A boszorkány hagyatéka

Első fejezet-1

ELSŐ FEJEZET

MINTHA LETT VOLNA OTT EGY LÓ IS

1

– Rossz érzésem van. Attól félek, hogy a szomszéd fiú meg fog halni – súgta a fiatal lány a mobiltelefonba.

Angyal Janka, hátát a falnak vetve, törökülésben ült az ágyán, és legjobb barátnőjével beszélt telefonon. Karcsú, törékeny lánynak tűnt, de a lenge pamutpóló, aktív sporttal karbantartott, férfiakat megszégyenítő, szép tónusú izmokat rejtett. Szépen ívelt ajka és nagy, zöld szeme feledhetetlenné tette az arcát annak számára, aki egyszer is látta. A mobilja fedetlen, olajbarna combján pihent; amikor otthon volt, szinte mindig a headsetet használva telefonált, ez kényelmesebb volt számára, különösen az ilyen esetekben, amikor éjszakába nyúlóan csevegett Lénával.

– Miből érzed ezt? – kérdezte Léna a vonal túlsó végén.

Janka félreseperte hosszú, egyenes szálú fekete haját az arcából, a mennyezetet bámulta, mint aki a gondolatait rendezgeti. Valójában mindig nehéz helyzetben érezte magát, ha a megérzéseivel vagy az álmaival kapcsolatban kellett számot adnia. Mielőtt válaszolt, óhatatlanul a csuklójára tetovált lila szalagra és az EPILEPSY feliratra pillantott.

– Ez hosszú kicsit – válaszolta végül. – Ő is epilepsziás, és többször műtötték. Most elvileg kemót kap valami daganatos betegség miatt. Anya valamelyik nap látta, hogy már tolókocsiban tolta az apukája. Az üzeneteimre hetek óta nem válaszol. Januárban beszéltem vele utoljára, akkor írta le, hogy a jobb oldala lebénult. Most úgy látszik, rosszabbul van. És múltkor az az álom… Nincsenek jó érzéseim. Fáj a mellkasom. És fura álmaim vannak.

– Ő a pasid volt valamikor, igaz?

– Igen. Az első szerelmem. Még a gimiben, de a mai napig közel áll hozzám. Tartottuk a kapcsolatot.

– Ez szörnyű. Annyira sajnálom! Talán azért érzed, hogy meg fog halni, mert ha daganatos beteg, akkor valóban lehetséges, hogy az utolsó stádiumban van. Ha már lebénult a fél oldala és tolókocsiba kényszerült, ez elég valószínű.

– Igen, tudom – súgta maga elé Janka. Hangja megtelt szomorúsággal.

– Az álmaid vele kapcsolatosak?

– Azt hiszem, ő is benne volt.

– De megint a szokásos?

– Igen.

– Az öregasszony?

– Talán egy idős nő. Nem tudom, mit akar. Legutóbb egy erdőben követett.

– Üldözött?

– Nem igazán. Az egész álom olyan szürreális volt, mintha lett volna ott egy ló is. Vagyis egy lónak a csontváza. Mert nem volt rajta hús meg bőr, csak a csontja, ami le volt takarva néhány rongyos, koszos pokróccal, a hátán és a fején pedig hollók vagy varjúk ültek, olyan nagy fekete madarak.

– A pokróc néhol rojtokban lógott rajta – folytatta Janka –, és az oldalán, a nyereg és a kengyel helyett vastag szemű lánc lógott. Még most is beleborzongok a láncok csörgésének hangjába. Ez a csontvázló pedig csak állt ott a sárban, hátán a nagy fekete madarakkal, és engem néztek. Biztos vagyok benne, hogy engem néztek, Léna. És az asszony egész testét valami kísérteties, fekete bő lepel borította, hatalmas csuklyával, ami az egész fejét és arcát elfedte.

– Ó! – sóhajtott Léna. – És mit jelent mindez?

– Nem tudom. De egyre inkább azt érzem, hogy már soha nem fogok tőle megszabadulni.

– Talán mégis meg kellene próbálkoznod az előzőélet-utaztatással.

