Tisztességes ajánlat

Prológus

PrológusMindenki tudta, hogy Sophie Beckett apja nem az anyja férje.

A személyzet minden tagja tudta. De szerették a kis Sophie-t, attól a pillanattól fogva, hogy hároméves korában Penwood Parkba érkezett; kis csomag, túl nagy kabátba tekerve. Ott hagyták az ajtóban egy esős júliusi éjszakán. És mert szerették, úgy tettek, mintha az lenne, akinek Penwood hatodik grófja mondta: egy régi barát árván maradt lánya. Mintha észre sem vették volna, hogy Sophie mohazöld szeme és sötétszőke haja pontosan olyan volt, mint a grófé. Mintha észre sem vették volna, hogy arcformája éppen olyan volt, mint a gróf nemrég elhunyt édesanyjáé, mosolya a gróf húgáénak pontos mása. Senki nem akarta megsérteni Sophie érzéseit – és azonnali elbocsáttatását kockáztatni – azzal, hogy erre akár csak célzást is tesz.

A gróf, bizonyos Richard Gunningworth sosem beszélt Sophie-ról és származásáról, de minden bizonnyal pontosan tudta, hogy az ő törvénytelen születésű lánya. Senki sem ismerte a levél tartalmát, amelyet a házvezetőnő vett ki Sophie zsebéből, amikor azon az esős éjszakán megtalálta a kislányt; a gróf néhány pillanattal elolvasása után elégette az üzenetet. Nézte, ahogy a papír összezsugorodik és felpöndörödik a lángok közt. Aztán utasítást adott, hogy a gyereklakosztály közelében rendezzenek be neki szobát. Azóta ott él. A gróf Sophiának szólította, Sophia a grófot „uram”-nak, és évente néhányszor találkoztak is, amikor a gróf úr hazalátogatott Londonból.

De talán ennél is fontosabb, hogy Sophie tudta magáról, törvénytelen gyermek. Nem volt egészen biztos benne, hogy honnan tudta, de valószínűleg egész életében tudta. Kevés emléke volt azelőttről, hogy Penwood Parkba érkezett, de emlékezett a hosszú kocsiútra, keresztül egész Anglián, és emlékezett köhögő, ziháló, nagyon soványnak tűnő nagyanyjára, aki azt mondta neki, hogy mostantól az apjával fog lakni. És legfőképp emlékezett arra, hogy ott állt a küszöbön az esőben, tudta, hogy nagyanyja a bokrok között rejtőzik, figyeli, hogy a kis Sophie-t beviszik-e a házba.

A gróf megérintette a kislány állát, arcát a fény felé fordította, és abban a pillanatban mind a ketten tudták az igazat.

Mindenki tudta, hogy Sophie balkézről született gyerek, de erről senki nem beszélt, és ez mindenkinek nagyon jó is volt így.

Aztán egy napon a gróf elhatározta, hogy megnősül.

Sophie nagyon megörült a hír hallatán. A házvezetőnő mesélte, hogy a főkomornyik azt mondta, a gróf titkárától hallotta, hogy a gróf úr több időt szeretne Penwood Parkban tölteni azután, hogy már nős ember lesz. És bár nem mondhatni, hogy Sophie hiányolta a grófot, amikor távol volt – ne­héz hiányolni valakit, aki nemigen figyel rá akkor sem, ha a közelében van, inkább arra gondolt, hogy hiányozhatna neki, ha jobban ismernék egymást, és nem lenne olyan gyakran távol. A szobalány azt mesélte, hogy a házvezetőnő azt mond-ta, hogy a szomszéd főkomornyikja azt súgta, a gróf úr választottjának van mát két lánya, akik körülbelül Sophie-val egykorúak.

Miután hét évet töltött egyedül a gyerekszobában, Sophie nagyon örült. A környék összes gyerekét meg szokták hívni zsúrokra és egyéb társasági eseményekre, kivéve őt. Senki nem nevezte nyíltan fattyúnak; ez egyenlő lett volna azzal, hogy hazugnak kiáltják ki a grófot, aki egyszer kijelentette, hogy Sophie a gyámleánya, aztán soha többé nem érintette ezt a témát.

Ugyanakkor a gróf soha nem tett különösebb erőfeszítést, hogy Sophie-val elfogadtassa magát. Ezért tízéves korában Sophie legjobb barátai szobalányok és inasok voltak, akár a házvezetőnő és a főkomornyik is lehettek volna a szülei.

De most végre igazi nővérei lesznek.

