1. fejezet-1
1990 Words
1. fejezetAz évad legjobban óhajtott meghívója kétségkívül a Bridgerton álarcosbálra szól, mely nevezetes társas eseményt jövő hétfőn rendezik. Az ember nem tehet két lépést anélkül, hogy ne lenne kénytelen végighallgatni társaságbeli anyákat, akik azon spekulálnak, hogy ki lesz ott és ki nem, és talán ennél is fontosabb, hogy aki ott lesz, mit fog viselni.
A fent említett témák azonban megközelítőleg sem olyan érdekesek, mint a két nőtlen Bridgerton fiú, Benedict és Colin. (Mielőtt bárki rámutatna, hogy van egy harmadik nőtlen Bridgerton fivér is, e sorok írója biztosítja olvasóit, hogy teljesen tudatában van Gregory Bridgerton létezésének. A fiatalúr azonban csak tizennégy éves, ezért nem alanya e társasági lapnak, melynek cikkei jellemzően a legszentebb sporttal, a férjvadászattal foglalkoznak.)
Bár a két Mister Bridgerton csak mister, nemesi cím nélkül is ők számítanak a szezon legnagyobb fogásainak. Közismert tény, hogy mindketten elég szép vagyonnal bírnak, és nem kell tökéletes látás ahhoz, hogy ezenkívül mijük van… Ami mind a nyolc Bridgerton sarjnak: bridgertoni szépségük.
Vajon valamely fiatal hölgy kihasználja az álarcosbál titokzatosságát, hogy a szerelem kelepcéjébe csalja az egyik vagy a másik Bridgerton agglegényt?
E sorok írója meg sem kísérli, hogy találgasson.
LADY WHISTLEDOWN TÁRSASÁGI LAPJA,
1815. május 31.
– Sophie! Sophieeeeeeeeeeeeeee!
Olyan visítás volt, hogy üveget lehetett volna repeszteni vele. De legalább dobhártyát.
– Jövök, Rosamund! Jövök már! – Sophie felkapta durva gyapjúszoknyájának szegélyét, szaladt felfelé a lépcsőn, de a negyedik lépcsőfokon megcsúszott, és alig sikerült elkapnia a korlátot, hogy ne essen az alsó felére.
Tudhatta volna, hogy csúszós lehet a lépcső; hiszen reggel segített a lenti szobalánynak viaszolni.
Rosamund hálószobájának ajtajában állt meg, a sietségtől zihálva, levegő után kapkodva.
– Itt vagyok.
– Hideg a teám!
Sophie azt akarta mondani: „Meleg volt egy órája, amikor felhoztam, te lusta szörnyeteg!”
De ehelyett azt mondta: – Hozok másikat.
Rosamund felcsattant: – Ajánlom is!
Sophie ajkának két széle eltávolodott egymástól, de ezt csak a majdnem vakok nézhették mosolynak. Felemelte a teáskészletet.
– Itt hagyjam a teasüteményt? – kérdezte.
Rosamund megrázta szép fejét.
– Frisset akarok!
Sophie válla kissé meggörnyedt a nehéz teáskészlet súlyától; kiment a szobából. Ügyelt rá, hogy csak akkor morgolódjon, amikor már biztonságban az előcsarnoka ért. Rosamund folyton teát rendelt, de egy óráig hozzá sem nyúlt. Akkor meg persze már hideg volt.
Ez azt jelentette, hogy Sophie folyton fel-le rohangált. Néha úgy érezte, egész életében mást se csinált.
Fel, le, fel, le.
És persze foltozott, vasalt, frizurát fésült, bodorított, cipőt pucolt, varrt és ágyazott…
– Sophie!
Sophie megfordult. Posy tartott felé.
– Sophie, meg akartalak kérdezni, szerinted ez a szín jól áll nekem?
Sophie megnézte Posy hableányjelmezét. A szabása nem állt éppen jól Posynak, aki még nem nőtte ki teljesen babaháját, de a szín valóban a lehető legjobban állt haja, szeme színéhez.
– Gyönyörű zöld – felelte Sophie őszintén. – Olyan rózsásnak látszik tőle az arcod!
– Ó, az jó. Nagyon örülök, hogy tetszik neked. Olyan ügyesen, érzékkel választasz nekem ruhát!
Posy mosolygott, aztán kinyújtotta a kezét és felkapott egy cukros süteményt a tálcáról.
