Ha/Mar

Chapter 2

Dénes

Semmi kétségem nincs afelől, hogy nekem valami egészen mást kellene csinálnom. Ezért is egyeztem bele a nővérem szédült ötletébe. Épp jókor hívott. Már-már kezdett elhatalmasodni rajtam az önsajnálat, hogy lassan az életközépi válságomat kellene megélnem, amelyből a válságok valóban majdhogynem szisztematikus rendszerességgel beköszönnek hozzám, és hamarosan az életközép is meglesz, de az ezzel járó elért sikerek közül a család, gyerek, kutya, nyaraló kombináció relációjában messze alulmúlom az átlagot. A karriert most nem említem. Talán ha valami más szakmát választok… Ez a mostani meló felér egy terápiával. Sietnem kellett volna, mert a hajó általában tízkor érkezik, de ezen a szigeten és úgy általában Görögországban elég sajátságosan értelmezik az időt. Mióta a mauzóleumban felfedezték ennek a Neko nevű nemes nőnek a sírhelyét, felbolydult a sziget, mindenki erről beszél, amit én egyáltalán nem értek, hisz mégis mi olyan egetverő abban, hogy a mauzóleumban új sírt és ősi kincset találnak. Én azt hittem, ez maga a mauzóleum. Síremlék. Pont. Sokat nem agyaltam ezen, igyekeztem a kikötőbe, hogy a hotelbe szállítsam a mai csoportunkat. Még a késéssel együtt is korábban érkeztem, mint a hajó. Beköszöntem Nino Pulosnak, aki a tőle megszokott lelkesedéssel fogadott. Évek óta ismerjük egymást, amióta csak családilag közünk van a szigethez, no meg tulajdonképpen rokonok lettünk azáltal, hogy az ő nagybátyja feleségül vette a nővéremet.

– Mizu, tesó? – fogadott a szokásos lelkesedéssel Nino Pulos.

– Semmi extra, haver. Várom a szállítmányt. – Magunk között így hívtuk a turistákat.

– Mondanám, hogy már biztosan kevesebben jönnek, de gondolom, ma is érkezik pár pápaszemes maki, akik a kövek között fognak sepregetni.

– Tuti – értettem egyet vele. – Csinálsz egy jó erős kávét? – De mire kimondtam, már a kezembe is nyomta a csészét. – Kösz.

– Tudtam, hogy jössz – vigyorgott, majd a kikötő felé mutatott. – Befutott!

Épp akkor lavírozott a part felé a hajó. Felhajtottam a kávét és elköszöntem a haveromtól.

A szeptember valóban megtizedelte a turisták számát, bár itt azért nincsenek egymást taposó tömegek a főszezonban sem, mert Sikinos nem egy könnyen megközelíthető hely, és a sziget sem túl nagy. Nagyjából két nap alatt be lehet járni, már ha nem fogy el előled az út. A strandok megközelítése sem a legegyszerűbb, leginkább gyalog lehet eljutni a legjobb helyekre, és a mai lusta nyaraló azt szereti, ha a hotelszobából egyenesen a tengerbe lép ki. Persze vannak, akik az ilyen csendes helyeket keresik, azoknak ez a mennyország. Amikor én először itt jártam, úgy éreztem, többé haza sem akarok menni. Nyilván a családunkban Marina volt az, aki ezt meg is lépte. Itt maradt, majd hamarosan férjhez is ment.

Nagyjából tíz főre számítottam, akik nálunk fognak megszállni, mert ugyan nem jegyeztem meg, Marina mit mondott, de a szabad szobaszámokból ítélve ennél sokkal többen nem jöhetnek. Hárman várakoztunk a vendégekre, még két szálláshelyről érkezett sofőr, kezet ráztunk és tovább pásztáztuk az érkezőket. Nem okozott meglepetést a demográfiai összetétel. Néhány középkorú pár, egy csapat tudós – nyilván Neko után nyomoznak majd –, és egy nagyjából húsz főből álló szigeti esküvős vendégsereg.

– Ők az enyémek – bökött az esküvősök felé az orrával Calos, aki épp akkor futott be.

Calos a szomszéd hotel tulajdonosa, és az álomesküvőre specializálódott. Egyébként erre az évre kiemelt projektként kezeli a személyes szórakoztatásomat. Amióta itt vagyok, folyamatosan különböző bulikba hív és jó tanácsokkal lát el, hogyan kellene ismerkednem. Nem egyféleképpen gondolkodunk, mégis nagyon megkedveltem.