Ó, persze tudta, hogy nem nevezheti őket a nővéreinek. Tudta, hogy úgy mutatják majd be, hogy ő Sophia Maria Beckett, a gróf gyámleánya, de akkor is testvéreknek fogják érezni magukat. És csak ez számít, semmi más.

Aztán egy februári délutánon Sophie ott találta magát a nagy előcsarnokban, az összegyűlt személyzettel együtt várt, az ablakon át figyelték, ahogy a gróf kocsija felér a kocsifelhajtón, benne az új grófné és két lánya. És persze maga a gróf is.

– Mit gondol, kedvelni fog engem? – kérdezte Sophie súgva Mrs. Gibbonst, a házvezetőnőt. – Úgy értem, a gróf úr felesége.

– Hát persze, hogy kedvelni fog, kicsim – súgta vissza Mrs. Gibbons. De tekintetében nem volt meg az a határozottság, ami hangjából kihallatszott. Meglehet, hogy az új grófné nem lesz kedves férje balkézről való gyerekével.

– És a lányaival együtt tanulhatok?

– Nem sok értelme lenne, hogy külön tanulj.

Sophie elgondolkodva bólintott, aztán izgalmában megrezzent, amint a kocsi megállt a bejárat előtt.

– Itt vannak! – suttogta.

Mrs. Gibbons kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a kislány fejét, de Sophie már az ablak felé iramodott, arcát az üveghez nyomta.

Elsőként a gróf szállt ki, aztán lesegítette a két fiatal lányt. Egyforma fekete úti ruhában voltak. Egyikük hajában rózsaszín szalag, a másikéban sárga. Aztán, ahogy a két lány odébb lépett, a gróf újra a kezét nyújtotta, hogy lesegítse az utolsó utast. Sophie szíve a torkában dobogott, úgy várta, hogy meglássa az új grófnőt. Kicsi ujjait keresztbe fonta, ajkán egyetlen súgott szó: „Istenem!”

Istenem, add, hogy szeressen engem!

Talán, ha a grófnő szerette volna a kicsi Sophie-t, a gróf is megszerette volna; ha nem is nevezte lányának, akként bánt volna vele, és igazi család lehettek volna.

Sophie nézte, ahogy az új grófnő méltóságosan kiszáll a hintóból; minden mozdulata olyan kecses és tiszta volt, hogy Sophie-nak a szép pacsirta jutott eszébe róla, amelyik a kerti madárfürdő tálkában szokott megmártózni. A grófné kalapját madártoll díszítette, a türkizkék ékességen megcsillant a téli napfény.

– Szép nő! – suttogta Sophie. Hátranézett, röpke pillantást vetett Mrs. Gibbonsra, hogy lássa, mit gondol, de a házvezetőnő szigorú vigyázzban állt, előrenézett, várta, hogy a gróf bevezesse új családját a házba és bemutassa nekik a személyzetet.

Sophie feszengett, nem volt egészen biztos benne, hol a helye, hol kéne állnia. Úgy tűnt, rajta kívül mindenkinek kijelölt helye van. A személyzet rangsor szerint sorakozott fel, a főkomornyiktól egészen a konyhalányig. Még a kutyák is kötelességtudóan ültek a sarokban, gondozó vigyázott rájuk.

De Sophie-nak nem volt helye. Ha valóban a házhoz tartozó lány lett volna, nevelőnője mellett állva fogadta volna az új grófnét. Ha valóban a gróf gyámleánya lenne, akkor is ott állna. De Miss Timmons nagyon csúnya náthát kapott, nem volt hajlandó elhagyni a gyereklakosztályt és lemenni a fogadásra. A személyzet egyetlen tagja sem hitte, egy pillanatig sem, hogy a nevelőnő valóban beteg. Előző este még nagyon is jól volt, de senki sem hibáztatta ezért a hazugságért. Hiszen Sophie a gróf balkézről született gyereke, és senki sem szeretné magára haragítani a gróf új feleségét azzal, hogy ő mutatja be neki férje ballépésének gyümölcsét.

A grófnőnek pedig vaknak, ostobának vagy vaknak és ostobának kéne lennie, ha nem venné észre a legelső pillanatban, hogy Sophie több mint a gróf gyámleánya.

Sophie-n erőt vett a félénkség, egy sarokba húzódott, ahogy két inas nagy lendülettel kitárta az ajtót. A két lány lépett be előbb, aztán félreálltak, és a gróf bevezette a grófnét. A gróf ezután bemutatta a grófnét és a lányokat a főkomornyiknak, és a főkomornyik bemutatta nekik a személyzetet.

