A férfi, aki kétszer halt meg

1.

1.A következő csütörtökön…

– Beszélgettem egy nővel, aki a Ruskin Courtban lakik, és azt mondja, diétázik. De hisz nyolcvankét éves! – meséli Joyce, és azzal felhörpinti az utolsó korty bort a poharából.

– A járókeret slankít – jegyzi meg Ron. – A vékony lábak miatt van.

– De minek diétázna bárki is nyolcvankét évesen? Mégis mi bajod lesz egy pár kolbásztól? Végez veled? Hát, csak hajrá, álljon be a sorba!

A csütörtöki nyomozóklub ülése az imént ért véget. Ez alkalommal egy régi bűncselekményt vettek elő, egy hastingsi újságárus íjjal támadt egy betolakodóra, aki belehalt a sérülésbe. A férfit letartóztatták, a média felkapta az ügyet, és az volt az általános vélekedés, hogy az embernek joga van íjat ragadni, ha ez kell ahhoz, hogy megvédje az üzletét, az ég szerelmére. Ejtették a vádat, a fickó emelt fővel távozott az előzetesből.

Egy hónappal később a rendőrség kiderítette, hogy a betolakodó az újságárus kamasz lányával járt, ráadásul a súlyos testi sértés sem volt ismeretlen fogalom a boltos számára, de akkorra már mindenki továbblépett. Mégiscsak 1975-öt írtunk, nem voltak biztonsági kamerák, és senki se akart bajt keverni.

– Szerintetek egy kutya jó társaság lenne nekem? – kérdezi Joyce. – Két dolog között vacillálok: vegyek magamhoz egy kutyát, vagy inkább regisztráljak az Instagramra?

– Nem javaslom – szól közbe Ibrahim.

– Ugyan már, te semmit se javasolsz – vágja rá Ron.

– Nos, ez általában véve igaz – helyesel Ibrahim.

– Nagy testű kutyáról természetesen szó sem lehet – mondja Joyce. – Nincs akkora porszívóm, ami megfelelne egy nagy kutyának.

Joyce, Ron, Ibrahim és Elizabeth Coopers Chase társasági életének központjában, vagyis a helyi étteremben ebédelnek. Egy üveg vörös- és fehérbor is áll az asztalukon. Nincs még dél.

– Azért inkább óvakodj a kis kutyáktól, Joyce! – mondja Ron. – A kis testű kutyák olyanok, mint az alacsony férfiak. Örökösen az igazukat bizonygatják. Vég nélkül kaffognak, minden autót megugatnak.

Joyce bólint.

– Akkor legyen közepes méretű? Te mit gondolsz, Elizabeth?

– Hmm, jó ötlet – feleli Elizabeth, de igazából alig figyel a többiekre. Hogyan is tehetné azok után, amilyen levelet tegnap este kapott?

Azért nagy vonalakban persze követi a társalgás fonalát. Elizabeth mindig résen van, mert soha nem lehet tudni, milyen információmorzsa hullik az ölébe. Annyi mindent hallott már az évek során. Egy beszélgetésfoszlány egy berlini bárban, egy eltávozáson lévő orosz tengerész Tripoliban, akinek megeredt a nyelve. A helyszín ezúttal egy álmos nyugdíjasfalu Kentben, ahol a csütörtöki ebéd közben Joyce azt ecseteli, hogy szeretne egy kutyát, többféle szempont is felmerül az állat méretét illetően, Ibrahimnak pedig kétségei támadnak. Elizabeth gondolatai azonban más körül járnak.

Valaki az éj leple alatt egy levelet csúsztatott be Elizabeth bejárati ajtaja alatt.

Drága Elizabeth!

Vajon emlékszel még rám? Lehet, hogy nem, én azonban úgy képzelem – anélkül, hogy fényezni akarnám magamat –, talán mégis.

Ismét bebizonyosodott, hogy az élet tele van meglepetésekkel, ugyanis miután a héten beköltöztem, megtudtam, hogy szomszédok vagyunk. Micsoda társaságom lesz! Most biztos az jár a fejedben, hogy manapság már mindenféle jöttmentet beengednek ide.

Tudom, hogy hosszú ideje nem találkoztunk, de úgy vélem, csodálatos lenne feleleveníteni a barátságunkat.

Volna kedved meginni velem egy italt a Ruskin Court 14-ben? Mit szólnál egy kis lakásavatóhoz? Ha a válaszod igen, megfelel a holnap délután 3? Nem szükséges válaszolnod, várni foglak egy üveg bor társaságában.

Igazán csodás lenne viszontlátni téged. Annyi mesélnivalónk van. Szörnyen sok idő telt el azóta, hogy utoljára láttuk egymást.

Remélem, hogy emlékszel rám, és azt is, hogy számíthatok a holnapi látogatásodra.

Régi barátod:

Marcus Carmichael

Elizabeth azóta ezen rágódik.