– Anya egész héten olyan morcos volt, folyton a maszkabál járt az eszében, és tudom, hogy egyfolytában ezt hallgathatom, ha nem nézek ki a lehető legjobban. Vagy – Posy arca itt grimaszba rándult – ha szerinte nem a legjobban nézek ki. Tudod, eltökélt szándéka, hogy valamelyikünk fogja meg magának az egyik partiképes Bridgerton fiút.
– Tudom.
– És az is nehezíti a dolgot, hogy az a Whistledown nőszemély megint írt róluk. Ez… – Posy befejezte a süteményrágcsálást és egy pillanatra elhallgatott, mert le kellett nyelnie a falatot. – Ez csak tovább szítja az érdeklődését.
– A mai cikk is nagyon jó volt? – kérdezte Sophie, miközben megmozdította a tálcát és a csípőjén támasztotta meg a szélét, hogy könnyebb legyen tartani. – Még nem volt alkalmam elolvasni.
– Ó, a szokásos – mondta Posy legyintve. – Tudod, időnként elég unalmas tud lenni.
Sophie mosolyogni próbált, de nem sikerült. Semmit sem szeretett volna jobban, minthogy egy napra, csak egyetlen napra olyan unalmas életet éljen, mint Posy. Lehet, nem szeretné, hogy Araminta legyen az anyja, de nem bánná, ha társaságba, bálokba, zenedélutánokra járhatna.
– Mi is volt benne? – tűnődött Posy. – Beszámoló Lady Worth legutóbbi báljáról, írt egy kicsit Guelph vikomtról, aki, úgy tűnik, nagyon beleszerelmesedett valami skóciai lányba, aztán volt egy hosszabb írás a közelgő Bridgerton-maszkabálról.
Sophie felsóhajtott. Már hetek óta olvasott a közelgő maszkabálról, és bár csak komorna (és időnként, amikor Araminta úgy ítélte meg, hogy nem dolgozik elég keményen, szobalányi teendőket is el kellett látnia), önkéntelenül és folyton arra gondolt, hogy ő is ott lehetne azon a bálon.
– A magam részéről nagyon örülnék, ha Guelph vikomt eljegyezné magát – jegyezte meg Posy és újabb süteményért nyúlt. – Ez azt jelenti, hogy eggyel kevesebb partiképes fiatalember lesz, akit anya potenciális férjjelöltünkként számításba vehet. Nem mintha bármi reményem lehetne, hogy magamra vonjam a figyelmét. – Egy harapást befalt a süteményből; hangosan roppant a szájában. – Remélem, hogy Lady Whistledownnak igaza van vele kapcsolatban.
– Valószínűleg igaza van – felelte Sophie. Az első szám megjelenése, 1813 óta olvasta Lady Whistledown társasági lapja című valóban társasági lapját, és a pletykarovat szerzőjének a házassági piac vonatkozásában szinte mindig igaza volt.
Nem mintha Sophie-nak valaha is esélye lett volna személyesen látni a házassági piacot. De ha az ember elég gyakran olvassa Whistledownt, szinte a londoni Társaság részének érzi magát, anélkül, hogy részt venne a társasági eseményeken, bálokon.
Ami azt illeti, a Whistledown olvasása volt Sophie egyetlen igazi szórakozása. Már az összes regényt kiolvasta, ami csak a könyvtárban volt, és mivel sem Araminta, sem Rosamund, sem Posy nem volt különösebben híve az olvasásnak, Sophie nem várhatta, hogy új könyv érkezzen a házba.
De a Whistledown nagyon élvezetes volt. Senki nem tudta, kicsoda a szerző, a Whistledown név nyilvánvalóan és természetesen álnév. Amikor az egylapos újság két évvel korában először megjelent, óriási spekulációk voltak. Még most is, valahányszor Lady Whistledown valami különösen szaftos pletykáról számolt be, az emberek újra felhozzák ezt a témát, találgatják, hogy kicsoda képes ilyen gyorsan, pontosan és bennfentesen írni ezekről az eseményekről.
Sophie számára a Whistledown szívfájdító bepillantás volt egy olyan világba, ami az övé is lehetne, ha szülei törvényesítették volna kapcsolatukat. Gróflány lenne, nem gróf fattya; és Gunningworth, nem pedig Beckett.
Csak egyszer szeretne hintóba szállni, bálba menni.
De neki csak az jutott, hogy felöltöztessen másokat, akik a városba mentek mulatni, hogy meghúzza Posy fűzőjét, Rosamund haját fésülje frizurába vagy kipucolja Araminta cipőjét.
De nem tudott – vagy legalábbis nem volt szabad – panaszkodni. Lehet, hogy komornaként kell szolgálnia Aramintát és lányait, de legalább van tető a feje felett. És ez több volt, mint amit az ő helyzetében lévő lányok többsége elmondhatott magáról.
