Ellentétek szövetsége

Első fejezet

REMI

Az elrablásom napja…

– A francba! – sóhajtottam, ahogy végigmentem az előszobán, és a fáradtságtól csak félig nyitott szemmel elolvastam az SMS-t.

Aaron: Sürgős munka. Korán be kellett mennem az irodába. Ezennel felmentelek a futás alól… Legalábbis mára.

Akármilyen hálás voltam ezért a hírért, jobban örültem volna, ha azelőtt látom az üzenetet, hogy kierőszakolom magam az ágyból, és edzőcuccot húzok. Jól jött volna még egy vagy tíz óra alvás. Tizenkét órája, amióta eljöttem Bowen Michaelstől, az érzelmeim hullámvasútjának foglya lettem. Egyszer fent, a csúcsok csúcsán, aztán zuhanás a rémisztő mélységbe.

Három hete találkoztam a tökéletes férfival. Ha őszinte akarok lenni, valószínűleg fele ennyi is elég lett volna, hogy beleszeressek. Életem nagy részét azzal töltöttem, hogy minden alkalommal még a lehetőségét is kerültem a szerelemnek, Bowenben viszont volt valami, ami megtörte az ellenállásomat, és pőrére vetkőztetett.

Olyan áhítattal nézett rám, mintha még életében nem látott volna nőt.

Ahogy hozzám ért… Úgy imádta és szemlélte a testem, mintha az emlékezetébe akarná vésni minden porcikámat.

Olyan erősen ölelt magához, mintha azt akarná, hogy a testünk eggyé váljon… Tetszett az elképzelés.

Okos volt, vicces, és minden megvolt benne, amiről soha nem gondoltam, hogy megtalálom.

Ő viszont rám talált a bárban ülve, és nem is olyan lopva figyelt a tükörből.

Egyetlen pillantással fenekestül felforgatta az életem.

Mindössze huszonegy nap alatt olyan drasztikusan megváltoztak a vágyaim és a szükségleteim, hogy már abban sem voltam biztos, ugyanazon a bolygón élek-e, mint eddig. Bowen a családi életemtől kezdve a karrieremig az életem minden zugában jelen volt. Addig nem gondoltam volna, hogy Aaronon és Markon kívül más férfi is az életem része lesz a jövőben.

Bowen viszont elérte, hogy többet akarjak.

Fehér ruhát. Barna hajú, mézbarna szemű kisbabákat. Élethosszig egymás karjában lenni. Csupa tündérmese, amiről kislányként álmodoztam. Ugyanaz, amit reményvesztettségemben sutba vágtam, miután anya elhagyott minket.

Bowennel viszont mindez lehetségesnek tűnt, bár elképzelni valamit és megvalósítani két külön dolog. Ezért kaptam pánikrohamot múlt éjszaka, amikor megkért, hogy költözzek hozzá.

Mindössze három hét után.

Három nyomorult hét után.

Régebb óta volt a doboz tojás a hűtőben, mint ahogy Bowent megismertem.

Még egy egész hónap sem telt el a kapcsolatunk kezdete óta, mégis készen állt rá, hogy összekösse velem az életét? Ez elég rémisztőnek tűnt.

Ami ennél is jobban megijesztett, hogy én is akartam. Nagyon is.

Próbáltam magamnak megmagyarázni, hogy ez hülyeség és elhamarkodott. Alig ismertük egymást. Mindig a mosdókagyló szélén hagytam a fogkrémes tubust, felhalmoztam a szennyest, ezért két napig a mosó- és a szárítógépet is tele kellett raknom, hogy elférjek, képtelen voltam normálisan tankolni, arról nem beszélve, milyen ügyetlen voltam a konyhában.

Ha ezek mind összeadódnak, Bowen rájött volna, mekkora csőd vagyok, és meggondolta volna magát. Az egyszerű logika azt súgta, ha egy fedél alatt élnénk, hamarabb mennék az idegeire, mint amennyit addig együtt voltunk. Akkor pedig kitenné a szűrömet.