Ha minden igaz, 1981 novemberének végén látta utoljára Marcus Carmichaelt, egy különösen sötét és dermesztően hideg éjszakán a Temze partján, a Lambeth-hídnál. A lehelete szinte megfagyott a jéghideg levegőben. A csapatával volt, mindegyiküknek megvolt a maga reszortja, és Elizabeth irányította a műveletet. Egy fehér furgonnal jöttek, kívülről kissé leharcolt járgány volt, rajta a felirat: G. PROCTER – ABLAKOK, LEFOLYÓK, BÁRMI SZÓBA JÖHET, belül viszont tipp-topp, tele gombokkal és képernyőkkel. Egy fiatal rendőr lekordonozta a part egy szakaszát, és az Albert rakpart járdáját is lezárták.

Elizabeth és a csapata lemászott a csúszós mohával borított, életveszélyes kőlépcsőn. Az apály egy hullát hagyott maga után, aki majdhogynem ülő helyzetben támasztotta a híd alatt a legközelebb eső pillért. Mindent úgy csináltak, ahogy kell, Elizabethnek gondja volt rá. Miután a csapata megvizsgálta a halott ruházatát, átkutatták vastag felöltője zsebeit, egy fiatal nő Highgate-ből fotókat készített róla, az orvos pedig halottnak nyilvánította. Világos volt, hogy a férfi valamivel feljebb ugrott a Temzébe, vagy valaki belökte. Ezt majd a halottkém eldönti. Aztán valamelyikük jelentést ír róla, Elizabeth pedig szignózza a lap alján. Annak rendje és módja szerint.

Nem volt könnyű felmenni a csúszós lépcsőfokokon a katonai hordágyra fektetett holttesttel. Egy fiatal közrendőr, aki majd kibújt a bőréből, hogy segíthet, megcsúszott, és eltörte a bokáját. Már csak ez hiányzott! Megértették vele, hogy egyelőre még nem hívhatják ki a mentőt, amit elég jól fogadott. Jó néhány hónappal később váratlanul előléptették, úgyhogy nem szenvedett sokáig.

Elizabeth kis csapata végül kiért a rakpartra, a holttestet pedig a fehér furgonba tették. „Bármi szóba jöhet.”

A csapat szétszóródott, Elizabethet és a doktort kivéve, akik a holttest mellett maradtak, amíg átszállították egy hampshire-i hullaházba. Korábban még nem dolgozott ezzel az orvossal – vörös holdvilágképe volt, őszülő, sötét bajusza –, de érdekesnek találta. Olyannak, akit megjegyez magának az ember. Az eutanáziáról meg a krikettről beszélgettek, amíg a pasas el nem bóbiskolt.

Ibrahim a magasba emeli a borospoharát, hogy nagyobb súlyt adjon szavainak:

– Nézd, Joyce, sajnos én sem a kis, sem a közepes, sem a nagy termetű kutyákat nem ajánlom. A te korodban.

– Na tessék, már megint kezdi – szól közbe Ron.

– Egy közepes méretű kutya – folytatja Ibrahim –, példának okáért a terrierek, köztük a Jack Russellek várható élettartama mintegy tizennégy év.

– Ezt meg ki mondja? – vág közbe Ron.

– Ezt a Kennel Klub mondja, ha számon akarod kérni rajtuk, Ron. Számon akarod kérni rajtuk?

– Nem, Ibrahim, igazad van.

– Na már most, te, Joyce, hetvenhét éves vagy – folytatja Ibrahim.

– Jövőre hetvennyolc – bólint Joyce.

– Nyilván. Na most, mivel hetvenhét éves vagy, muszáj figyelembe vennünk a te várható élettartamodat.

– Jujj, de jó! – Joyce fellelkesül. – Imádom az ilyesmit. Egyszer jósoltattam is magamnak tarotkártyából a mólónál. A nő azt mondta, gazdag leszek.

– Konkrétan azt kell megvizsgálnunk, vajon mekkora eséllyel fogsz túlélni egy közepes testű kutyát.

– Kész rejtély, miért nem nősültél meg soha, öregem – veti oda Ron Ibrahimnak, és a kezébe veszi a fehérboros üveget. – Amilyen jól bánsz a szavakkal. Töltsek még valakinek?

– Kedves vagy, Ron. Az enyémet töltsd csurig, hogy megspóroljuk a következő kört – mondja Joyce.

– Egy hetvenhét éves nőnek ötvenegy százalék az esélye, hogy élni fog még tizenöt évig – magyarázza tovább Ibrahim.

– Pompás – mondja Joyce. – Egyébként nem lettem gazdag.

– Szóval az itt a kérdés, Joyce, hogy ha magadhoz veszel egy kutyát, vajon túl fogod élni?

– Én már csak azért is túlélnék egy kutyát, hogy ezzel is bosszantsam – szól közbe Ron. – Farkasszemet néznénk egymással a szoba két sarkából, várva, hogy ki adja be előbb a kulcsot. Nem én lennék. Pont, mint amikor a British Leylanddel egyezkedtünk hetvennyolcban. Abban a pillanatban, hogy az egyikük kiment a slozira, tudtam, hogy nyert ügyünk van. – Ron felhajtja az italt. – Soha nem szabad elsőnek slozira menni. Ha kell, inkább köss rá csomót.