Amikor apja meghalt, semmit nem hagyott rá. Vagyis semmit, csak azt, hogy legyen tető a feje fölött. Végrendeletében biztosította, hogy nem tehetik ki a házból húszéves koráig. Araminta semmiképpen nem mond le évi négyezer fontról, ezért nem fogja kipenderíteni.
De az a négyezer font Aramintáé, nem Sophie-é, és Sophie soha egy pennyt sem látott belőle. Ruhatárából eltűntek a szép ruhák, a szolgák durva ruháit kellett hordania. És azt ette, amit a többi szobalány: amit Araminta, Rosamund és Posy meghagyott nekik.
Elérkezett és el is múlt Sophie huszadik születésnapja, már majdnem egy éve, és még mindig ott lakott Penwood-házban, még mindig Araminta szolgálatában állt. Valami ismeretlen okból – talán mert nem akart új szobalányt betanítani (és fizetni) – Araminta megengedte, hogy Sophie a háznál maradjon.
És Sophie maradt. Ha Araminta olyan ördög volt, akit ismert, a világ többi része olyan, akiket nem ismert. És Sophie-nak fogalma sem volt, melyik lenne rosszabb.
– Nem nehéz az a tálca?
Sophie pislogva riadt fel révedő gondolataiból és Posyt nézte, aki az utolsó süteményt vette el éppen. Kár. Sophie azt magának remélte.
– De nehéz – mormogta. – Elég nehéz. Most már tényleg a konyhába kéne vinnem.
Posy mosolygott.
– Nem tartalak fel tovább, de ha végeztél, kivasalnád a rózsaszín ruhámat? Azt akarom felvenni ma este. Ó, és a hozzá illő cipőt is elő kéne készítened. Amikor legutóbb rajtam volt, azt hiszem, egy kicsit összesároztam, és tudod, milyen érzékeny anyám a cipőkre. Mindegy, hogy nem is lehet látni, mert eltakarja a szoknyám. Rögtön észreveszi a legkisebb piszokfoltot is, amint felemelem a szoknya szegélyét lépcsőn felfelé menet.
Sophie bólintott, gondolatban hozzáadta Posy kérését a napi feladatokhoz.
– Akkor később találkozunk! – mondta Posy, és az utolsó süteményt befalva megfordult és eltűnt a hálószobájában.
Sophie levánszorgott a konyhába.
Néhány nap múlva Sophie térdelve, ajka közt gombostűkkel igazításokat végzett Araminta álarcosbáli jelmezén. Az Erzsébet királynő-kosztümöt a szabó tökéletesre varrta, de Araminta kitartott azon meglátása mellett, hogy derékban egy félujjnyival bővebb a kelleténél.
– Így milyen? – kérdezte Sophie, tompán szólva, hogy ne essenek ki a gombostűk ajkai közül.
– Túl szoros.
Sophie javított, beszúrt néhány gombostűt.
– És így?
– Túl bő.
Sophie kihúzott egy tűt, aztán pontosan ugyanoda szúrta vissza.
– És így?
Araminta jobbra-balra fordult, aztán végül kijelentette: – Így jó lesz.
Sophie magában mosolygott, ahogy felállt, hogy segítsen Aramintának levenni a ruhát.
– Egy órán belül készen kell lennie, hogy időben odaérjünk a bálba – mondta Araminta.
– Természetesen – dünnyögte Sophie. Úgy találta, az a legkönnyebb, amikor Aramintával beszél, rendszeresen a „természetesen” szót használja válaszul.
– Ez a bál nagyon fontos – jelentette ki Araminta élesen. – Rosamundnak még ebben az évben előnyös házasságot kell kötnie. Az új gróf… – megborzongott az utálattól; még mindig betolakodónak tekintette az új grófot – …azt mondta, hogy ez az utolsó év, amikor a londoni Penwood-házat használhatjuk. Micsoda alak! Hiszen én vagyok a gróf özvegye, Rosamund és Posy pedig a lányai.
Mostohalányai, javította ki Sophie magában.
– Minden jogunk megvan, hogy a társasági szezonban Penwood-házban lakjunk. Fogalmam sincs, mit akar kezdeni a házzal.
– Talán ő is a Társaságba akar járni és feleséget keresni magának – vélekedett Sophie. – Biztos vagyok benne, hogy ő is örökösre vágyik.
Araminta elfintorodott.
– Ha Rosamund nem talál magának gazdag férjet, nem tudom, mihez kezdünk. Nagyon nehéz megfelelő bérelhető házat találni. Ráadásul elég drága is.
