A jövő zenéje

Chapter 2

NAPJAINKBAN

Rory

Az életem olyan, mintha egy szép, kerek hógömbben lenne.

Olyan hógömbben, amit évekig senki nem mert felemelni a poros polcról. Felrázatlan. Csendes és mozdulatlan. Kívülről olyan, mint egy gondosan rendben tartott, manikűrözött pázsitokkal ékes svájci falu. Tökéletes. És az. Nagyjából.

Úgy tűnik, huszonhat évesen teljesen rendben van az életem.

Tökéletes munka.

Tökéletes lakás.

Tökéletes lakótárs.

Tökéletes barát.

Tökéletes hazugságok.

Illetve önmagukban nem hazugságok. Az eredményeim valóságosak. Nagyon keményen megdolgoztam értük. A probléma az, hogy nyolc évvel ezelőtt ígéretet tettem, hogy egy szempillantás alatt félredobok mindent, ha még egyszer találkozom valakivel. Akkor azonban nem ugyanaz a lány voltam, mint aki ma vagyok.

Akkor elvesztettem a lábam alól a talajt. Gyászoltam. Összetörtem. Összezavarodtam.

Nem mintha ez számítana, mert az akkor volt, ez pedig ma van, és nem őt bámulom éppen. Nem. Az nem lehet. Semmiképpen.

Nem ő az.

… Akkor miért nem tudom elszakítani a tekintetemet a titokzatos idegenről, aki könnyed léptekkel belép a Beerchman Hotel báltermébe, és minden tekintet feléje fordul?

A kegyetlen téltől piros arc, arisztokratikusan négyszögletes állkapocs, római orr… ajka a legsötétebb bűnökre és a legmocskosabb gyönyörökre termett… és ezt az arcot zilált, szénfekete haj veszi körül; fülénél úgy tekeredik, mint a borostyán, fején ezerfelé áll. Félig leeresztett szemhéja, merengő tekintete, széles válla, keskeny csípője még vonzóbbá teszi. Tökéletes. Túl tökéletes.

És mint minden kegyetlen tündérmese-beli hercegnél, nála is elszántan keresek valami jelet, ami halhatatlanságára utal, ami azt jelzi, hogy nincs benne semmi emberi. Valamit, ami azt bizonyítaná, hogy tökéletessége valójában lehetetlen.

Hegyes fül. Hosszú metszőfog. Nyúlfarok.

Istenem, kérlek, kérlek, mutass valamit, amiből kiindulhatok! Bármit.

Magas, de nem annyira magas, hogy az önmagában figyelemfelkeltő lehetne. Nem. Malachy Dohertynek nincs szüksége királyi termetre, különleges ruhákra és bankbetétmilliókra, ami indokolná, milyen nagy csodálattal néznek rá az emberek. Puszta léte elég ahhoz, hogy a nők a lábai előtt heverjenek. Láttam ezt akkor. És most is ugyanezt látom.

Minden tekintet e felé a titokzatos férfi felé fordult. Az enyém is.

Hagyd ezt abba, Rory! Nem ő az.

Bárcsak láthatnám a szemét! Akkor végleg lezárhatnám a kérdést, akkor biztosan tudnám, hogy nem ő az. Senkinek nincs olyan szeme, mint neki. Az ibolyakék ritka árnyalata. Mint valami szép keménycukor nyalóka éles fényben.

– A melanin hiánya és a vörös véredényekről visszaverődő fény – magyarázta Mal azon az éjszakán, amikor egyszerre rabolta el ártatlanságomat, szívemet és a bugyimat.

Nézem, ahogy a férfi szabályos, nyugodt léptekkel elhalad a biztonsági kamerák mellett, be a VIP-területre. Nem törődik a kíváncsi pillantásokkal és az ajkukba harapó női rajongókkal. Celebek is rávetik magukat, megszállottan követik laza lépteit, próbálnak beszélgetést kezdeményezni vele, miközben a hatalmas testű, kopasz biztonsági őr visszaakasztja a halandókat az istenségektől elválasztó vörös bársonykötelet.

