Dalma
– Anya, kérlek, most ne! – emeltem fel a hangom a telefonban, amikor anya újra ki akart oktatni, mit nem csinálok jól, és miért.
– Dalma, állandóan leintesz, mint valami tudatlant. Én is felneveltem két gyereket – folytatta, de talán magába szállt és átgondolta, hogy azért az eredmény hagy némi kívánnivalót.
Én sem vagyok százas, de az öcsémmel komoly problémák vannak, így arra a következtetésre jutottam, hogy anya csak egyszerűen elvesztette a harci kedvét.
– Mindegy, a te életed.
Magam előtt láttam a lesajnáló arckifejezését, és talán még legyintett is. Mindenesetre megkönnyebbültem tőle. Így egyszerűbb volt.
– Anya, majd máskor megbeszéljük, várnak rám – füllentettem, mert bár sok volt az elintéznivalóm, ma délutánra nem volt betervezett megbeszélésem. Az asszisztensem dugta