– Az az igazság, Joyce, hogy a dolog kétesélyes. Lehet, hogy túléled, de lehet, hogy nem. Ötvenegy százalék az esély. Fej vagy írás, de szerintem ezt a kockázatot nem érdemes vállalni. Az embernek nem szabad előbb meghalnia, mint a kutyája.

– Ez valami régi egyiptomi közmondás, vagy egy pszichiátertől származik? Vagy te találtad ki? – kérdezi tőle Joyce.

Ibrahim még egyszer megbillenti a poharát Joyce irányába, annak jeleként, hogy további bölcsességek fognak elhangzani.

– Az embernek természetesen előbb kell meghalnia a gyerekeinél, mivel megtanította őket, hogyan éljenek nélküle. De a kutyáját nem tanította meg. A kutyánkat csak arra tanítjuk meg, hogy velünk hogyan éljen.

– Nos, ez igazán elgondolkodtató, Ibrahim. Köszönöm – mondja neki Joyce. – Egy kissé talán lelketlen, nem gondolod, Elizabeth?

Elizabeth hallja, amit Joyce mond, de gondolatban még mindig a száguldó furgon hátsó részében ül, a holttesttel és a bajszos dokival. Nem ez volt az egyetlen ilyen alkalom Elizabeth karrierje során, de valóban elég szokatlan ahhoz, hogy emlékezzen rá. Ezt bárki megmondta volna, aki ismeri Marcus Carmichaelt.

– Cselezd ki Ibrahim rendszerét, és szerezz egy öreg kutyát! – szólal meg Elizabeth.

És tessék, ennyi év után most újra előbukkant Carmichael. Vajon mit akar? Kedélyesen elcsevegni? Elmerengeni a régi szép időkön a kandalló előtt? Ki tudja?

Egy új felszolgáló hozza ki a számlájukat. Poppynak hívják, és egy százszorszép van az alkarjára tetoválva. Majdnem két hete van már itt, de egyelőre még nem kapott túl jó értékeléseket.

– Poppy, a tizenkettes asztal számláját hoztad ki nekünk – mondja neki Ron.

– Jaj, tényleg, az a… Milyen hülye vagyok… Ez melyik asztal is?

– A tizenötös – válaszolja Ron. – Onnan lehet tudni, hogy egy hatalmas tizenötös szám van a gyertyára írva.

– Bocs, csak így is épp elég nehéz volt megjegyezni a kaját, és aztán úgy kihozni, hogy közben még a számokat is memorizáljam. Előbb-utóbb belejövök.

Poppy visszaindul a konyha felé.

– Nagyon kedves lány, de nem való neki ez a munka – jegyzi meg Ibrahim.

– A körme viszont csodás – szól közbe Joyce. – Makulátlan! Egyszerűen makulátlan, ugye Elizabeth?

– Makulátlan – bólint Elizabeth. Nem ez az egy, ami feltűnt neki Poppyval kapcsolatban, aki mintha a semmiből bukkant volna elő a körmével meg az alkalmatlanságával. De Elizabethet egyelőre más dolgok foglalják le, a Poppy körüli rejtély várhat még egy napot.

Még egyszer felidézi magában a levelet. Vajon emlékszel még rám? Szörnyen sok idő telt el azóta, hogy utoljára láttuk egymást.

Hogy emlékszik-e Marcus Carmichaelre? Micsoda nevetséges kérdés! Ő találta meg a Temze egyik hídjának támasztott holttestet apálykor. Segített felcipelni a csúszós lépcsőn az éjszaka közepén. Centikre ült tőle az ablaktisztítást reklámozó fehér furgonban. Ő közölte az áldozat fiatal feleségével, hogy a férje meghalt, és tiszteletből ott állt a sír mellett a temetésen.

Elizabeth tehát nagyon is jól emlékszik Marcus Carmichaelre. Ideje visszatérni a többiek közé. Elég egyszerre csak egy dolog.

Elizabeth a fehérboros palackért nyúl.

– Ibrahim, az élet nem csak a számokról szól. Ron, te jóval hamarabb meghalnál, mint a kutya, a férfiak várható élettartama sokkal rövidebb, mint a nőké, és tudod jól, mit mondott a háziorvosod a vércukrodról. Ami pedig téged illet, Joyce, mindketten tudjuk, hogy már rég eldöntötted a dolgot. Valami menhelyről fogsz magadhoz venni egy kutyát. Ott vár valahol egymagában, és hatalmas szemekkel néz majd rád. Esélyed sincs, egyébként pedig mindnyájunknak jó muri lesz, úgyhogy ne is vitatkozzunk róla többet!

Erről ennyit.

– És mi a helyzet az Instagrammal? – szólal meg Joyce.

– Azt se tudom, mi az, úgyhogy csak nyugodtan – válaszolja Elizabeth, és felhörpinti a borát.

Meghívás egy halott férfitól? Most, hogy végiggondolta, el fogja fogadni.