A férfi, aki nem lehet Mal, a bár felé halad; tekintete egyetlen pontra fókuszál. Valakire. Jeff Ryner lemezkiadó mogulra, akinek ölében a szépreményű R&B tehetség, Alice Christensen, azaz színpadi nevén Alicious terpeszkedik. Jeff negyvenakárhány éves arca rózsaszínes árnyalatú a sok ivástól és a kokaintól. Ahogy a férfi közelebb ér, Ryner feláll, nem is figyel, hagyja, hogy Alicious lecsússzon az öléből. Csinos kis segge a padlóra huppan. Átlép a nő testén, futólépésben ér el a Titokzatos Férfihoz, színpadiasan térdre borul előtte, zakója belső zsebébe nyúl, és egy nagy köteg készpénzt tol az idegen arcába.

A férfi, aki nem Mal, hűvös mosollyal válaszol, kiveszi a pénzt Ryner virsliszerű ujjai közül, saját zakózsebébe gyömöszöli, és mond valamit, amitől Ryner elvörösödve feláll.

Ez el is döntötte a kérdést.

Mal előbb halna meg, minthogy egy olyasvalakivel üzleteljen, mint az én főnököm.

Előbb gyújtaná fel magát, mint fellépne egy ilyen puccos gálán. Inkább rögtön az üvegből inná a ciánt, mintsem olyanokkal közösködjön, mint Jeff Ryner.

Mal nem rideg, nem arrogáns, nem nagyképű. Maga vágja a haját, idegenekkel is lekezel, és azt hiszi, hogy a barnamártás a világ minden bajára gyógyír. Mal gyűlöli a gálákat, a luxusbulikat, a szórakoztatóipari magazinokat, a vezető lemezgyártókat és az elegáns ételeket. Szereti az anyját, szereti a szellemes ír beszélgetéseket, szereti seggrészegre inni magát és dalokat írni a hátsó udvarában, a felhőtlen csillagos ég alatt. Tizenhatezres csekket utasított vissza, amikor egy popnőci meg akarta venni tőle az egyik dalát csak azért, mert annyira szórakoztatta, amikor a nő zavart menedzsere és ügynöke a „nem” szót próbálták értelmezni.

De annak már nyolc éve, szólal meg bennem egy halk, belső hang. És huszonnégy óráig tartott.

Mit tudok én a mai Malachy Dohertyről?

Mit tudtam róla egyáltalán?

– Hát itt vagy.

Callum karja a derekamra simul. Meglepetten nézek fel; elegáns angol akcentusától egy pillanatra összerezzenek.

– A bál szépe – súgja a fülembe.

Ajka még hideg a kinti levegőtől, érzem, ahogy fülemet simítja.

– Ó, hát sikerült ideérned. Megfordulok, karomat nyaka köré fonom, gyors puszit nyomok ajkára, mintha jegyet lyukasztanék. Még az irodai halványszürke öltönye van rajta.

– Hát nem sikerül mindig? – kérdi homlokát ráncolva.

De igen. Callum a legpontosabb, legmegbízhatóbb ember, akivel valaha jártam. A távolságtartó, megbízhatatlan Mal teljes ellentéte. Amikor újra ránézek, látom, hogy azt a nyakkendőjét vette fel, amit a legjobban szeretek. Sötétzöld, vékony arany csíkokkal. Körülbelül két hete jártunk, amikor megláttuk az üzletben. Azt mondtam, Írországra emlékeztet, és rögtön megvette.

Gyors mozdulattal előkapom a Nikon D18-at, amit a születésnapomra kaptam tőle, és megörökítem fanyar gazdag fiú mosolyát, ahogy néz, és a dicséretemet várja.

Négy éve kaptam meg vizuális művészi diplomámat; azóta dolgozom szabadúszó fotósként, főként a Blue Hill Recordnak. A fizetés szinte semmi, de a szinte semmi is sokkal jobb, mint a tényleges semmi, amit a megelőző három évben, gyakornoki időm alatt kaptam a cégtől. Részmunkaidőben pultosként dolgozom, hogy ki tudjam fizetni a Manhattanben szokásos csillagászati összegű lakásbérletemet.

Nem mintha a szegény manhattani lány klisében élnék. Apám hagyott rám pénzt, de nem vagyok hajlandó ahhoz az összeghez hozzányúlni. Soha meg sem fordult a fejemben, hogy abból költsek. Legszívesebben elégetném azt a pénzt, de akkor anyám infarktust kapna és akkor az okozna bűntudatot.

Sosem akartam pénzt. Egész életemben csak az apámat akartam.

– Gyönyörű vagy, drágám – szól Callum, és hüvelykujjával megsimítja az államat, felemeli a fejemet.