– Léna, én epilepsziás vagyok, és nem tudom, hogy ez miként hatna a betegségemre. Lehet, hogy súlyosbodna vagy eleve egy erős rohamom lenne, aminek a következményei kiszámíthatatlanok. Valahol azt olvastam, hogy ezek a hipnózisok, amik visszavisznek előző életekbe, eleve megterhelik a szervezetet, és van, akit megviselnek. Annyira, hogy fel sem tudja dolgozni.

– Pedig megvan az esélye. De ne én legyek, drágám, aki rábeszél.

– Tudom, hogy nem rábeszélsz, és csak jót akarsz.

– És lehet, az epilepsziás rohamok is ilyen előző élet traumákban gyökereznek. Vagy démoni megszállásban.

Janka kényelmetlenül fészkelődni kezdett, miközben kényszeredetten felnevetett.

– Na jó, ezt hagyd is abba! Most már démonok szálltak meg?

– Jól van már, na! Kellene neked egy pasi, aki rendesen megdug.

– És főleg rendszeresen – nevetett Janka, és most tisztán, őszintén csengett a kacaja. Felállt az ágyról, majd az ablakhoz sétált, ahol elhúzta a sötétítő függönyt, és kinézett a szegedi éjszakába. Kora este volt, a lakótelep fényei megvilágították a három emelettel alatta húzódó aprócska parkot. – Egyébként mikor szeretnél beköltözni a városba, Léna szívem?

Na, ez volt az a kérdés, ami után Léna minden alkalommal kínosan érezte magát. Mert szeretett volna a városba költözni, követni barátnőjét, ráadásul metropolitan nőnek gondolta magát, a Szex és New York volt a kedvenc sorozata, és ugyan Szeged nem Manhattan, de nem is Kiskunvadkert, az alig ezerfős település, ahol Léna a szüleivel élt. Persze hogy vágyott a városba, és ezt Janka is tudta, csakhogy az ő helyzetében egyáltalán nem volt könnyű állást találni. Bár abban is biztos volt, legalábbis bízott benne, hogy a városban, ahol szinte senki nem ismeri, sokkal könnyebben el tudja fogadtatni magát, és kevesebb kirekesztésben lesz része, mint szülőfalujában. Mindenesetre most azt látta a legjobbnak, ha viccesen elüti a kérdést.

– Drágám, nekem annyi pénzem sincs, hogy bukóra nyissam az ablakot. Miből is költözhetnék én be a nagy faluba?

– Ugyan már, Léna! Tudod, hogy segítek neked albérletet és munkát találni. Addig pedig lakhatsz itt nálam.

– Tudod, hogy nem szeretnék senki terhére lenni.

– Ne butáskodj! Az enyémre nem lennél. Ezt is jól tudod.

– Igen, de…

– Nincs de! Csak azt kérem, gondold át végre!

– Oké, át fogom.

– Ígéred?

– Persze!

– De ne csak mondd!

– Nyugi, nem csak mondom.

– Nagyszerű, akkor legyen így! Le kell hogy tegyelek, anya hív – közölte Janka. Még mindig az ablaknál állt, és a mobiltelefon kijelzőjét figyelte, amin az édesanyja bejövő hívása villogott várakozóként.

– Talán valami jó hír végre.

– Remélem. Megviseli ez az egész. Letettelek! Szia!

Azzal már bontotta is a vonalat, és fogadta édesanyja hívását.

– Itt vagyok, Nyucim! – Janka gyerekkorától Nyucinak hívta édesanyját.

– Már azt hittem, soha nem veszed fel.

– Lénával beszéltem. Van valami hír öcsiről?

– Még semmi konkrétum – válaszolta a nő. Hangjából érződött a fáradtság. Egy kimerült nő hangja volt, aki már sírni sem bírt, olyan nagyon megszenvedte az elmúlt négy napot. – Beszéltem a rendőrkapitányságon az ügyet vivő nyomozóval, de jelenleg még csak a kollégiumból hallgattak meg néhány fiút meg az ügyeletest, és ha jól tudom, a vasútállomás és a buszpályaudvar köztéri kamerafelvételeit is bekérték.

– Ennyi? – Janka hangjában düh lobogott. Megfogadta, nyugalmat erőltet magára, már csak azért is, hogy az anyját ne zaklassa fel még jobban.