És Sophie várt.

A főkomornyik bemutatta a lakájokat, inasokat, a házvezetőnőt, a lovászokat.

És Sophie csak várt.

A főkomornyik pedig bemutatta a konyhalányokat, a szo­balányokat, a kézilányokat.

És Sophie még mindig csak várt.

Rumsey – így hívták a főkomornyikot – a legalacsonyabb rangú, legalantasabb munkát végző lányhoz, az alig egy hete a háznál dolgozó Dulcie-hoz ért a bemutatással. A gróf bólintott, köszönetet mondott, és Sophie még mindig csak várt, fogalma sem volt, mit tegyen.

Aztán köhécselt egy kicsit, majd arcán feszült mosollyal előrelépett. Nem sok időt töltött a gróffal, de megmutatták neki, valahányszor Penwood Parkba látogatott, és a gróf mindig szánt rá néhány percet az idejéből; tanulmányairól kérdezte, aztán kurtán visszaküldte a gyereklakosztályba.

Attól, hogy megnősült, biztosan még mindig érdekli, hogy halad a tanulmányaiban. Biztosan örül, ha megtudja, hogy megtanult törtekkel szorozni, és hogy Miss Timmons nemrégiben kijelentette, a francia kiejtése egyenesen tökéletes.

De a gróf el volt foglalva, éppen a grófné lányainak mondott valamit, és nem hallotta Sophie hangját.

Sophie megint köhécselt, ezúttal kissé hangosabban szólította: – Uram!

Hangja egy kissé élesebb, könyörgőbb volt, mint szándékolta.

A gróf megfordult.

– Ó, Sophia! – mormogta. – Nem vettem észre, hogy itt vagy.

Sophie valósággal ragyogott. Szóval mégsem szándékosan nem vett tudomást róla.

– Ez kicsoda? – kérdezte a grófné, és egy lépést előrébb lépett, hogy jobban lássa.

– Gyámleányom – felelte a gróf. – Miss Sophia Beckett.

A grófné alaposan megnézte magának Sophie-t; szeme összeszűkült.

Egyre szűkebb lett.

Majd még szűkebb.

Aztán azt mondta: – Értem.

És a jelenlévők kivétel nélkül pontosan tudták, mit ért.

– Rosamund, Posy – mondta a grófné lányaihoz fordul­va. – Gyertek velem!

A két lány rögtön anyjuk mellé lépett. Sophie puhatolózó mosolyt küldött feléjük. A kisebbik visszamosolygott, de az idősebb, akinek fonott aranyszínű haja volt, anyja példáját követte, felszegte az állát, és határozottan nem nézett rá.

Sophie nagyot nyelt és ismét rámosolygott a barátságos lányra, aki azonban határozatlanságában alsó ajkába harapott és tekintetét a földre szegezte.

A grófné hátat fordított Sophie-nak és a grófhoz szólt: – Gondolom gondoskodott arról, hogy készítsenek elő szobát Rosamundnak és Posynak.

A gróf bólintott.

– A gyereklakosztályban. Sophie szobája mellett.

Hosszú csend kövekezett, melynek ideje alatt a grófné nyilván megfontolta a dolgot és úgy határozott, hogy bizonyos csatákat nem a személyzet előtt kell megvívni, mert csak annyit mondott: – Most szeretnék felmenni.

Azzal felment, és magával vitte lányait és a grófot is.

Sophie nézte, ahogy az új család felfelé megy a lépcsőn, aztán amint eltűntek a lépcsőfordulóban, odafordult Mrs. Gibbonshoz és megkérdezte: – Gondolja, hogy fel kéne mennem segíteni? Megmutathatnám a lányoknak a gyereklakosztályt.

Mrs. Gibbons tagadón ingatta a fejét.

– Fáradtnak tűnnek – hazudta. – Biztos vagyok benne, hogy szeretnének aludni egy kicsit.

Sophie elfintorodott. Azt mondták neki, hogy Rosamund tizenegy éves, Posy pedig tíz. Elég furcsa, ha délután szunyókálni akarnak.

Mrs. Gibbons megveregette Sophie hátát.

– Miért nem jössz velem? Jót tenne nekem egy kis társaság, és a szakács azt mondta, sütött egy kis omlós teasüteményt. Szerintem még meleg.