Igazán gyönyörű lennék? Pontosan az ellentéte vagyok azoknak a nőknek, akikért Callum általában odavan. Nagyon, szinte betegesen fehér a bőröm, nagy zöld szememet mindig jó vastagon kihúzom szemceruzával, orrkarikám van és múlhatatlan szerelmem minden iránt, ami punk rock, ami valószínűleg kicsit túlhaladott már az én érett, huszonhét éves koromban.

Hosszú hajam ezüst-ombre színűre van festve, de lenőtt töve aranyvörös. Mint eper a hóban. Ezt szokta mondani Callum, amikor a hajam természetes színe kilátszik. Kusza lófarokba fogtam hajamat, és piros-fehér csíkos ruha van rajtam, amihez lapos talpú vászoncipőt és szegecses nyakpántot viselek.

Egyszerűen szólva simán valami Viktória királynő korabeli kísértetnek nézhetnének, aki elveszett a Marks & Spencer áruházban.

Néha gyanítom, hogy éppen ez az, amit Callum vonzónak talált bennem. Ez az excentrikus, élénk, vibráló külső, ami jobban növelheti státuszát, mint bármilyen implantátumokkal felturbózott trófeafeleség.

„Nézzétek, milyen nyitott gondolkodású és menő Callum ezzel a művész, hipster, tényleg-megélhetésért-dolgozó barátnőjével! Nincs plasztikázva a melle és nincs tegeződő viszonyban a Neiman Marcus eladónőivel.”

– Úgy nézek ki, mintha a Kísértethistória stábjából szabadultam volna – nevetek, és nyakon csókolom. Halk mordulása vibrál egész testemben.

Callum tenyerével kisimít a nyakamból egy kiszabadult hajtincset, és ajkát felszabadított tarkómra nyomja.

– Szeretem a Kísértethistóriát.

Nem is nézte meg. Ezt az első randinkon mondta, de erre figyelmeztetni feleslegesnek tűnik, sőt olyasminek, mintha felesleges problémákat próbálnék találni a kapcsolatunkban.

– És tudod, hogy kit szeretek még? – Lehajol, újabb csókra. – Téged, abban a Tiffany nyakékben, amit tőlem kaptál.

Hm… Aha. És vele kaptam még egy rendes ruhát, mert klassz vagyok, de nem mindig annyira klassz, hogy elég jól nézzek ki a barátai mellett.

– Csak óvatosan a bókokkal! Pár hónap és huszonhét éves leszek. Szóval még ötleteket adsz nekem… – ingerlem. Üres szavak a nyelvemen, de tudom, mennyire örül, ha ilyeneket hall tőlem.

– Apám azt mondta, ne fenyegessek kurvát hímvesszővel. Tudod, mit jelent ez, Aurora Belle Jenkins?

Ilyen ez én magas, Wall-Street-Farkasa pasim. Etoni és oxfordi diák. Kifogástalan modorú és mocskos szájú.

A férfi, akinek egyetlen hibája, hogy pontosan olyan, amilyent anyám kívánt nekem.

Gazdag. Nagy hatalmú. Jó családból származik.

Kiszámítható. Kedves. Unalmas.

Amit anyám nem tud: Callumot nem mindezekért, hanem mindezek ellenére szeretem. Hat hónapig tartott, amíg engedtem Callum udvarlásának, mert tudtam, hogy anyámnak tetszene, anyám pedig többnyire a mesterkélt és sekélyes dolgokat szereti.

Callum pedig hónapokig járt utánam. Végül megjelent a lakása alatti bárban – történetesen ott, ahol dolgozom – és tenyerével a pultra csapott.

– Mondd, mi kell ahhoz, hogy a magamévá tegyelek? – mondta kissé elmosódott hangon azon az éjszakán.

– Ne akarj összeszedettnek tűnni – feleltem neki eléggé érzéketlenül. – Minden eszembe jut rólad, amit anyám akar. Amit pedig anyám akar, az nekem nem tetszik.

– Ezért mondasz folyton nemet? – kérdezte zavart grimasszal. – Lejövök ide minden este, könyörgök, hogy adj egy esélyt, te pedig azért utasítasz el, mert anyádnak tetszenék?! Az ég szerelmére…

Laza vállvonással nyúltam a következő gőzölgőn forró pohár után, letöröltem róla a rácsapódott párát.

