Tisztességes ajánlat

1. fejezet-2

Sophie nagyot nyelt.

– Rosamunddal és Posyval beszéltem. Rosamund ruhája elszakadt, és…

– Csak láss munkához!

– Rögtön – Sophie leült egy kanapéra, és kifordította a ru­hát, hogy nekiláthasson a műveletnek. – A lehetetlent azon­nal megcsinálom, a csodára egy kicsit várni kell – dünnyögte. – Gyorsabban, mint a kolibri szárnya. Gyorsabban, mint…

– Mit motyogsz magadban? – mordult rá Araminta.

– Semmit, semmit.

– Hallgass el, de azonnal! Sérti a fülemet a hangod!

Sophie összeszorította a fogát.

– Mama! Sophie ma este úgy fésüli a hajamat, hogy…

– Persze hogy megfésüli a hajadat! De most azonnal vess véget a piszmogásnak, menj és tegyél borogatást a szemedre, hogy ne látsszon olyan dagadtnak!

Posy megint elszontyolodott.

– Dagadt a szemem?

Sophie a fejét ingatta, hátha Posy mégis úgy érzi, le kell néznie rá.

– Neked mindig dagadt a szemed – felelte Araminta. – Szerinted is, Rosamund?

Posy és Sophie az ajtó felé fordult. Éppen akkor lépett be Rosamund, a Marie Antoinette-jelmezben.

– Hmmm… mindig – fejezte ki egyetértését. – De biztos vagyok benne, hogy a borogatás használ neki.

– Nagyon szép vagy ma este – mondta Araminta. – S még csak neki sem fogtál a készülődésnek. A ruha aranyszíne illik a hajad színéhez.

Sophie együttérző pillantást vetett a sötét hajú Posyra, aki sosem kapott ilyen dicséretet anyjától.

– Így megszerzed magadnak az egyik Bridgerton fivért – folytatta Araminta. – Ebben egészen biztos vagyok.

Rosamund higgadtan nézett le rá. Tökélyre vitte ezt a nézést, és Sophie-nak el kellett ismernie, hogy remekül állt neki a ruha. Persze Rosamundnak szinte minden nagyon jól állt. Aranyszín haja és kék szeme miatt rajongtak érte a szezon­ban, és a néhai gróftól örökölt bőkezű hozomány miatt min­denki biztosra vette, hogy még abban az évben kitűnő házasságot köt.

Sophie hátranézett Posyra, aki szomorú pillantással nézett anyjára.

– Te is nagyon szép vagy, Posy – mondta hirtelen, komolyan, vigasztalón.

Posy szeme felcsillant.

– Tényleg így gondolod?

– Teljes mértékben. És a kosztümöd rendkívül eredeti. Biztos vagyok abban, hogy rajtad kívül senki nem öltözik hableánynak.

– Honnan tudod, Sophie? – kérdezte Rosamund felnevetve. – Hiszen nem is jársz társaságba!

– Biztos vagyok benne, hogy nagyon jól fogod érezni magadat, Posy – folytatta Sophie, Rosamund rosszindulatú megjegyzését figyelmen kívül hagyva. – Szörnyen irigyellek. Bárcsak én is ott lehetnék!

Sophie halvány sóhaját és kívánságát néma csend fogadta… aztán Araminta és Rosamund harsány, rekedtes nevetése hallatszott. Még Posy is kuncogott egy kicsit.

– Hát, ez jó! – mondta Araminta, és úgy nevetett, hogy alig kapott levegőt. – A kis Sophie a Bridgerton-bálban! Tudod, fattyúkat nem engednek a Társaságba.

– Nem azt mondtam, hogy szeretnék elmenni – mondta Sophie védekezőn –, hanem azt, hogy bárcsak ott lehetnék.

– Hát, azzal sem kéne törnöd magadat – jegyezte meg Rosamund vigyorogva. – Ha olyasmit kívánsz, amit nyilván nem is remélhetsz, csak csalódott leszel.

De Sophie nem hallotta, mit mondott Rosamund, mert ebben a pillanatban a lehető legfurcsább dolog történt. Éppen Rosamund felé fordult, amikor meglátta, hogy a házvezetőnő áll az ajtóban. Mrs. Gibbons feljött Londonba Penwood Parkból, mert itt az előző házvezetőnő meghalt. És amikor tekintetük találkozott, Mrs. Gibbons rákacsintott.

Kacsintott!

Sophie elgondolkodott és arra a következtetésre jutott, hogy még soha nem látta, hogy Mrs. Gibbons kacsintott volna.

– Sophie! Sophie! Hallottad, mit mondtam?

Sophie szórakozottan nézett Aramintára.