Sophie bólintott és elindult vele ki az előcsarnokból. Este még bőven lesz ideje megismerni a lányokat. Megmutatja nekik a gyereklakosztályt, összebarátkoznak, és nemsokára testvérekként szeretik majd egymást.

Ám úgy történt, hogy Sophie nem találkozott Rosamunddal és Posyval – ami azt illeti, a gróffal és a grófnéval sem – egészen másnapig. Amikor aznap este Sophie belépett a gyereklakosztálya vacsorázni, észrevette, hogy az asztalt nem négy, hanem két személyre terítették, és Miss Timmons (aki csodálatos módon felépült betegségéből) közölte, hogy az új grófné szólt, Rosamund és Posy túl fáradtak az utazástól ahhoz, hogy vacsorázzanak.

De a lányoknak tanulniuk kellett, és másnap reggel, egy lépéssel a grófné után haladva megjelentek a tanulószobában. Sophie, aki már egy órája dolgozott a kiadott feladaton, nagy érdeklődéssel nézett fel az aritmetikai példából. Ezúttal nem mosolygott a lányokra. Valahogy úgy tűnt a legjobbnak, ha nem teszi.

– Miss Timmons – szólalt meg a grófné.

Miss Timmons pukedlizett, alázatos halkan felelt: – Asszonyom!

– A gróf úr azt mondta, ön fogja tanítani a lányaimat.

– Legjobb tudásom szerint, asszonyom.

A grófné az idősebb, aranyhajú, búzavirágkék szemű lány felé intett. Sophie arra gondolt, olyan szép, mint az a porcelánbaba, amit a gróf Londonból küldött neki a hetedik születésnapjára.

– Akkor bemutatom Rosamundot. Tizenegy éves. Ő pe­dig – mutatott a másik lányra – Posy. Tízéves.

Sophie nagy érdeklődéssel nézett Posyra. Anyjával és nővérével ellentétben haja és szeme meglehetősen sötét volt, arca kissé pufók.

– Sophie is tízéves – felelte Miss Timmons.

A grófné ajka elkeskenyedett.

– Szeretném, ha körbevezetné a lányokat a házban és a kertben.

Miss Timmons bólintott.

– Rendben. Sophie, tedd le a palatábládat. Az aritmetikai feladatot majd később…

– Csak az én lányaimat – vágott a szavába a grófné. Hangja egyszerre volt heves és jéghideg. – Négyszemközt akarok beszélni Sophie-val.

Sophie feszengett, és próbált a grófné szemébe nézni, de csak az álláig volt képes emelni tekintetét. Ahogy Miss Timmons kikísérte Rosamundot és Posyt a tanulószobából, felállt. Utasítást várt apja új feleségétől.

– Tudom, kicsoda vagy – mondta a grófné, abban a pillanatban, amint becsukódott az ajtó.

– A…asszonyom!

– A fattya vagy, és ne is próbáld tagadni!

Sophie egy szót sem szólt. Természetesen ez volt az igazság, de még soha senki nem mondta ki hangosan. Legalábbis nem a szemébe.

A grófné megragadta a kislány állát, erősen szorította, addig emelte, míg Sophie kénytelen volt a szemébe nézni.

– Hát ide figyelj! – mondta fenyegető hangon. – Itt lakhatsz Penwood Parkban, és együtt tanulhatsz a lányaimmal, de akkor sem vagy több egy fattyúnál, és mindig is az maradsz. Soha, de soha ne kövesd el azt a hibát, hogy velünk egyenlőnek gondolod magadat.

Sophie halkan felnyögött. A grófné körme álla bőrébe mélyedt.

– A férjem – folytatta a grófné – valamiféle szerencsétlen kötelességérzéssel viseltetik irántad. Tiszteletre méltó, hogy gondoskodik ballépése következményéről, de számomra sértés, hogy el kell tűrjelek az otthonomban, hogy úgy kell etetni, öltöztetni, taníttatni téged, mintha az igazi lánya lennél.

Pedig hát az igazi lánya. És régebben otthona ez a ház, mint a grófnénak.

A grófné hirtelen elengedte Sophie állát.

– Nem akarlak látni – sziszegte. – Soha ne szólj hozzám, és sose próbálj a társaságomban lenni. Ezenkívül nem beszélhetsz Rosamunddal és Posyval sem, kivéve a tanórák ideje alatt. Most ők a ház lányai, és nem szabad a magadfajtával érintkezniük. Van valami kérdésed?

Sophie tagadón ingatta a fejét.