– Kibaszottul elbaszott ember vagyok, szivi. Oxfordban buktam az első évemet. Szánalmasan. És nem azért, mert nem próbálkoztam.

Szemöldököm igazán? mosollyal rebbent. Több kellett ahhoz, hogy egyáltalán foglalkozzak vele.

Callum nagyot sóhajtott, karját, kezét rázta, mintha maratonfutásra készülne.

– Rendben. Ököl nagyságú anyajegy van a seggemen. Még mindig macis gabonapelyhet eszem reggelire. Minden. Egyes. Napon. A személyi edzőm azt mondja, hogy olyan a karom, mint Rhys Ifansnak, azaz High Grant szobatársának a Sztárom a párom filmben. Én… én… én nem tudok úszni!

Diadalmasan emelte fel a kezét, ettől egy pillanatra mindenki abbahagyta az ivást, ránk néztek és mosolyogtak.

Fejemet rázva nevettem. Lehet, hogy nem tökéletes, de messze van azoktól a teljesen kaotikus pasiktól, akikhez vonzódni szoktam. Debbie, azaz anya folyton panaszkodik, hogy én csak a selejtre hajtok.

A leégett, félreértett, zűrös pasikra, akiktől legfeljebb nemi betegséget kaphatok, és összetörik a szívemet.

Nem mondhatnám, hogy ez nem igaz. Nem nagyon szoktam pasizni, de amikor igen, akkor olyanokat találtam, akiknek több komplexusuk volt, mint amennyit a Vogue össze tudna írni.

Callum ekkor előrehajolt, teljes testével a pultra simult, két tenyerét szájához emelte, mintha a fülembe akarna súgni valamit.

– Elmondhatok egy titkot?

– Miért érzem úgy, hogy mindenképpen elmondod?

– Szerintem azért kerültél erre a bolygóra, hogy tönkretegyél engem.

Felnevettem, egy lépést hátráltam. Ekkor tudatom előterébe lebegett az a sok évvel ezelőtti beszélgetés, és emlékeztetett rá, hogy Mal ugyanezt mondta. Amiket Mal és én egymásnak mondtunk, mindig gondolataim mélyén lapult, előtörésre készen.

Mal azt mondta, hogy meg tudnám ölni.

Nem tudta, hogy bizonyos értelemben ő is megölt engem.

Minden nap, amit nélküle töltöttem, csigaként lassan haladt, nyomában pedig nyálkás nyom maradt.

– Rendben, öreg harcos. Ideje, hogy taxit hívjak neked – mondtam, és megpaskoltam Callum pultra simított kezét.

Akkor még nem tudtam, hogy a bár épületében övé a penthouse.

– De én komolyan beszélek – mondta affektált ajakbiggyesztéssel.

Tudta, hogy nagyon jóképű, sőt vonzó. Ismerte a képességeit, tisztában volt azzal, hogy milyen szexi az akcentusa, és hogyan kell rábeszélni egy lányt arra, hogy megadja a telefonszámát. Sajnálatos módon én minderre immunis voltam.

Félretettem egy másik poharat, vállamra csaptam a törlőruhát.

– Elmondhatok neked egy másik titkot is? – kérdezte, hüvelykujját ajka előtt elhúzva.

Ekkor vettem észre, hogy a szája még csücsörítve is eszméletlenül csókolnivaló.

– Mindig engedélyt kérsz, mielőtt mondasz valamit? – kérdeztem, fejemet oldalra hajtva.

Felnevetett.

– Akár hiszed, akár nem, általában tőlem szoktak megszólalási engedélyt kérni. Ami azt illeti, nem is vagyok részeg. Ez a sör? Ez az első sör, amit kitöltöttél nekem ma este, és még tele van a pohár. Nem azért járok ide, hogy bebasszak, Aurora. Miattad jövök.

Elhallgattam. A poharára néztem. Igazat mondott. Tudtam, mert minden este én szolgáltam ki. Feltűnt, hogy Mal és ő teljes ellentétek: elegáns öltözködés, udvariasság, józanság. Talán ő az, akire szükségem van ahhoz, hogy eltűnjön gondolataimból a régóta ott időző ír költő.

Ami azt jelenti, hogy Callum apámnak is teljes ellentéte.

Ami azt jelenti, hogy épelméjűségem megőrzése érdekében legalább esélyt kéne adnom neki.

Ő az én rendbehozóm. A második esélyem, a megváltásom.