– Elnézést – dünnyögte. – Nem hallottam.

– Azt mondtam – mondta Araminta kellemetlen hangon –, hogy jobb lenne, ha ebben a minutumban elkezdenél dolgozni a ruhámon. Ha miattad elkésünk a bálból, holnap megfizetsz!

– Természetesen – felelte Sophie. Beleszúrta a tűt az anyagba, szorgalmasan öltögetett, de közben folyton Mrs. Gibbonra gondolt.

Kacsintott?

Mi a csudáért kacsintott volna?

Három órával később Sophie ott állt a Penwood-ház lépcsőjén, és nézte, ahogy előbb Araminta, aztán Rosamund, majd Posy fogadja el a lakáj felé nyújtott kezét és száll be a hintóba. Sophie integetett Posynak, aki visszaintegetett, aztán figyelte, hogy a hintó elindul és befordul, eltűnik az utcasarkon. Alig hat háztömbnyire volt a Bridgerton-ház, ahol az álarcosbált tartották, de Araminta akkor is ragaszkodott volna hozzá, hogy hintóval menjenek, ha szomszédok lettek volna.

Hiszen fontos, hogy szép belépőjük legyen.

Sophie sóhajtva fordult meg, és elindult felfelé a lépcsőn. A nagy izgalomban Araminta elfelejtett feladatlistát hagyni neki, hogy mit kell elvégeznie a távollétében. Egy szabad este valóságos luxus. Talán újraolvas egy regényt. Vagy megkereshetné a Whistledown mai számát. Mintha látta volna, hogy Rosamund délután a hálószobájába vitte.

De amint átlépte a Penwood-ház küszöbét, Mrs. Gibbons jelent meg szinte a semmiből, és karon ragadta.

– Nincs vesztegetni való időnk! – mondta a házvezetőnő.

Sophie úgy nézett rá, mintha a derék asszony elvesztette volna a józan eszét.

– Tessék?

Mrs. Gibbons a könyökénél fogva rángatta.

– Gyere velem!

Sophie engedelmeskedett, ment felfelé, háromemeletnyit, a padlástérben kialakított kis szobájáig. Mrs. Gibbons nagyon furcsán viselkedett, de Sophie kedvelte, ezért követte. A házvezetőnő mindig kivételes kedvességgel volt iránta, akkor is, amikor nyilvánvaló volt, hogy ezt Araminta nem nézi jó szemmel.

– Le kell vetkőznöd – mondta Mrs. Gibbons, amint a kilincsre tette a kezét.

– Tessék?

– Nagyon kell sietnünk.

– Mrs. Gibbons, ön… – Sophie szája tátva maradt, szava elhalt, amint meglátta, mi van a hálószobájában. Középen gőzölgő kád víz, mind a három szobalány körülötte sürgölődött. Egyik egy kancsó vizet öntött a kádba, a másik egy titokzatosnak látszó láda lakatjával játszott, a harmadik törülközőt tartott és azt mondta: – Siess! Siess!

Sophie igen zavartan nézett rájuk.

– Mi folyik itt?

Mrs. Gibbons ragyogó mosollyal fordult oda hozzá.

– Ön, Miss Sophia Maria Beckett, a maszkabálba megy!

Egy óra múlva Sophie teljesen átalakult. A ládában a néhai gróf édesanyjának holmija volt. Ötven éve kiment a divatból mind, na de ez nem számított. Hiszen maszkabál volt; senki nem várta el, hogy a vendégek a legújabb divat szerint öltözzenek.

A láda legalján gyönyörű, csillogó ezüstszállal hímzett, gyönggyel díszített szűk ingvállat, és hozzá illő harangszoknyát pillantott meg, ami az előző században volt divatos. Sophie igazi hercegnőnek érezte magát már attól, hogy megérinthette ezt a holmit. Kissé nyirkos volt a ládában töltött sok időtől. Az egyik szobalány kivette, rózsavízzel hintette be és kiszellőztette az anyagot.

Sophie-t megfürdették, beparfümözték, haját megfésülték, az egyik szobalány még egy kis rúzst is tett az ajkára.

– Ne mondd meg Miss Rosamundnak – suttogta a szobalány. – Az ő kollekciójából csentem.

– Ó, nézzétek! – kiáltott fel Mrs. Gibbons. – Megtaláltam a hozzávaló kesztyűt!

Sophie felnézett. A házvezetőnő egy pár hosszú, könyékig érő kesztyűt mutatott.

– Nahát! – szólt Sophie és elvette Mrs. Gibonstól az egyi­ket. – A Penwood-címer. A szélénél monogram van.

Mrs. Gibbons megfordította a nála lévőt.

– SLG. Sarah Louisa Gunningworth. A nagyanyád.