– Akkor jó. – Azzal kiviharzott a szobából.

Sophie pedig ott maradt. Lába, ajka remegett.

És sok-sok könnye volt.

Sophie idővel többet is megtudott a házban betöltött bizonytalan helyzetéről. A személyzet mindig mindent tudott, és ez a minden végül Sophie fülébe is eljutott.

A grófné, akinek keresztneve Araminta volt, már a legelső napon kifejezte óhaját, hogy Sophie-t azonnal távolítsák el a házból. A gróf erre nem volt hajlandó. Aramintának nem kötelező szeretnie Sophie-t, közölte hűvösen. Még csak kedvelnie sem kell. De el kell viselnie a házban. Hét éve tesz már eleget a kislány iránti kötelességének, és erről most sem akar lemondani.

Rosamund és Posy szófogadóan követték Araminta utasításait; megvetően és ellenségesen bántak Sophie-val, bár Posy nyilvánvalóan nem volt olyan kegyetlen, mint Rosamund, aki semmit nem szeretett jobban annál, minthogy megcsípje és jól megcsavarja Sophie kézfejének bőrét, amikor Miss Timmons nem figyelt oda. Sophie soha egy szót sem szólt; nem hitte, hogy Miss Timmonsnak lenne elég bátorsága ahhoz, hogy megdorgálja Rosamundot (aki minden bizonnyal valami hazugsággal rohanna Aramintának árulkodni), és ha valaki észre is vette, hogy Sophie keze folyamatosan kék-zöld, senki nem tette szóvá.

Posy időnként kedves volt vele, bár gyakran felsóhajtott: – Anya azt mondja, ne legyek kedves veled.

A gróf sosem avatkozott közbe.

Sophie élete négy évig így folyt, egészen addig, míg a gróf egyszer a rózsakertben teázgatás közben hirtelen a szívéhez kapott, és arccal a kockakőre bukott.

Nem nyerte vissza az eszméletét. Mindenki nagyon megdöbbent. A gróf csak negyvenéves volt. Ki gondolta volna, hogy szíve ilyen fiatalon megadja magát?! A legnagyobb meglepetés azonban Aramintát érte, aki a nászéjszaka óta elkeseredetten próbált férjének örököst foganni.

– Lehet, hogy áldott állapotban vagyok! – sietett közölni a gróf ügyvédeivel. – Nem adhatják a címet valami távoli unokatestvérnek. Nagyon is lehetséges, hogy gyermekem lesz!

De nem volt várandós, és amikor egy hónappal később felolvasták a végrendeletet (mert az ügyvédek szándékoltan elég időt hagytak a grófnénak, hogy meggyőződjön róla, állapotos-e vagy sem), Araminta kénytelen volt az új gróf, egy meglehetősen léha férfiú mellett ülni, aki többet volt részeg, mint józan.

A gróf végrendeletének nagy része szokványos végintézkedés volt. Hűséges személyzete örökölt tőle ezt-azt. Rosamundra, Posyra, sőt Sophie-ra is pénzalapot hagyott, hogy mind a három lánynak méltó hozománya legyen.

Aztán az ügyvéd Araminta nevét olvasta.

Feleségemre, Araminta Gunningworth-ra, Penwood grófnéjára évi kétezer font járadékot hagyok…

– Csak ennyit? – kiáltott fel Araminta.

…kivéve, ha vállalja, hogy otthont és gondoskodást ad gyámleányomnak, Miss Sophia Maria Beckettnek, míg huszadik életévét be nem tölti, mely esetben feleségem évjáradéka megháromszorozódik, évi hatezer font lesz.

– Nem akarom azt a lányt! – suttogta Araminta.

– Nem muszáj magához vennie – emlékeztette az ügy­véd. – Megteheti, hogy…

– Hogy nyomorúságos évi kétezer fontból éljek? – csattant fel. – Nem hiszem.

Az ügyvéd, aki nyilvánvalóan kevesebb, mint nyomorúságos évi kétezer fontból élt, egy szót sem szólt.

Az új gróf, aki egész idő alatt öntötte magába az italt, csak vállat vont.

Araminta felállt.

– Mi a döntése? – kérdezte az ügyvéd.

– Magamhoz veszem – felelte az özvegy halkan.

– Megkeressem Miss Beckettet és megmondjam neki?

Araminta tagadón ingatta a fejét.

– Majd én megmondom neki.

De amikor Araminta megtalálta Sophie-t, és beszélt vele, kihagyott néhány fontos tényt…

Első rész