Benedict megkönnyebbülten sóhajtott fel, amint megpillantották Rosemeade települést. Ez azt jelentette, hogy a háza már csak alig ötpercnyire van, de alig várta, hogy egy kád gőzölgő meleg vízbe csobbanhasson.
Miss Beckettre pillantott. Ő is vacogott, de Benedict csodálattal jegyezte meg, egy zokszó nem sok, annyit sem hallatott. Igyekezett felidézni, van-e még valaki az ismeretségi körében, aki ilyen lelkierővel állta volna a vihart, de senkit nem tudott megnevezni. Mostanra még húga, Daphne is, aki nagyon jól bírt minden hasonló megpróbáltatást, még ő is zokogna a hideg eső miatt.
– Már majdnem ott vagyunk – nyugtatta.
– Én jól… Ó! Jól van?
Benedict köhögött, görcsös, mélyről jövő köhögéssel, ami az ember mellkasát mintha egészben akarná kiszakítani a helyéből. Tüdejét akárha a pokol
