Hajnali harmat cicázott a lábunk körül a hosszú szálú tarackban, amikor összegyűltünk az első munkaértekezletünkre, a nap épp csak elrugaszkodott volna a dombok fölé, de már némi pírt festett az öreg épület lepusztultságában is megkapó sziluettjére. Indián ámokfutásának nyomait szemlélve mindenki csak hümmögött.
Ez a látvány nem volt újdonság számomra: Kuba kolonialista épületeinek nyolcvan százaléka manapság is így néz ki. Ha nagyon kirúgtunk a hámból, vasárnaponként buszra szálltunk, mint valami normális család, és Camagüey főutcáján sétálgattunk, igen, akkor még anyám is hajlandó volt ilyenre átmenetileg, mintha a forradalmi lendülete picit megcsúszott volna a kimért fagylalt szilánkokba dermedt jegén.
Ha valaki nálunk kalandra vágyott, elutazott egyik városból a másikba – autóbusszal
