Amikor Indiánról kiderült, hogy a gyökérpipafaragási biznisz előtt mezei asztalosként dolgozott, én hülye, érthető módon megörültem. Pedig ő volt az a gondterhelt, bánatos képű figura, aki töprengve állt a bejárathoz futó és egyetlen U-ban egyesülő sétaút origójában – azaz annak képzelt helyén, ugyanis a derék mesterembernek sikerült elérnie, hogy ezek az utak még véletlenül se találkozzanak. Érthetetlen, hogy két földbe szúrt pálca és egy gombolyag cukorspárga birtokában hogy lehetett ennyire elkalibrálnia a tervezést – ahogy én láttam, éppen a tekintetével próbálta meghajlítani a teret, igaz, nem sok sikerrel.
– Sebaj – vigasztaltam –, majd elfedjük valami sövénnyel, lehet fagyal, veronikacserje vagy kecskerágó.
Rám emelte borús tekintetét.
– Ezek szerint sikerült megszereznie?
– Úgy
