lett. A hurok, egyre jobban feszült a nyakamon. Muszáj lett volna valahogy kiiktatni a csávót. A baj csak az, hogy fogalmam sem volt, hogyan. Hogyan tudnám elkaszálni úgy, hogy nekem ne essen bajom. Ez a szemétláda, jól bebiztosította magát azzal, hogy a cég legfontosabb ügyfele lett.

– Biztosíthatom, hogy gondoskodom Bennetről. Részemről, prioritást élvez mindenben.

– Pontosan ezt akartam hallani! – emelte meg a poharát. – Jól haladsz az úton, és bizton állíthatom, nagy dolgok állnak még előtted. Igazán nagy dolgok!

Én is így terveztem.

Kenneth felhörpintette a pezsgőjét, majd rám vigyorgott.

– Nos, azt hiszem, el kell vegyülnünk. Sok segget kell még ma este kinyalni – mondta.

– Azt hiszem, én már eleget nyaltam ma estére – bukott ki belőlem kuncogva.

Elképedést tettetve, látványosan felhúzta a szemöldökét.

– Csak nem rám gondolsz? – kérdezte színpadias hangon.

– Soha! – tört ki belőlem a nevetés.

Kenneth megmarkolta a vállam.

– Ravasz egy fickó vagy te, ugye, Jacobs? – kérdezte rám meredve.

Furcsa fény csillant a szemében, mintha sejtette volna, hogy milyen messzire mennék el. Mintha tudta volna, hogy bármire képes lennék, bármilyen körülmények között, csak hogy elérjem a célom.

– Ugyan! Nyitott könyv vagyok. – válaszoltam.

Hát persze. Nyitott könyv.

Inkább egy kibaszottul bonyolult szerkezetű széf.

Hallgattam, mint a sír.

– Ugyan! Mindnyájunknak vannak titkai. A lényeg az, hogy tudjuk, mikor érdemes ezeket megtartani – mondta rám kacsintva, majd otthagyott, hadd rágódjak a szavain.

Olyan érzésem volt, mintha valamire utalni akart volna. Mintha tudott volna valamit, amiről nem szabadott volna tudnia. Rossz előérzetem támadt tőle.

Nyugtalanná tett. Idegesen kifújtam a benntartott levegőt, majd gyorsan elvegyültem a tömegben.

Felszegtem az állam, mintha az enyém lenne a hely.

Egy nap így is lesz!

Egy nap, minden az enyém lesz!

Egyenesen a bárhoz mentem, a fényűző terem végébe. Minden arany színben, cifrán csillogott-villogott. Hatalmas faliszőnyegek, vastag oszlopok, és az égig érő kék plafon, amit kerubok és felhők díszítettek, azt a látszatot keltve, mintha a menny egy-egy szeletét birtokolnák.

A pultos felé intettem, aki csak bólintott.

Ha már itt kellett lennem, akkor kihozom belőle a maximumot.

Kétujjnyit öntött a kedvenc whiskymből, és odacsúsztatta elém a pulton.

Remegett a kezem, ahogy megmarkoltam a poharat, már éreztem a whisky ízét a nyelvemen, ahogy megkönnyebbülve a számhoz emeltem.

Egy pillanatig, szinte normális embernek éreztem magam. Mintha ugyanolyan volnék, mint bármelyik seggfej itt a teremben. Mintha nem csaltam, loptam és hazudtam volna, hogy eljussak ide, ahol vagyok.

Ellöktem magam a pulttól, és éppen indultam, hogy folytassam a seggnyalást, amiért végül is részt vettem a gálán, amikor valamin megakadt a tekintetem.

Általában untattak az ilyen összejövetelek, de a farkam máris értékelni kezdte, hogy eljöttünk.

Te jóisten!

Micsoda láb!

Végtelen hosszú, csodás láb!

Formás, izmos, kecses virgácsok.

Mindez izgalmas, bézs ruhába csomagolva, amely olyan rafináltan volt sliccelve, hogy azt inkább be kellene tiltani. Egészen a finom, érzéki, szexi combja közepéig fel volt vágva a szoknyarész, ami természetesen, magára vonzotta a tekinteteket.

Mint valami jelzőfény az éjjeli, viharos tengeren, ahová a szerencsétlen, elveszett lélek eljutni kívánkozik.

Én ugyan sem szerencsétlen, sem szegény nem vagyok, de hogy oda akarok jutni még az éjjel, az biztos!

Végigvándorolt a tekintetem, ezen a csodás testen, egyre feljebb és feljebb haladva. Centiről centire faltam a látványt, a csodás íveket, csábító formákat. Egészen a profiljáig mentem.

Keskeny orr, szögletes áll.

Egyedül ült a bárpult túlsó végén, egy pezsgőspohárral a kezében.

Megközelíthetetlennek és zárkózottnak tűnt, de ugyanakkor, mégis, valahogy tele volt lágy nőiességgel.

Már ez elég volt ahhoz, hogy megkívánjam.

Hosszú, szőke hullámok omlottak végig a hátán, biztos voltam benne, hogy egészen a fenekéig ér a haja. Csókolni valóan telt ajkához emelte a poharát, hogy kortyoljon egyet.