Sophie meglepődve nézett rá. Mrs. Gibbons sosem nevezte a néhai grófot az apjának. Ahogy Penwood Parkban senki sem ismerte el kimondott szóval, hogy Sophie-t vérségi kötelék fűzi a Gunningworth családhoz.

– Igen, a nagyanyád – jelentette ki Mrs. Gibbons határo­zot­tan. – Eleget kerülgettük már ezt a témát. Bűn, hogy Rosamunddal és Posyval úgy bánnak, mintha családtagok lenné­nek, te pedig, aki a gróf vére vagy, kénytelen vagy cselédlányként dolgozni, padlót seperni, alantas munkákat végezni!

A három szobalány egyetértőn bólintott.

– Azt akarom, hogy legalább egyszer, csak egyetlen éjszakára te legyél a bál szépe – mondta Mrs. Gibbons, azzal mosolyogva, lassan a tükör felé fordította Sophie-t.

Sophie-nak a lélegzete is elállt.

– Ez én vagyok?

Mrs. Gibbons bólintott, szeme gyanúsan csillogott.

– Gyönyörű vagy, drágám – suttogta.

Sophie lassan a hajához emelte kezét.

– Ne kuszáld össze! – kiáltott fel az egyik szobalány.

– Nem fogom – ígérte Sophie, és mosolya megremegett kicsit, könnyeivel küszködött. Egy leheletnyi csillámport hintettek a hajára, hogy úgy ragyogjon, mint egy tündér; mint egy hercegnő. Sötétszőke, göndör tincseit laza kontyba rendezték a feje tetején, egy szándékosan kihagyott tincs a nyakáig ért. Mohazöld szeme most smaragdként csillogott, bár Sophie gyanította, hogy ez inkább kicsordulni készülő könnyei miatt van, mint valami mástól.

– Itt az álarcod – mondta Mrs. Gibbons gyorsan. Félmaszk volt, amit hátul kellett megkötni, hogy Sophie-nak ne kelljen az egyik kezével tartani. – Már csak cipő kell.

Sophie bánatosan lenézett tartós, de ronda munkacipőjére, amit vetkőzéskor a sarokba tett.

– Attól tartok, nincs alkalmas cipőm ilyen szép ruhához.

A szobalány, aki Sophie ajkát berúzsozta, egy pár fehér báli cipellőt mutatott fel.

– Rosamund ruhatárából van – közölte.

Sophie felpróbálta a jobblábast, de alighogy beledugta a lábát, már húzta is vissza.

– Túl nagy – mondta, Mrs. Gibbonsra pillantva. – Nem tudnék benne menni.

Mrs. Gibbons a szobalányhoz fordult.

– Hozz egy párat Posy szekrényéből.

– Neki még nagyobb lába van – mondta Sophie. – Tu­dom. Elég sárfoltot keféltem ki a cipőikből.

Mrs. Gibbons nagyot sóhajtott.

– Akkor nincs mit tenni. Kénytelenek vagyunk felkutatni Araminta gardróbját.

Sophie megborzongott. A gondolat, hogy Araminta cipőjében kell bárhová mennie, igen félelmetesnek tűnt. De nem volt más választása, azon kívül, hogy mezítláb megy, és úgy vélte, a mezítlábasság nem elfogadott az elegáns londoni maszkabálokon.

Néhány perccel később a szobalány egy másik pár fehér báli cipővel tért vissza. Különleges, ezüsttel hímzett, strasszokkal díszített darab volt.

Sophie még mindig vonakodott felvenni Araminta cipőjét, de azért belelépett. Tökéletesen illett a lábára.

– És a ruhához is megy – mondta az egyik szobalány az ezüsthímzésre mutatva. – Mintha a ruhához készült volna.

– Nincs időnk a cipőt csodálni – mondta Mrs. Gibbons hir­telen. – Most jól figyelj arra, amit mondok. A kocsis visszajött, letette a grófnét és a lányokat, elvisz téged a Bridgerton-házba. De kint kell várakoznia, hogy ha menni akarnak, bármikor megtehessék. Vagyis éjfélkor el kell jön­nöd onnan, egy perccel sem később. Értetted?

Sophie bólintott és a faliórára nézett. Nem sokkal múlt kilenc, ami azt jelenti, hogy több mint két órája lesz a maszkabálban.

– Köszönöm – suttogta. – Nagyon, nagyon köszönöm.

Mrs. Gibbons zsebkendővel törölgette a szemét.

– Csak érezd jól magad, drágám! Ennél nagyobb köszönet nem is kell.

Sophie megint az órára nézett. Két óra.

Két óra, aminek élethosszig kell tartania.