A boszorkány hagyatéka

Előszó

ELŐJÁTÉK

VALAMI BALJÓSLATÚ SURROGÁS

A négy kamasz fiú hosszú napok óta feküdt a saját vizeletében, miközben a csuklójuk egy szilárd, rozsdás csőhöz volt bilincselve. Gyomrukat az éhség mardosta. Fogvatartójuk napi két alkalommal, fejenként egy-egy tányérnyi rizst vagy főtt krumplit mért ki nekik a kopott, ételmaradéktól mocskos kis lábasokba, de ez az adag épp csak arra volt elég, hogy tompítsa néhány órára gyötrő éhségérzetüket. Ezen a napon egy kis leves került ebédre, csakúgy odacsúsztatva, mint amikor a malacok elé dobják a moslékot, és bármennyire is ízetlen masszává állt össze benne a tészta, valahogy mindnyájuknak kényeztetésnek tűnt az előző napokhoz képest.

A keskeny, hosszúkás helyiség ablakait koszos kartondobozok lapjai védték a kinti napfénytől és a kíváncsi tekintetektől. Nem mintha bárki is kíváncsiskodott volna. Az elrablásuk éjszakáját követően – miután magukhoz tértek –, megállás nélkül ordítottak, segítségért kiabáltak, küzdöttek a falba erősített vastag csővel és a bal csuklójukat fogó bilinccsel. De sem a cső, sem a bilincs nem engedett. A remény, hogy kiszabadulhatnak, vagy esetleg meghallja őket valaki, egyszerre tűnt el a hangjukkal. Először a sovány, csontos arcú fiú hangja fulladt el, majd a kócos, szeplős barátjáé, végül a magas, szemüveges görnyedt magzatpózba, és zokogta álomba magát. Aztán nem sokkal később a szőke, pocokarcú fiú is feladta. Bár ő bírta a legtovább, és ő kiabált a leghangosabban – talán a bilinccsel is ő küzdött a legelszántabban –, végül az ő hangja is elcsuklott, és csak reményvesztetten bámult maga elé. Egymáshoz már szólni sem bírtak, hangszálaikat a végtelenségig megerőltették, valószínűleg be is gyulladtak azok, de pillantásukban minden benne volt, ami egy ilyen reményvesztett helyzetben kikívánkozott.

Mindnyájan egy szál pólóban, alsógatya nélkül, meztelen fenékkel ültek a linóleumpadlón, egymástól jó másfél méterre. A csövekre hegesztett, falba mélyülő beszögellések akadályozták meg, hogy a bilincseket húsz centinél messzebbre elcsúsztassák, és így egymáshoz közelebb kerüljenek. Fogvatartójuk levette nadrágjukat – az alsóval együtt –, hogy minden körülményeskedés és nehézség nélkül tudjanak megszabadulni a húgyhólyagjukat feszítő vizelettől és székletüktől. Belső combjukat és feneküket már vörösre csípte saját pisijük, amiben kénytelenek voltak időzni.

Fogvatartójuk naponta egyszer egy gumitömlő segítségével felmosott alattuk. Az eddigiek alapján úgy vélték, hogy mindez esti időpontokban történt, mert bizonyosságuk, az elvesztett időérzékük miatt, nem lehetett, viszont a második étkezést mindenképp vacsoraidőnek gondolták. Ilyenkor a tömlőből jéghideg víz spriccelt rájuk, amit fogvatartójuk azzal fokozott, hogy minden esetben alaposan arcon is locsolta őket. A szőke, pocokarcú fiú úgy vélte, ezzel is megpróbálja őket megtörni. A többiek is egyetértettek vele, miközben továbbra sem tudták, mindez mi célból történik. Ahogy arra sem tudtak rájönni, mit akar tenni velük a férfi.

Nem tudták, hol vannak.

Nem tudták, ki rabolta el őket.

Nem tudták, miért őket tartja fogva, ahogy azt sem tudták, milyen sorsot szánt nekik.