Mégis őt akartam. Vele akartam lenni. Éjjel-nappal. Megosztani a takarót és a reggeli kávét. Azt akartam, hogy közös legyen az életterünk. Mindegy, hogy a dolog melyik oldalát néztem, az eszem, a szívem és minden porcikám azt súgta, bárhol legyen is Bowen, nekem pontosan ugyanott a helyem.

Pont ugyanez a nagyon őrült, mámorító felismerés késztetett arra, hogy az éjszaka hátralévő részét ne agyalással, hanem csomagolással töltsem.

Még mindig halálosan féltem? Persze. De Bowenhez tartoztam. Semmit nem éreztem még ennél jobbnak.

Kimentem a konyhába, és mosolyogtam, amikor láttam, hogy Mark az asztalnál ülve gabonapelyhet eszik, és előtte van a doboz tej az asztalon. Szerencsére Aaron színes, gyümölcsös pelyhét kanalazta. Túl fáradt voltam a párbajhoz, amit beígértem, ha megint rajtakapom, hogy lenyúlta a cukrozott gabonapelyhemet.

– Korán felkeltél – állapítottam meg.

Álmosan hümmögött.

– Ma reggel megint elromlott a bár tűzjelzője. Három órát sem aludtam, amikor ébrednem kellett.

Megszorítottam a vállát, aztán elindultam a kamra felé.

– Az új vagy a régi bárban?

– A pénznyelőben – válaszolta.

– Gondolhattam volna.

Hónapok óta púp volt a hátán, hogy megnyitotta a Rozsdás Szög Kettőt. Miután az első olyan sikeres volt, nem hibáztattam, hogy terjeszkedni akart. Csakhogy elméletben könnyebb volt felújítani a hetvenöt éves sörözőt, amit vett, mint gyakorlatban. Mark mindennap életvidáman, felfegyverkezve ment dolgozni, de amikor hazajött, testileg és lelkileg is padlón volt. Lefogyott, a hatalmas karikák állandósultak a szeme alatt.

Miután fogtam egy tálat és egy kanalat, odavittem a tigrises pelyhemet az asztalhoz, és leültem Mark mellé.

– Van ötleted, mi okozhatta?

– Szerintem egy patkány.

– Pfuj – mondtam fintorogva, kiöltött nyelvvel.

– Én is így gondolom. Ha nem takaríttatom ki rögtön a helyiséget, hogy kihívhassam a kártevőirtókat, aztán ha isten is úgy akarja, fogadni tudjam a kivitelezőket, egy időre kénytelen leszek az egész felújítást leállítani. Nem tudok kétfelé szakadni. Így is kevés az ember a fő bárban.

– És te miért keltél ilyen korán? – nyújtotta felém a tejet.

Odatoltam a tálam, aztán a tej alá merítettem a kanalamat.

– Úgy volt, hogy futunk egyet Aaronnal, de cserben hagyott. Most erősen gondolkodom rajta, hogy visszafekszem. Nagyon fáradt vagyok.

– Sokáig voltál fent? – szaladt fel Mark szemöldöke.

Gondterhelten sóhajtottam. Reméltem, hogy Aaron is itt lesz, amikor elmondom nekik, mi a helyzet, de aztán úgy döntöttem, külön-külön is jó.

– Igen. Tegnap este sok mindenen gondolkodtam.

– Például? – egy jókora adag pelyhet kanalazott a szájába.

– Bowen megkért, hogy költözzek hozzá.

Markból kitört a röhögés, majd a fejét csóválta.

– Micsoda seggfej! Mit szólt, amikor nemet mondtál?

– Nos, khm… Nem igazán mondtam nemet.

– Várj! Hogy micsoda? – kapta fel Mark a fejét elkerekedett pillantással.

– Ne nézz rám úgy! Szerintem jó ötlet.

Az állkapcsa megfeszült, ahogy összeszorította a fogát, végül így szólt:

– Hogy mondhatsz ilyet? Még csak nem is ismered.

– Nyugi! Szeretem.