– Mázlista – szólalt meg a másik szállásról küldött fiú, akit csak látásból ismertem. – Nézd már, mennyi koszorúslány.

Elmosolyodtam a látványon. A lányok vihorászva ölelgették egymást, és akik pár nélkül érkeztek, lelkesen mustrálták a szabadnak tűnő férfiakat. Az örömszülők feszengve álltak egymás mellett. A kalapos pasi a szemüvegét törölgette – biztosan ő fizeti a bulit, mert elég morcosnak tűnt –, az ara édesanyja meg a homlokán gyöngyöző izzadságcseppeket próbálta észrevétlenül eltüntetni. Sokat nem méláztam a társaságon, mert a kezemben tartott tábla hamar odavonzotta a Nino Pulos által jól behatárolt külsejű tudóscsoport tagjait, a pápaszemes makikat. Ők jutottak nekem. Leegyeztettük a foglalásokat és bepakoltam a furgonba. Már épp beindítottam a motort, amikor a visszapillantóban észrevettem egy eszeveszetten integető nőt, aki magas sarkú cipőben próbált felém szaladni, a hatalmas karimájú kalapját a feje tetejére szorítva bőröndöt húzva maga után. Lehúztam az ablakot és bevártam, azt hittem, hogy a násznép egyik tagja.

– Elnézést – lihegte angolul. – Itt ne hagyjon! – utasított határozottan.

– Hölgyem, az esküvős csapat a másik busszal utazik. – Kicsit idősnek tűnt koszorúslánynak, de abból ítélve, hogy egyedül érkezett, nem rohant utána három gyerek és egy férjszerű alak, arra következtettem, nem az én vendégem, ebből kifolyólag ki sem szálltam. Értetlenül nézett rám, majd hátrébb lépett és az autó logóját vizslatta.

– Nekem ebben a hotelben kell megszállnom – mutatott az autó oldalára. Kábé annyira volt feldobva, mintha a fogát húznák.

– Megmutatná a foglalását? – Mégiscsak kiszálltam, hogy ne tűnjek egészen udvariatlannak.

– Hogyne – azzal elkezdett a táskájában kutakodni. Alaposan végigmértem. Jól karbantartott harmincasnak tűnt, aki nem sokat volt idén napon. Biztos valami munkamániás szingli, aki ezzel az utazással lepte meg magát nyár végére. – Parancsoljon! – Elvettem a felém nyújtott lapot. Azonnal kiszúrtam, hogy Budapestről érkezett, de ahogy meghallottam, hogy alig hallhatóan hozzátette magyarul, hogy „idióta”, nem akartam felfedni előtte, hogy én is magyar vagyok. Szépen megköszöntem angolul, és közöltem vele, hogy üljön be hátra. – Esetleg a csomagomat betenné? – kérdezte kissé ingerülten.

A bőrönd épp a csomagtérbe került, amikor Nino Pulos odakiabált:

– Hé, Den! – integetett. – Marina a lelkemre kötötte, hogy szóljak, hogy ne feledd az italszállítmányt holnap.

– Nem fogom! – Ebben biztos voltam, mert borból elég gyengén álltunk, és már két napja nem mertem rozét inni, nehogy kifogyjon a készlet.

Mire elfoglaltam a helyem a volánnál, a makik és a Dalma nevű nő élénk társalgásba bonyolódtak. Dalma, milyen szép név – gondoltam. Lopva vizslattam a visszapillantóban. Kedvesen társalgott, de a szeme mély szomorúságról árulkodott. A gesztusai, a testtartása arra utaltak, hogy legszívesebben csendben nézelődne, de a jólneveltsége valószínűleg felülkerekedett. Biztos most szakított a pasijával. De minek is elemezgetem én ezt a nőt?! Fel kell hagynom ezzel. Az én dolgom most az, hogy elhelyezzem a hotelben a vendégeket és gondoskodjak arról, hogy mindenki jól érezze magát.