– Szóval? Adnál nekem egy randiesélyt? – könyörgött. – Megígérem, hogy fantasztikusan instabil leszek, lesz bennem egy kis alkalmatlanság és rengeteg kiszámíthatatlanságban részesülhetsz tőlem.

– Rendben – feleltem kissé idétlen mosollyal.

– Nahát! – Diadalmasan a pultra csapott. – Az instabil volt a nyerő, ugye? – Visszaül, eltolja magától a sörét, mintha undorodna tőle. – Az mindig beválik a hölgyeknél.

Mély levegőt veszek, Callum szemébe nézek a bálterem szélén.

– Biztos vagyok benne, hogy most a kurvákról és farkakról fogsz beszélni nekem.

Erekciója lüktet a lábam között szűk nadrágjában; ruhámon át is érzem.

Csak a pontosság miatt: Callum hazudott azon az éjszakán a bárban. Egy kicsi, egy cseppnyi rendetlenség, rendezetlenség, kockázatosság és kiszámíthatatlanság sincs benne. És az anyajegy? A bőre olyan tiszta és fehér, mint egy frissen előhúzott ív géppapír.

Callum Brooks nagyon vonzó a maga nantucketi-nyaraló, két-három gyerek, „pólóing és golfverseny” módján; homokszőke haj, fehér zokni, tetszetős testmagasság, futó-testalkat… Legjobb barátnőm, Summer azzal szokott viccelni, hogy Callum úgy néz ki, mint a fajvédő szélsőjobbos David Duke ideális amerikaija.

A szemembe néz.

– Megrögzött monogám vagyok, harminckét éves, és már majdnem egy éve járunk. Az elköteleződés nem riaszt el engem, Rory. Ha minden úgy megy, ahogy én szeretném, holnap reggel hozzám költözöl.

Kigombolom a zakóját, meglazítom a nyakkendőjét, csak hogy csináljak valamit a kezemmel. Kedvelem Callumot, de egy év túl kevés a kapcsolatunkban. Huszonnégy órája ismerted Malt, neki annyi idő után örökre odaígérted magad, szól egy belső hang.

Újdonság volt nekem a farok és az is, hogy úgy is lehet orgazmusom, ha nem magamnak csinálom, szabadkozom tizennyolc éves önmagam miatt.

Callum az asztalunkhoz kísér. Egy csapat öltönyös alak mellé ülünk. A könyvelésen és a marketingosztályon dolgoznak. Az első fogást majszolják, ceviche-t, és kockázati alapokról meg nemrégiben felkapott tengerparti városokról beszélnek, ahová az emberek kiköltöznek a Hampton-vidékről. Callum könnyedén bekapcsolódik a társalgásba, csak szódavizet iszik, még egy csepp alkoholt sem fogyasztott. Kollégáimra figyelek, próbálok nem is gondolni a mögöttem, a VIP-páholyban levő férfira.

Mint már mondtam, az a férfi nem Mal… Oké. Tegyük fel, hogy mégis tudatom legőrültebb részének van igaza, szóval mégis Mal. És akkor mi van? Nem vett észre engem. Én pedig nem fogok odamenni hozzá. Talán csak pár napig van a városban. Mal rajongva ragaszkodik a családjához, a farmjához, a hazájához. Ezt akkor is tudtam, amikor megismerkedtünk. Ez a férfi nem költözne Amerikába. Még egy lány miatt sem.

Különösen nem egy lány miatt.

Ezért a lányért pedig egyáltalán nem.

Pénzért esetleg? Nem. Nem érdekli a pénz. Sosem érdekelte.

Kenyérrudat harapdálok, már két pohár bor van bennem és egyszer csak heves vitába keveredem. A beszélgetés már nem a tengerparti házakról szól, hanem Manhattan legjobb nyilvános vécéiről (a Houston és Broadway sarkán levő Crate and Barrel vezet), amikor Ryner borzasztó hárpia asszisztense, Whitney sasszézik az asztalunkhoz. Csípője ring, mint valami inga. Rövid, platinaszőke haja olyan pontosan van vágva, mintha a fodrásza vonalzót használt volna. Bőrcsíkokból álló b**m-stílusú cucc van rajta, aminek felső része eltakarja a mellbimbóit, a rekeszizmát, de mást nemigen. Oldalra hajtja a fejét, skarlátvörösre rúzsozott száját csücsöríti.