Megrándult az arca, képtelen volt palástolni a nemtetszését. Marktól elég távol állt a szerelem gondolata.

– Gondolkodjunk reálisan! Mindnyájan cselekvőképes, felnőtt emberek vagyunk. Talán ideje a saját lábunkra állni, és szétköltöznünk. Most már nem arról szól a dolog, hogy osztoznunk kéne a költségeken. – Az asztal alatt kicsit megböktem a nagylábujjammal a lábfejét. – Amikor megnyitod a második bárt, tejben-vajban fogsz fürdeni, és vehetsz magadnak egy puccos agglegénylakást, távirányítható világítással és rolóval. Aztán ha kedved tartja, egy titkos szerelmi fészket is kialakíthatsz.

Kacsintottam, remélve, hogy enyhítek a sokkhatáson, amit a barátságunk dinamikájában bekövetkezett változás idézett elő.

– Nincs szükséged két lakótársra.

– Lehet. De ez nem jelenti azt, hogy ne akarnék velük lakni!

Olyan gyorsan és hevesen pattant fel az asztaltól, hogy majdnem felborította a székét.

– A kurva életbe, Remi! Nem mondod komolyan! Nagyjából tíz másodperce randizol ezzel az alakkal, és őt választod helyettem?

– Azért hosszabb idő volt, mint tíz másodperc – húztam el a számat.

– Jó. Én majdnem a kibaszott életem felétől kezdve ismerlek.

Odamentem hozzá, aztán hátrahajtottam a fejemet, hogy ránézzek.

– Nem őt választom. Itt nincs választás, Mark. Mi egy csapat vagyunk. Örökre. És ez nem fog változni. Csak más lesz a postacímem.

– Ez mindent megváltoztat – markolt a hajába. – Megpattansz ezzel a fickóval, és teljesen új életet kezdesz? Nekem mi a frász lesz benne a szerepem? És Aaronnak? És, és… a családunknak?

Jaj! És még azt hittem, Aaron fog nagyon kiakadni.

Mark mellkasára tettem a kezem. Éreztem a szívdobogását a tenyerem alatt.

– Még itt vagyok.

– De aztán elmész – komorult el a tekintete. – Hozzá is akarsz menni? Pottyantasz néhány gyereket? Sutba vágod az eddigi életed egy ilyen seggfej kedvéért?

Oldalra hajtottam a fejem. Dühített a hozzáállása. Az egy dolog, hogy szomorú volt, de azért nem kellett volna pöcs módjára viselkednie. Boldog voltam. Azt hittem, gratulálni fog.

Persze érthető, hogy letaglózta a hirtelen változás, de seggfejnek hívni a férfit, akit szeretek… Ez már több volt a soknál.

Hátraléptem, majd keresztbe fontam a karomat.

– Lehet, hogy hozzámegyek, és gyereket is szülök neki. Nem tudom. Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy semmi közöd hozzá, mit teszek, vagy mit nem. Ez az én életem, és az én dolgom eldönteni, mihez kezdek vele. – Próbáltam kordában tartani az érzelmeimet, hogy csillapítsam Mark feldúltságát, de én magam is kezdtem kijönni a sodromból. – Megértem. A te szemszögedből ez váratlan, hirtelen fellángolásnak tűnik. Csakhogy én szeretem ezt a férfit, és hiába illeted ocsmány jelzőkkel, nem fogok iránta másképp érezni. A mi kettőnk viszonyát ellenben pillanatokon belül megváltoztatja. Világos?

Mark egy ideig csak bámult rám, miközben számomra megfejthetetlen módon változott az arckifejezése. Aztán hirtelen visszaváltott, és a haragja is elpárolgott.

– A francba! Ne haragudj! – Hatalmas teste megereszkedett. – Hosszú volt az éjszaka, és… ezt nem gondoltam volna. Te nem vagy az az elköteleződő fajta. Aztán jön ez a pasas, és… Basszus! Nem is tudom.