– Talán váltságdíjat kér majd értünk – mondta a szeplős, kócos fiú, miközben előregörnyedve, lábát felhúzva hintáztatta magát.

– Mégis, miből fizetnének értünk? – kérdezte a szemüveges. – A te anyád éppúgy egy ruppótlan senki, ahogy a mi szüleink. Ez így hülyeség.

– Az. Hülyeség – bólogatott a vékony fiú, miközben a belső combján vizsgálta a hevesen égő bőrpírt. – A húgy teljesen kicsípte már a combom.

– Nekem a seggem is, ember! – nyögött fel erős tájszólással a szemüveges fiú. És inkább hallatszott „söggem is, embör”-nek, amit mondott.

– Ja. Hát nekem is. Csak most épp a combomat basztatom.

– Szerintetek megöl minket? – kérdezte a pocokarcú, akinek arca olyan kerek volt, és fehér, mint a holdtölte.

– Ugyan – nyugtatta a szemüveges –, akkor már megtette volna régen. Minek tartana itt minket, ha végezni akar velünk?

– A tartást azért erős túlzásnak érzem. Még kaját sem kapunk rendesen – szólt közbe a szeplős.

– De azért mégiscsak életben tart.

– Meg fog ölni minket – jelentette ki a pocokarcú.

– Hagyd már ezt a baromságot! – förmedt rá a szemüveges. – Mi is félünk, de legalább próbáljuk nem elhagyni magunkat! Ki fogunk jutni innen!

– Francokat! Én most már nem hiszek ebben!

– Mi az, hogy most? Ne bassz fel, ember! Mióta lehetünk itt? Három napja?

– Ja. Vagy négy – mondta a vékony fiú.

– Hát, nem tudom. Beszoptuk, én azt érzem.

– Váltságdíjat akar. Biztos. Figyeljétek meg!

– Legyen igazad! – A szemüveges fiú most csak dünnyögött az orra alatt. A bilincsben lévő kezét már mozdítani sem merte. A fém durván kidörzsölte a bőrét, csakúgy, mint barátainak.

– Ha hazajutok végre – mondta a szeplős –, hosszú órákig áztatom magam a kádban. A hab ellepi majd az államat. Csodás lesz.

– Engem is hasonló gondolatok tartanak életben – jegyezte meg a pocokarcú, közben a súlypontját áthelyezve megpróbált inkább a bal oldali farpofáján ülni, mert a másik már elzsibbadt, valamint a kemény talaj is durván feltörte.

– Bár, azt hiszem, először telezabálom magam hamburgerrel.

– Kaját most ne is említs, ember! – ripakodott barátjára a szemüveges. Egy pillantást vetett a csuklójára, a vére kiserkent a bilincs fémes szorítása alatt. – Valójában bármilyen nyomorúságos helyzetben is vagyunk itt, azért én örülök, hogy veletek kell itt lennem.

– Így van! Barátokkal legyünk a szarban is – mondta a szeplős fiú.

– Nyakig.

– Az majd a fürdőhabom lesz.

Az ajtó mögött, odakint zaj hallatszott. Nehéz léptek zaja és valami baljóslatú surrogás.

– Pofa be! – utasította elfojtott hangon társait a vékony fiú. Aggódva nézett a keskeny ajtó felé, aminek ablakát szintén vastag ragasztószalaggal rögzített kartondobozdarabok fedték.

A többiek tekintete szintén egy emberként szegeződött a zaj irányába.

– Megjött.

Az előző percekben rabságban sínylődő testüket hátrahagyta az elme, és már majdnem újra úgy csevegtek, mint a jó barátok. Mint a szabad emberek. Csakhogy nyomorúságos sorsuk végül sohasem hagyott nekik nagyobb lélegzetvételnyi időt. Gyomrukat ebben a pillanatban is a bizonytalanság és a félelem mocskos keze szorította az ujjai közé. Könyörületet nem ismerve.

Lélegzet-visszafojtva figyelték, kinyílik-e az ajtó.

Az ajtó kitárult.

