HELENA
Hétfőn óriási szatyrokkal tértem vissza a délutáni bevásárlókörutamról. Igyekeztem igazodni a környezetem hangulatához, és hagytam magam rábeszélni egy kis költekezésre. Körülöttem mindenki boldog volt, kiegyensúlyozott… csak én nem. Ránézésre bárkivel el tudtam hitetni, hogy a világon nincs nálam harmonikusabb ember. Belül viszont zokogtam. Reggeltől estig. Aztán estétől reggelig.
Ahogy beléptem a bárba, és ledobtam a cuccaimat az egyik közeli székbe, máris célba vettem a pultot, de Mason arckifejezése megállított.
Kellett pár pillantásnyi idő, hogy rájöjjek, mi zajlik a pult mögött. Mason vadul markolta a pult oldalát, a nadrágja a földön hevert, és egy kar is feltűnt a képben, amint a combjába kapaszkodik.
Valaki épp kolbászt ebédelt, csesszék meg!
– Helló, Rosie! – szóltam