Nem volt túl hosszú az út. A recepciós már előkészítette a kártyákat. Mielőtt elindultak volna a szobák és az apartmanok felé, pár szóban elmondtam, hogy ha bármi gondjuk van, akkor engem keressenek bátran. Tudattam velük, hogy itt lakom a szállodában, és azért vagyok itt, hogy ők jól érezzék magukat. Ahogy ezt kimondtam, akaratlanul is a szinglinek tűnő csajon állapodott meg a tekintetem. Mivel engem nézett, ahogy az összes tudós is, a végszóra zavartan elkapta a pillantását. Megköszönte az információkat, mint mindenki más, majd a lakásszám és a kártya birtokában elindult az apartmanja felé. Engem elkapott a szakács, aki közölte, hogy a fetasajt minősége nem az, amit ő megszokott. Nyilván nem jót vettem, de nem tudok mindenre odafigyelni. Még pár nap, amíg Marina visszajön, és akkor visszaáll a rend és érkezik a megfelelő feta meg minden más. A bungalóm felé tartva a kertész állított meg:

– Den, a locsolóberendezés elromlott a felső kertben, rendelhetek hozzá alkatrészt?

– Persze, láttam reggel, hogy nem működik – próbáltam tájékozott főnök benyomását kelteni, annak ellenére, hogy csak azért tűnt fel, mert a futásból visszaérve eddig minden reggel ki kellett kerülnöm azt a területet, hogy le ne locsoljon, ma meg simán átfutottam szárazon.

Beérve a nappalimba azonnal benyomtam a klímát. Ilyenkor már nem kell egész nap, de ma különösen meleg van. Ránéztem a telefonra, és láttam, hogy villog a piros fény. A 90-es évek amerikai filmjeiben volt ilyen telefon, és Marina ragaszkodott ehhez a típushoz. Szerinte ez a funkcióját tekintve a legtökéletesebb eszköz. Semmivel nem tudom meggyőzni, hogy a mobiltelefon hangpostája, ne adj isten, a messengerben küldhető gyors üzenet talán korszerűbb. Lenyomtam a lejátszás gombot.

– Szia, szívem! A mai csoporttal érkezik egy hölgy, kérlek, gondoskodj róla, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt! A pénteki lámpáseregető partira lehetőség szerint minden vendéget vigyél el, és ha megvan a létszám, ne feledd Nikoszéktól megrendelni a vacsorát… – Csak úgy záporoztak az utasítások tőle, én meg leragadtam az első mondatnál.

Miért is kellene nekem a Dalma nevű nővel foglalkoznom? Csak nem valami grófkisasszonyt szabadított rám? A nevéből ítélve – amit a foglalásán azonnal kiszúrtam és meg is jegyeztem – az is megeshet. Almásy Dalma. Lehet, hogy az angol beteg leszármazottja. Sok időm nem volt ezen gondolkodni, mert a nővérem annyi feladatot osztott rám, hogy alig győztem megjegyezni. Amióta itt vagyok, határozottan kevesebbet agyalok a saját helyzetemen. Igyekszem a velem történteket az agyam megfelelő rekeszébe exportálni, tudom, nem ez a legmegfelelőbb terápia, de mindig magunkkal a legnehezebb. Nem hittem volna, hogy egyszer meg merem lépni, hogy csapot-papot otthagyva egy szigetre költözök fél évre. Igaz, már csak egy hetem van, de eddig nem vágyódtam vissza a régi életembe, talán maradhatnék is itt.

Az asztali telefon éktelen csengése nem engedte tovább szőni a gondolatmenetet.

– Den, a 303-asban a hölgy nem tudja beüzemelni a klímát és nem érem el a karbantartót. Meg tudnád nézni? Csak mert te úgyis ott vagy mellette és Marina felírta, hogy vele legyünk kifejezetten kedvesek.

– Miért? – tettem fel a kérdést.

– Mit miért? – értetlenkedett Zenón, aki a recepción dolgozott.

– Mindegy. – Nem akartam abba belemenni, hogy Zenón tudja-e, miért kell a magyar nővel kiemelten foglalkozni. – 303-ast mondtál?

– Igen, és köszönöm.

Nem vacakoltam túl sokat, átsétáltam a szomszédos apartmanba. Kétségtelen, hogy nem kellett megerőltetnem magam, nagyjából fél perc múlva az ajtóban álltam és kopogtam. Szinte azonnal ajtót nyitott.

