Dénes
Sikinos homokos tengerpartján állok. Egyedül. Épp ott, ahol szeptemberben Dalma alakját néztem, ahogyan kiüvölti a fájdalmát a tenger felé. Akkor még nem tudtam, hogy milyen mély sebbel a lelkében érkezett a szigetre, ahogyan azt sem tudtam, hogy pár nap alatt beleszeretek, és hogy az összeszabdalt szívemen tátongó lyukat üt majd az elutasítása. A háborgó tenger hullámainak ritmusában áramlik szét bennem a fájdalom. Fáj, hogy elűzött magától, fáj, hogy annyira sem voltam fontos számára, hogy meghallgasson.
A szél az arcomba fújja a homokot. Télen nem olyan kellemes kinn állni a parton, de nem is akarom magam jól érezni. Most nem. Azért jöttem ide, hogy egyszer még utoljára megengedjem magamnak az önsajnálatot, és erőt lopjak ettől a félelmetesen nagy víztömegtől, és végre kiadhassa