– Őszintén szólva én sem gondoltam volna. Hidd el, pontosan tudom, mekkora őrültség néhány hét ismeretség után összeköltözni valakivel. De kérlek, bízd apámra a kioktatást! Ismersz, Mark. Soha nem tennék ilyet, ha nem lennék biztos a dolgomban. Azt nem tudom, mit hoz a jövő, de bízom Bowenben.

– Jézusom! – sóhajtott, aztán megdörzsölte az orrnyergét. – Átkozottul makacs vagy. Semmit nem tehetek, hogy meggondold magad, ugye?

– Miért akarnál bármit is tenni?

Mélyen a szemembe nézett, ezúttal olyan arckifejezéssel, hogy a hideg futkosott a hátamon.

– Mert szeretlek!

– Én is téged. Te és Aaron mindig a legjobb barátaim maradtok. Ezen egy pasim sem változtathat.

– Csakhogy én elveszítelek, és az övé leszel! – csattant fel Mark.

– A drámázás inkább Aaron asztala – forgattam a szemem.

– Jó, jó. Mikor költözöl? Gondolom mint a legjobb barátaid, rendezhetnénk neked egy búcsúbulit vagy valami szart.

– Jó ég! Ne tegyétek! Nem a világ végére költözöm. Negyedórányira leszek innen. – Visszaültem az asztalhoz, remélve, hogy az otthagyott pehely még nem teljesen ragacsos. – Amúgy még nem mondtam igent Bowennek, viszont van hozzá kulcsom. Arra gondoltam, meglepem, amikor hazajön a munkából.

– Már ma elmész? – sziszegte Mark, mint akit ismét hatalmába kerített a mérhetetlen düh.

– Persze. Minek várni? – kacsintottam, és úgy tettem, mint aki ügyet sem vet a haragjára. Hogy tompítsam a feszültséget, hozzátettem: – Időbe fog telni, mire az összes holmimat átviszem. Bár nem sok ruhára lesz szükségem Bowen házában. Jobban mondva a közös otthonunkban.

Mark szája tátva maradt.

– Ez csak valami kibaszott vicc, ugye?

Megkevertem a pelyhet, szerencsére még ropogós volt a teteje.

– Nyugi, Mr. Maradi. Csak vicceltem.

– Ennyi? – kérdezte csípőre tett kézzel. – Ma éjszaka csak úgy elmész?

– Ezt úgy mondod, mintha kisurrannék az éjszaka közepén. Továbbra is fizetem a lakbér rám eső részét, amíg le nem jár a bérleti szerződés.

– Kurvára leszarom a pénzt, Remi!

– Akkor mi ilyen hihetetlenül fontos? – húztam a számat. – Mert őszintén szólva nem tudlak követni.

Mélyen a szemembe nézett. Még soha nem láttam ilyen kétségbeesettnek.

– Te. Engem csak te érdekelsz.

– Jó – sóhajtottam. – Akkor, légy szíves, jól figyelj arra, amit mondok! Boldog vagyok. Szerelmes vagyok. Ősidők óta először érzem, hogy van értelme az életemnek – mosolyogtam a feszültség ellenére. – Bowennek van egy romantikus elképzelése a sorsról, és hogy az ember élete eleve elrendeltetett. Nem teljesen osztom a nézetét, bár őszintén szólva nincs más magyarázatom a kapcsolatunkra.

– Sors – mormolta Mark. – Persze.

– Ne kelts bennem bűntudatot!

– Semmit nem keltek benned, Remi! Ez egyértelmű! – csattant fel.

– Ez meg mit jelentsen?

Megcsóválta a fejét, aztán leült a mellettem lévő székre.

– Semmit. Nagyon fogsz hiányozni.

– Te is nekem – érintettem meg a karját. – Mit szólnál, ha bármikor eljöhetnél megcsapolni a gabonapehely-készletet? Csak vigyázz, mibe nyúlsz, mert Bowen mazsolás korpapelyhet eszik.

Mosolygott. Én is mosolyogtam. Azzal szent volt a béke.