Lassan, mintha csak szigorúan szabályozva akarná a lemenő nap fényét beengedni a helyiségbe, ahol máskülönben éjjel és nappal egyaránt a boltíves mennyezetbe épített, viharvert lámpák közül csak kettő biztosította a fényt. A többi lámpa búrája törött volt, működésre képtelen. A szemüveges fiú többször megjegyezte már, hogy ismerősek neki ezek a lámpaformák és búrák, de bármennyire is próbálta felidézni, nem jutott eszébe, honnan.

Az ajtóban egy drabális alak állt, viseltes, sötétkék munkásoverallban, lábán vasaltorrú bakancs, kezén szürke, textil munkáskesztyű, teste előtt hentesek által használt kötény, ami valaha talán fehér volt, de mostanra mocsok, vér és zsiradék szennyezte. Arcát olívaszínű, koponya megjelenésű védőmaszk fedte, amelynek szemrészét apró rácsos védőlemez takarta. A rémisztő maszkot rugalmas pántok rögzítették a fejéhez, amire fekete sísapkát húzott. A lámpabúrával ellentétben a maszk mindnyájuknak ismerős volt. Láttak már hasonlót airsoft- vagy paintballjátékokon. A szem helyén lévő rácsos lemez is pont azt a célt szolgálta, hogy a lövedékek nehogy sérülést okozzanak, valamint mivel nem áttetsző plexi volt, így nem párásodott be, és a szemet is elrejtette.

A kintről beszökő kora tavaszi szél enyhítette a bent megült bűzös ammóniaszagot.

A férfi előrébb lépett, és megállt. Hosszan figyelte foglyait, akik félelmükben mozdulni sem bírtak. Elrablójuk még soha nem szólt hozzájuk egy szót sem, robosztus alakja most is némán, fenyegetően tornyosult föléjük.

Az eddigiekkel ellentétben ezúttal jobb kezében egy méretes húskampó volt, melynek éles hegye még a tompa fényben is fenyegetően csillogott.

Az alak végül odasétált hozzájuk, és közvetlenül a pocokarcú fiú előtt állt meg. A fiú meg akarta kérdezni, hogy mit akar tőle, de végül egy hang sem jött ki a torkán. A többiek tekintete az emberi ürüléktől szennyezett padlóra siklott. Ebben a megalázott és kiszolgáltatott helyzetben nem volt erejük bátornak lenni. Bármi is történik most, ha nem ők a kiválasztottak, az egy lélegzetnyi esély. Esély bármire, ami jobb ennél a pokolnál.

A maszkos férfi bal alkarjára akasztotta a kampót, majd ráérősen eloldotta a fiú bilincsét. Ahogy a béklyó engedett, a férfi már nyúlt is a horogért, a levegőbe lendítette, majd le is sújtott vele. A kampó az előtte görnyedő fiú vállába fúródott, közvetlenül a kulcscsont alatt roncsolva szét a húst, szakítva át a bőrt.

A fiú üvöltött fájdalmában, a férfi pedig az ajtó felé fordulva megindult kifelé, a kampón vonszolva maga mögött kétségbeesetten nyüszítő áldozatát, aki maradék erejét összeszedve megpróbált két kézzel a vállát átdöfő kampóba kapaszkodni, hogy ezzel is levegye az irtózatos fájdalommal járó terhelést a kulcscsontjáról. Küzdeni nem bírt, ahhoz már kellően elgyötört volt, lábával taposta néha a padlót, ösztönös reakcióként, mintegy tolva magát a húzás irányába.

A behemót nehéz léptekkel haladt előre, végül mindketten eltűntek az ajtó mögött.

A többiek hosszú percekig ültek dermedten, ami nem is csoda, hiszen a következő negyedórában rövid kihagyásokkal, viszont egyfolytában hallották odakintről barátjuk fájdalom szította vonítását.

Hosszú, kínoktól gyötört haláltusa volt.

Aztán rájuk telepedett a nehéz, fojtogató csönd és a végérvényes reményvesztettség.