A francba! Lélegzetelállító volt!

Mintha egyenesen a bálteremhez teremtették volna. Mintha a dekoráció része lenne ő is.

Folyt a nyálam. Láttam magam előtt, ahogy végigsimítok a selymes bőrén, megmarkolom a derekamat átölelő combját, miközben döngetem ezerrel. Hú, miket csinálnék vele!

Egész éjszakán át!

Ez a test olyan volt, mint egy szentély!

Láthatóan nem érezte jól magát. Merev, egyenes gerinccel ült, mintha épp annyira élvezte volna a bulit, mint én.

Fogadni mertem volna, hogy hozzáment valamelyik pénzes seggfejhez, aki képes volt fejenként ezer dolcsit kipengetni, csak hogy megmutassa, ő is itt van. Nem mintha bármelyiküket is valóban érdekelte volna a szegény, rászoruló gyermekek sorsa, vagy étkeztetése. Első kézből ismertem a valóságot.

Mintha megérezte volna a tekintetem súlyát, felém nézett.

Megdermedt, amikor visszabámultam rá.

Őt is magával sodorta a pillanat. A vonzalom.

Megvillant a szeme.

Világos, élénk kékség.

Úgy ragyogott, mint egy kékeszöld, kristályos drágakő.

Olyan határozott, átható tekintete volt, hogy majdnem megfutamodtam.

A kék ezernyi árnyalata bámult vissza rám, végtelen kékség. Olyan mély, hogy attól tartottam, ha sokáig nézem, belefulladok.

Vágy feszült a levegőben. Forró, intenzív szenvedély.

Az azonnali, kölcsönös vonzalomtól, szinte szikrázott a bárpult felett a levegő.

Már a tekintetétől is, minden egyes izmom megfeszült.

Pont erre vágytam. Ezt kerestem.

Ezt a nyers, erőteljes, féktelen érzést. Szenvedély és düh.

Néhány örömteli pillanat, teljes fesztelenségben.

Gondtalan szex.

Odaadó testek.

Következmények nélkül.

Éreztem, hogy a szenvedély éppoly erősen lángolt fel benne, mint bennem.

Ott feszült kettőnk között.

Az ő vágya, és az enyém. Egymásra találtak, összefonódtak és életre keltek.

Kétségtelenül olyan volt ez a csaj, mint egy ketyegő bomba, a robbanás előtti pillanatban.

Kihúztam a vállam, igyekeztem úgy tenni, mintha nem is érdekelne, miközben a szemét bámultam. Tűz és jég. Beborított.

Eszembe jutott, hogy talán éppen azon gondolkodik, milyen lehet a körmeit a hátamba vájni.

Egy másodpercig tartott csupán, és a lány elkapta a tekintetét, majd hatalmasat kortyolt az italából.

Kacérnak és félénknek tűnt egyszerre, ahogy elfordult tőlem, s ettől azonnal fellobbant bennem a vágy, hogy a magamévá tegyem.

Megragadtam a poharam, és felé vettem az irányt. A kezem a szmokingom zsebébe dugtam, és lehuppantam a mellette lévő székre.

Megmerevedett.

Forró fuvallatként áradt belőle az éberség.

Teljes testemmel felé fordultam. Az egyik karommal a bárpultra könyököltem, a másikkal megragadtam a bárszéke hátulját, ahogy oldalra dőlve, szemügyre vettem.

Olyan gyönyörű volt, hogy rendesen megremegtem tőle.

Kurvára nagy erőfeszítésembe került, hogy ne hajoljak a nyakába, megszimatolva a füle mögötti édes kis pontot, hogy ne simítsak végig a ruhájából kikandikáló, csábító combján, hogy ellenálljak a késztetésnek, amit a szexi lábának látványa kiváltott belőlem.

– Jól szórakozik? – kérdeztem rekedten. Elmélyülő hangomban, minden benne volt, amit szerettem volna kipróbálni vele.

– Ha nem bánja, inkább egyedül szórakoznék – mondta, kissé megrázva a fejét.

– Hm… nekem pedig úgy tűnik, elkelne egy kis társaság.

Hitetlenkedve felhorkant. Szemében jeges tűz villant.

Úristen, de szép volt!

Olyan szépség, aki egészen mélyen megérint.

De tudtam, nagyon is jól tudtam, hogy ez a fajta szépség, kizárólag a felszínen csillog.

– Ne! – sziszegte felém.

– Mit ne? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

– Jaj, ne mondja már, hogy azt hiszi, nem tudom, mit készül mondani? Nem vagyok hülye! Higgye el, mindent hallottam már!

Nevetésre görbült a szám, de ugyanakkor, folyt a nyálam a hangja hallatán.

Délies, édes, de egyben megkeseredett volt.

Szuper! A kemény és durva dolgokat szeretem.

– Na, és mit akartam mondani?

Mogorván nézett rám.