Sophie türtőztette magát a megjegyzéstől, hogy Aramintának legalább komornát nem kellett fizetni. Sophie húszéves koráig évi négyezer fonttal többet kapott, és közben ingyen komornája volt.
Araminta csettintett.
– Ne feledd, hogy Rosamund haját be kell rizsporozni!
Rosamund a maszkabálra Marie Antoinette-nek öltözött. Sophie megkérdezte, fessen-e hamis vércsíkot körbe a nyakán. Rosamund ettől nem volt elragadtatva.
Araminta magára vette pongyoláját, gyors, feszes mozdulatokkal kötötte meg a széles selyemövet.
– És Posy – orra ráncos lett a fintorgástól –, nos, biztos vagyok benne, hogy így vagy úgy, de Posynak is segítened kell.
– Mindig örömmel segítek Posynak – felelte Sophie.
Araminta szeme összeszűkült, igyekezett kideríteni, vajon Sophie szemtelen megjegyzést tett-e.
– Csak tedd a dolgodat – mondta végül hetykén, azzal kivonult.
Sophie szalutált, amikor az ajtó becsukódott mögötte.
– Á, szóval itt vagy, Sophie! – mondta Rosamund, ahogy benyomult a szobába. – Azonnal segítened kell!
– Attól tartok, várnod kell, amíg anyád…
– Azt mondtam, azonnal! – csattant fel Rosamund.
Sophie kihúzta magát, acélos pillantással nézett Rosamundra.
– Anyád azt mondta, a ruháját mindenképpen be kell vennem.
– Csak húzd ki a gombostűket és mondd azt, hogy bevetted. Úgysem fogja észrevenni a különbséget.
Sophie is éppen ezt fontolgatta, de ha azt teszi, amit Rosamund kért, Rosamund már másnap elárulja anyjának, és akkor Araminta legalább egy hétig tombol. Mindenképpen el kell végeznie a feladatot.
– Mit kéne tennem, Rosamund?
– Szakadás van a kosztümöm szegélyén. Fogalmam sincs, hogyan történhetett.
– Talán akkor, amikor felpróbáltad.
– Ne szemtelenkedj!
Sophie rögtön becsukta a száját. Sokkal nehezebb volt Rosamund parancsait teljesíteni, mint Aramintának engedelmeskedni; talán azért, mert volt idő, amikor egyenlők voltak, együtt, ugyanabban a tanulószobában, egy nevelőnőtől tanultak.
– Azonnal meg kell varrni! – mondta Rosamund affektált szipogással.
Sophie felsóhajtott.
– Hozd ide. Megcsinálom, amint végeztem anyád ruhájával. Megígérem, hogy még bőven időben felveheted.
– Nem akarok elkésni a bálból – figyelmeztetett Rosamund. – Ha miattad elkések, búcsúzz el a fejedtől!
– Nem késel el – ígérte Sophie.
Rosamund meglehetősen sértődött hangot hallatott, aztán kisietett.
– Aúúúúú!
Sophie felnézett, és azt látta, hogy Rosamund összeütközött Posyval, aki éppen akkor nyomakodott be az ajtón.
– Előre nézz, ha mész valahová, Posy! – csattant fel Rosamund.
– Te is figyelhetnél, ha már itt tartunk – mutatott rá Posy.
– Én figyeltem. De lehetetlen téged kikerülni, te dagadt!
Posy mélyen elpirult és félreállt.
– Segíthetek valamit, Posy? – kérdezte Sophie, amint Rosamund eltűnt.
Posy bólintott.
– Tudnál időt szakítani, hogy frizurát fésülj nekem? Találtam egy kis zöld szalagot, ami tengeri hínár lehetne a hajamban.
Sophie nagyot sóhajtott. A sötétzöld szalag nem mutat túl jól a kislány sötét hajában, de nem volt szíve ezt kimondani.
– Igyekszem, Posy, de meg kell varrnom Rosamund ruhájának szegélyét, és be kell vennem anyád ruháját is.
– Ó! – Posy nagyon elszontyolodott. Sophie szíve majdnem megszakadt. A személyzeten kívül Posy volt az egyetlen, aki egy kicsit is kedves volt hozzá Araminta háztartásában.
– Ne aggódj! – biztatta. – Gondoskodom róla, hogy nagyon szép legyen a hajad, nem számít, milyen kevés időnk van rá.
– Ó, köszönöm, Sophie! Én…
– Még nem is kezdted el bevenni a ruhámat? – mennydörgött Araminta, amint visszaért a szobába.
- Writer