Mark mindig is nehezen mutatta ki az érzéseit, de a lelke mélyén örült a boldogságomnak. Nem volt kétségem afelől, hogy megszervezi nekem a búcsúbulit, és olykor-olykor lenyúlja a gabonapelyhem egy részét. Arra gondoltam, majd többet beszélünk telefonon, és több SMS-t váltunk, noha ritkábban látjuk egymást. Egy új fejezet kezdődik, és bár a változás ijesztő, a végén minden rendben lesz.

– Mik a terveid mára? – kérdezte, visszatérve a bájcsevegéshez.

Mielőtt válaszoltam volna, megettem a maradék reggelit.

– Nem tudom. Talán elmegyek a Grove Hillhez futni. Muszáj formában maradnom, ha azt tervezem, hogy egy darabig meztelenkedni fogok.

Öklendezést imitált, amitől nevetni kezdtem, majd betettem a tálat a mosogatóba, de szerencsére nem osztotta tovább az észt.

– Akarsz velem jönni? – kérdeztem.

– Nem. Még le kell zuhanyoznom, aztán visszamegyek a bárba. – Felállt, otthagyva a tálját az asztalon. – Gyere ide, Remi!

Alig mozdultam, amikor odalépett hozzám, majd szorosan magához ölelt.

– Megteszel nekem valamit? – kérdezte.

– Bármit.

Alaposan megszorított.

– Amikor elmész futni, szellőztesd ki a fejedet, és gondold végig ezt a hirtelen döntést, mielőtt belecsapsz a lecsóba. Tényleg ez az a fickó, akivel tíz év múlva is el tudod magad képzelni? Tényleg őt akarod? – Minden izmom megfeszült, mire gyorsan hozzátette: – Nem mondok rá semmi rosszat. Bowen rendesnek tűnik, csak… nem akarom, hogy fejest ugorj valamibe, aztán csalódj. Az emberek nem mindig olyanok, amilyennek elsőre tűnnek. Időbe telik, mire rájössz, ki is ő valójában.

Mondhattam volna, hogy Bowen nem idegen.

Mondhattam volna, hogy a karja között nagyobb biztonságban éreztem magam, mint addig bármikor.

Mondhattam volna, hogy fogalmam sincs, milyen lesz az életem tíz év múlva, de csak abban voltam teljesen biztos, hogy ha rajtam múlna, Bowen minden tekintetben az életem része maradna.

Csakhogy nem mondtam semmit. Marknak még meg kellett barátkoznia a gondolattal, hogy elköltözöm, ezért nem lett volna tisztességes, ha mélyítek a fájdalmán. Gondoltam, idővel megbékél.

Biztos voltam a dolgomban. Bowent választottam. Ennek ellenére így szóltam:

– Rendben. Átgondolom.

Lazított az ölelésen, hatalmas teste meggörnyedt.

– Köszönöm!

Mark és én jó néhány percig álltunk ott, és hosszasabban öleltük egymást, mint addig bármikor. Persze még soha nem jártunk olyan közel a búcsúzáshoz, mint akkor.

Amíg zuhanyozott, lopva beraktam a bőröndjeimet a kocsiba. Még mindig tele volt a szekrényem, de kezdetnek ez is megtette. Kézzelfogható megerősítése a szóbeli igennek, amivel meg szerettem volna lepni Bowent, amikor hazaér. Nem volt vészesen sok cuccom, de mindig is fárasztott a költözés. A Grove Hill felé tartva felhívtam az irodát, és hagytam üzenetet, miszerint ha jelentkezik egy potenciális érdeklődő, irányítsák más ingatlanoshoz. Ezennel hivatalosan is kivettem a hét további részét.

Amikor mondtam Marknak, hogy még átgondolom, természetesen hazudtam.

Öt kilométert futottam széles mosollyal az arcomon, miközben elképzeltem, mit szól majd Bowen, amikor megosztom vele a jó hírt.

Csakhogy erre már nem került sor.

Mert mielőtt bekanyarodtam volna az utolsó sarkon, hogy visszamenjek az autómhoz, minden elsötétült… szó szerint, és átvitt értelemben egyaránt.