Mindenki elhallgat, mert Whitney úgy ért ahhoz, hogyan kell titkot tartani, ahogy én ahhoz, hogy távol tartsam magamat a szénhidrátoktól. Szóval sehogy. Bizonyíték: kenyérrúd és bor.

– Aurora – dorombol, manikűrözött körmeit csuklóján parkolva.

Mindenki Rorynak hív, de Whitney következetesen használja rám az Aurora nevet. Egy popsztár fotózásán, amin ő is ott volt Rynerrel, elkövettem azt a hibát, hogy kifejeztem nemtetszésemet hivatalos nevem kiejtésével szemben. Azóta csak Aurora vagyok neki. Ha azt mondanám, hogy allergiás vagyok a pénzre, rögtön átutalná a cég teljes költségvetését a bankszámlámra.

Nem is rossz ötlet.

– Whit…

Számba tolom a kenyérrúd maradékát; nem veszem a fáradságot, hogy a szemébe nézzek.

– Mr. Ryner szeretne veled beszélni…

Szemöldökét felvonva pillant rám. Meg mernék esküdni, hogy Whitney elélvez a gyönyörtől, ahogy köhécsel, aztán sokat sejtetően hozzáteszi:

– …négyszemközt.

Lapockáimat összetolva felemelem a fejemet és felhajtom a harmadik pohár bort. Önbizalmat öntök magamba. A VIP-terasz felé pillantok. Ryner maga a két lábon járó százkilónyi szexuális zaklatás és ez még fokozottabban így van akkor, ha be van állva és be van szívva. Jelenleg pedig éppen ez a helyzet. Ruhám zsebébe csúsztatom a szálloda logójával díszített szalvétát. Hátranézve azt látom, hogy Whitney felcsusszan a székemre, és vörösre lakkozott körmeit Callum vállába mélyesztve szirupos mosolyt villant rá. Whitney mindennél jobban szeretné bizonyítani, hogy jobb nálam. És nyilvánvalóan jobb nálam, ha az a kritérium, hogy ki a legjobb Született feleségek-imposztor a poliészter Lila Akác közből.

Az utolsó jelenet, amit látok az, hogy bizalmasan súg valamit egyenesen Callum fülébe. Callum elkomorul, fejét ingatja: Nem. Akármit is mondott Whitney, úgy tűnik, Callum felháborodott a javaslattól.

Kilépek a dupla ajtón, az erkély teljesen üres. Hidegebb van, mint anyám szívében. Karomat dörzsölöm, átkozom magamat, hogy bent hagytam a blézeremet. A korláthoz lépdelek, csodálom a kilátást.

Nagyon hideg van, és én mindig fázom. Születésem óta, amióta az eszemet tudom, mindig, mindenhol pulóver vagy pehelydzseki van rajtam, és mintha láthatatlan jégréteg lenne a bőrömön.

Pislogva nézek fel a csillagokra; a hideg ellenére szépségüket csodálom.

Közeledő lépteket hallok. Valami nehezet érzek a vállamon. Vastag gyapjúkabát, még testmeleg. Férfi- és drágaság-illata van: föld, fenyő, füst és olyan kölni, ami túl drága ahhoz, hogy nagykereskedelmi forgalomba kerüljön. Árnyék magasodik fölém. Leteszi whiskyjét a széles márványkorlátra, könyöke a könyököm mellett, majdnem megérint, de mégsem.

Elfordítom a fejemet, arra számítok, hogy Ryner van mögöttem, és csak ekkor látom, hogy szemtől szembe áll velem… Mal.

Az én Malachym. Mégis ő az.

A lila szemű Malachy Doherty. A hipnotikus mosolyú. Kezében a szalvétára írt szerződés.

Szívem egy darabjával, amit nem adott vissza nekem.

De már nem mosolyog. Mintha nem örülne a viszontlátásnak.

Azt mondta, ha újra találkozunk, akármi történjen, akárhogy legyen, feleségül vesz. De annak majdnem egy egész évtizede… és ezt az ígéretet alkohol, kéjvágy és fiatalság hatása alatt tette. A lehetőség hatása alatt.

Mal ajka mozdul.

– Helló, drágám!

Nyers ír akcentusa hallatán megbicsaklik a térdem, önkéntelenül a kőkorlátba kapaszkodom.

Az első hópelyhek hullnak. Orromra. Szempillámra. Vállamra. Hógömbömben hóvihar készül.