– How can I help? – kérdeztem természetesen azért angolul, mert valami miatt nem akaródzott nekem közelebbről is megismerkedni vele egy sablonos beszélgetéssel, amelyet így képzelnék: „Egyébként én is magyar vagyok, milyen nagyszerű.” Szinte rám sem nézett, azonnal a kezembe nyomta a klíma távirányítóját és felvilágosított, hogy nem működik. A szemem sarkából láttam, hogy karba tett kézzel nézi, hogy végignyomkodom a gombokat a beltéri egység felé irányítva. Hallottam, hogy ezt motyogja flegmán: „Ezt már én is végigpróbáltam.” – Pardon?

– Semmi, csak ezen már túl vagyok – válaszolt némileg visszafogottabban angolul, szóval ezen a nyelven csevegtünk.

– Értem. Hamarosan érkezik a szerelő – fordultam felé.

– Mert maga kicsoda? – kissé lekezelő volt a hanghordozása, semmiképp sem arra volt kíváncsi, hogy én ki is vagyok valójában, de ez nem is baj, mert tulajdonképpen jelen pillanatban magam sem tudtam volna ezt megmondani.

– Jelenleg én irányítom a szállodát – azonosítottam magam aszerint, ami most a feladatom.

– Oké! Akkor legyen szíves minél hamarabb intézkedni – adta ki az utasítást fölényesen.

Próbáltam az arcát fürkészni, hogy mi lehet e mögött a viselkedés mögött, de vissza kellett fognom magam, hisz a jelenlegi minőségemben nem az volt a dolgom, hogy megtudjam, miért viselkedik így, hanem hogy mielőbb megjavíttassam a klímát.

– Ezt fogom tenni – mosolyogtam rá barátságosan, de semmi hatást nem váltott ki belőle, egy hideg köszönöm kíséretében kitárta az ajtót, jelezve, hogy részéről a látogatásom véget ért.

Kifelé menet már vettem is elő a mobilomat, és a karbantartót hívtam. Azt mondta, hogy szerinte elemet kell cserélni a távirányítóban. Elmosolyodtam ezen, mert ez soha a büdös életbe nem jutott volna eszembe. A recepció felé vettem az irányt, mert Marina rám bízott feladatai közül néhányat le akartam passzolni, és addig akartam mindezt megtenni, amíg még eszemben volt. Lassan lejár az önként vállalt szolgálatom a hotelben, és hamarosan hazautazom. Egyre többet gondolok arra, hogy hogyan tovább. Már körvonalazódott bennem az irányvonal, csupán a hogyanokat kell kitalálnom. Nagyjából fél óra alatt sikerült végeznem a feladatok megbeszélésével. Az apartmanom felé tartva összetalálkoztam az egyik párral, akik itt töltik a nászútjukat. Nagyon kedves fiatalok, szívesen beszélgetek velük.

– Hogy s mint? – mosolyogtam rájuk.

– Remekül – válaszolt a srác. – Elmegyünk ma a Panayia Pantohorához, amiről a múltkor meséltél.

– Nagyon meleg van, mindenképp vigyetek valami fejfedőt.

– Rendben, köszönjük – azzal egymást átölelve tovább is álltak.

Romantikáznak. Ők még nem tudják, hogy milyen katasztrófák érhetik a szerelmeseket. Bár az is lehet, hogy csak nekem jutott ilyen szerencsétlen sors. Egy rosszul működő házassággal és egy halálra ítélt szerelemmel a hátam mögött nem igazán hiszek a boldogságban. Mondják is a nagy öregek, aki egyszer megégeti magát, nem szívesen tüzeskedik. Engem már egy öngyújtó látványától kiver a víz.