– Mi a csillagjegyem? Vagy esetleg, mit csinál egy olyan lány, mint én, egy ilyen helyen, mint ez? Vagy talán, a nem ismerjük valahonnan egymást kártyát készült megjátszani. Ez a kedvencem. De mindegy. Biztos nem adom meg a számom!

Nevetés feszegette a torkom. Úgy fordultam, hogy közelebb tudjak hajolni hozzá. Úgy tizenöt centire lehetett a szám a fülétől. Túl közel.

Mert a belőle áradó energia, hirtelen arcon csapott, méghozzá telibe.

Heves és dühös energia.

Az sem segített, hogy iszonyatosan jó illata volt.

Mint a feszes, érett, lédús szilvának.

Olyan, mint amilyen az ajka.

Bassza meg! Meg akartam kóstolni.

– Tulajdonképpen nem az a típus vagyok, aki feleslegesen jártatja a száját. Inkább az, aki megéli a pillanatot. Arra gondoltam, hogy esetleg kisétálhatnánk innen, és valami sokkal érdekesebbel foglalhatnánk le egymást. Pont olyan unottnak tűnik, mint amilyennek én is érzem magam – suttogtam halkan a fülébe – Ígérem, nem fogja megbánni – tettem hozzá.

Megborzongott, még én is éreztem, ahogy végigfutott a bőrén a hideg. Aztán átvette helyét a felháborodás.

Hátrébb húzódott, és dühösen végigmért.

– Hű!

Ennyit mondott csupán.

De szinte hallottam a lelkében kavargó szitkokat, amiket legszívesebben rám szórt volna.

Közelebb hajoltam. Tudtam, hogy éppen átlépek egy határt, főleg így, hogy a terem dugig volt a munkatársaimmal. De nem bírtam ellenállni. Nem voltam képes észszerűen gondolkodni, egyszerűen csak az járt a fejemben, hogy akarom őt.

Ott helyben.

Abban a pillanatban.

El akartam merülni benne.

A boldog tudatlanságban.

Csakis vele!

Lepillantottam a bal kezére, arra számítva, hogy egy hatalmas gyűrűt fogok látni. Még a farkam is megugrott, amikor nem láttam rajta semmit.

– Szóval? – kérdeztem lazán, pedig egyáltalán nem úgy éreztem magam.

Ennek a csajnak sikerült zavarba hoznia. Nem tudtam vele a szokott módon játszadozni.

Felvonta a szemöldökét. A hangja elmélyült.

– Komolyan azt hiszi, hogy csak úgy, kisétálok innen magával? Mintha mi sem lenne? Minden további nélkül? Hogy bebújunk egy sötét sarokba? Még a számom sem kell, hiszen utána már úgysem lesz rám kíváncsi? Még mit nem! – sziszegte felém.

– Igen, pontosan erre gondoltam – suttogtam – de egyébként jól tudom, mit csinál egy ilyen lány egy ilyen helyen… azt, amit a többiek. Muszáj itt lenni, ugye? Mert jó fényben tüntet fel. Nem kell úgy tenni, mintha egy pillanatig is érdekelne az ügy valódi célja.

Elborzadva nézett rám.

– Ki a franc maga?

– Nem érdekes.

Felhorkant és felállt.

– Így igaz! Nem érdekes. Ugyanis a legkevésbé sem szeretnék közelebbről megismerkedni magával. – mondta.

Megcsörrent a pohara, ahogy szinte lecsapta a pultra. Rám nézett, és felvette a pultról a kis koktéltáskáját.

– És csak, hogy tudja, halványlila fogalma sincs rólam. Még egy pillanatot is kár lenne magával töltenem.

Esélyt sem adott, hogy válaszoljak. Lecsusszant a székéről és elindult. A mozdulat közben, combja a térdemhez ért.

Megremegtem, ő megbotlott és felsóhajtott.

Én ugyanúgy. Bennem rekedt a lélegzet.

Mintha korbácsütés ért volna. A forróság, egészen a véremig hatolt.

Csengett a fülem, a szívem hirtelen zakatolni kezdett.

Visszatartottam a lélegzetem, mert egyszerre nem tudtam, hogy mi történt velem.

Utáltam az érzést, de akartam is. Akartam. Pedig tudtam, hogy elemésztene.

Mi a franc ez?

Megráztam a fejem, hogy magamhoz térjek.

Ő megmerevedett, de láthatóan összekapta magát, és elindult.

Csupa láb… fényes ruhája kecsesen simult a csodás idomaira. Szexi háta megvillant a ruha kivágásában. Elakadt a lélegzetem. Összerándult a gyomrom.

– A picsába! – motyogtam magam elé.

Lehörpintettem az italom maradékát, igyekezve elűzni a furcsa érzést.

A késztetést, hogy utánaloholjak.

Nem szoktam nők után futni.

Ha nem érdekli őket, amit felajánlok, menjenek csak.

Nincs sértődés.

Nincs hitegetés.

De ez a fura érzés, mégsem akart csillapodni.

Francba!

Mi a fene történik velem?

Mindegy, mennyire igyekeztem ellenállni, hirtelen azon kaptam magam, hogy lenyelem a whiskyt, a pultra csapom az üres poharat, és már indultam is utána.