NYOLC ÉVE
Rory
Hátamat apám sírkövének támasztom, kitépek pár szál füvet, feldobom a levegőbe és nézem, ahogy koszos vászoncipőm orrára hullik. A templomi harang szól, a nap a zöld hegyek mögé bukik.
– Tudod, megvárhattál volna. Félretehetted volna az italt egy-két hónapra, hogy találkozhassak veled – súgom, és kirántom fülemből a fülhallgatómat. A U2 One című száma szól, amíg ki nem kapcsolom a zenét a telefonomon. Magam mellé dobom. – Bocsáss meg! Ez durva volt. Fáradtan elég mogorva tudok lenni, ami… biztosan tudtad, megtetted volna, ha tényleg akartad volna, hogy találkozzunk még. Jézusom, apa! Te aztán tudod, hogyan kell kicseszni az emberrel.
Ahogy kimondom ezeket a szavakat, én sem hiszem. Nem akart kicseszni velem. Talán ő volt a legjobb.
Fejemet a sírkőbe verem, és behunyom a