Miután úgy ítéltem meg, hogy hatékonyan elrendeztem a teendőket, fogtam magam és lesétáltam a legnéptelenebb partszakaszra. Turnusváltáskor viszonylag kevesen vannak itt, mert ilyenkor még a kipakolással és a környék feltérképezésével vannak elfoglalva. Ezt a helyet később szokták felfedezni. Meg is lepett, hogy nem voltam egyedül. Felismertem a markáns méretű szalmakalapot. A magyar csaj állt a vízben, kisterpeszben, csípőre tett kézzel és felszegett fejjel. Az egész testtartása azt üzente a tengernek: „Te rajtam nem fogsz ki, erősebb vagyok nálad is.” Ámulattal csodáltam az alakját. Rendkívül nőies volt a vékony derekával és a kerek fenekével. A bőre viszont aggasztóan fehér, azonnal bekapcsolt a segítő énem, és vissza kellett fognom magam, hogy ne lépjek mellé. Bevallom, jó volt messziről figyelni. Leterítettem a törölközőmet és leültem. Néztem, ahogy beljebb araszol és vissza sem nézve egy laza mozdulattal hátradobja a szalmakalapot. Már a combjáig ért a víz, amikor kitárta mindkét karját és egy hosszan tartó őrült kiáltással belevetette magát a tengerbe. Nem kell pszichológus- vagy pszichiáterdiploma hozzá, hogy megállapítsam, ez a nő kikiabált magából valamit. Iszonyúan felkeltette az érdeklődésemet, hogy vajon mi lehet a lelke mélyén, ha eljön ide, a világ végére egyedül és oroszlánüvöltés kíséretében ugrik a vízbe. Az meg, hogy ez engem érdekel, különösen zavar, hisz amiatt vonultam ki a saját életemből, mert már nem akartam ezt csinálni. Nem másokkal akartam foglalkozni, hanem saját magammal. Ez eddig jól is ment, de most fizikai késztetést éreztem arra, hogy ezt a nőt megismerjem.

A saját gondolataimmal voltam elfoglalva, amikor visszafelé úszott. Érzékeltem azt a pillanatot, amikor észrevett. Végtelen összhangban volt az őt körülvevő természettel, olyan fesztelenül emelkedett ki a vízből, mint egy szirén. Nem lepődtem volna meg, ha meghallom dúdolni. Kizárólag a bőre fehérsége árulta el, hogy nem ez a természetes közege. Amikor megfelelő közelségbe került, egy fejbiccentéssel jelezte, hogy tudomásul vette a jelenlétemet, de abban a mozdulatban az is benne volt, hogy ennél többre nem méltat. Én változatlanul nem tudtam levenni róla a szemem. Úgy, ahogy volt, törölközés nélkül hasra feküdt a plédjén. Nem kente be magát. Ismét villogott a kérdés: Oké, de miért is érdekel ez engem? Jobb, ha lehűtöm magam.

Az úszással kitöröltem minden oda nem illő gondolatot a fejemből. Egészen addig jó is volt, amíg meg nem láttam, hogy már fél karján könyökölve a hasát sütteti a napon. És a mellét. Jobb nem is odanéznem. Hozott egyáltalán naptejet magával? Gondolkodás nélkül haladtam felé. Nem volt nehéz kiszúrnom, hogy engem néz. Először végigmért, majd fogva tartott a tekintetével. Nem mosolygott, szigorú volt az arca.

– Elnézést, kisasszony, de kötelességem szólni, hogy vigyázzon a napon. – Természetesen angolul beszéltem.

– Miért, mi maga? – Nos, ez igazán remek kérdés. Erre mit feleljek? Egy kérdéssel válaszoltam.

– Biztosan érdekli? – mosolyogtam rá.

– Nem. – Elég határozott volt a válasz, nem beszélve arról, hogy még a fejét is elfordította.

– Bekente magát? – nem adtam fel.

– Már megbocsásson, de mi köze hozzá? – felháborodva nézett rám, a szeméből lövellő lángnyelvek miatt nem tudtam azonnal válaszolni, így ő folytatta: – Vagy ha ez a csajozós dumája, akkor zárjuk ezt rövidre. Nem akarok ismerkedni és semmitmondó dolgokról beszélgetni vadidegenekkel. – A nyomatékosítás kedvéért még hozzátette: – Magával meg főleg nem.

– Oké – vágtam rá, de egyre inkább azt éreztem, hogy ez nem oké. – Mint a szálloda megbízott vezetője kötelességemnek érzem törődni a vendégekkel. Csupán emiatt érdeklődtem.

– Oh! Ez így egészen más – folytatta egy gúnyos mosoly kíséretében. – Akkor tájékoztatom, hogy igen, bekentem magam ötvenes naptejjel, ami szerintem nagyjából tíz évre megvéd az UV-sugaraktól. Most elégedett? – Kihívó volt a tekintete, de nekem nem volt kedvem harcolni. A mondata végén felállt, bedobálta a cuccait a strandtáskába és faképnél hagyott.

Se köpni, se nyelni nem tudtam. Lenyűgözött az előadás. Szerintem nincs olyan a férfi, akinek egy ilyen műsor ne keltette volna fel az érdeklődését.