– Bence és a barátai már tizenhat évesek.

– És az mégis min változtat?

– Már nem számítanak cselekvőképtelennek, hanem korlátozottan cselekvőképesek, vagy valahogy így mondta a nyomozó. Sok kamasz lép le rövidebb-hosszabb időre. Ráadásul ők négyen egyszerre tűntek el, erőszaknak pedig semmi nyomát nem találták. A nyomozó és a kollégiumi igazgatónő szerint is valami közös okból léptek le. Talán kalandvágy, vagy nem megfelelő társaságba keveredtek. Lehet, lányok vannak a dologban. És te is ezt mondtad.

– Igen, tudom – erősítette meg Janka.

Persze hogy ezt mondta. Mégis, mit mondhatott volna egy ilyen helyzetben édesanyjának, aki egyedül nevelte fel őt és az öccsét? Valamint ő maga is csak a kevésbé rossz lehetőségekben akart hinni. Ki akart zárni minden más eshetőséget. A többi szülő is abban bízott, hogy valami kamaszkori csínytevés az egész. Eltelik néhány nap, aztán majd bűnbánó arccal mindnyájan elősunnyognak.

– A nyomozó tegnap bekérte a fiúk f*******: profiljának elérhetőségét, és valami technikus ott náluk, aki ért az ilyesmihez, megpróbálja ezeket feltörni. Nekem is kérték hozzá a beleegyezésemet. Talán megtudnak valamit arról, kikkel álltak kapcsolatban az utóbbi időben, és kiderül, ha valamit terveztek. Mindenesetre én még mindig alig tudok aludni, édesem, és ezek a feltételezések csöppet sem nyugtatnak meg.

– Bármi történjék is, azért próbálj megnyugodni, Nyucim!

Janka visszaült az ágy szélére. Nem igazán tudta, mit mondhatna még. Az eltűnés utáni másnap hazautazott Kiskunvadkertre, de végül két nappal később anyja kérésére visszajött Szegedre. Az anyja jobbnak látta, ha az albérletében van, mert lehetséges, hogy Bence majd ott fogja őt keresni. Amit igazából Janka sem bánt, hiszen szabadsága sem volt már, amit felhasználhatott volna, az állására pedig legalább fél tucat ember állt sorban az igazgatónőnél.

– Csak tudod, édesem, Bence nem olyan – mondta az asszony. – Az öcséd nem iszik, nem dohányzik, és mindig jófiú volt. Miért menne el szó nélkül? Még csak fel sem hív engem, mikor tudhatja, mit élek át! Hogy halálra aggódom magam! Aztán meg a nyomozó is azt érzékelteti, mintha a fiam valami drogos buli után még mindig beszívva, vagy hogy mondják ezt, tivornyázna a haverjaival. De az én kisfiam nem olyan! Te is tudod, édesem! Miért kell egy anyának ilyen szívfájdalmat okozni?

Janka édesanyja végül ismét gyötrődő zokogásban tört ki. Lánya kereste a megfelelő szavakat, amivel újra visszabillentheti az asszony lelki nyugalmát, legalább annyira, amennyire egy ilyen halvány reményű helyzetben az lehetséges.

Hosszan beszélgettek. Janka érezte, hogy anyjának ki kell beszélnie magából a fájdalmat, és folyamatosan meg kell erősítenie a hitét abban, hogy minden rendben lesz, és semmi baj nem történt Bencével.

Végül aznap este, annak ellenére, hogy súlyos alvászavarokkal és rémálmokkal küzdött, Janka végigaludta az éjszakát, és hosszú idő után először igazán kipihenten ébredt.

2

Másnap reggel jóval korábban ért be a szegedi állami bölcsődébe, ahol nevelőnőként dolgozott. Itt minden szigorú napirend szerint zajlott. Bár a munkaidő elosztása a nevelőknek kora reggeltől délutánig vagy délutántól estig tartott, Janka mégis gyakran volt bent reggeltől estig.

Aznap, miután az utolsó gyereket is átadta az édesanyjának, ráérősen összepakolta dolgait.

Két éve dolgozott a bölcsődében, és szeretett nevelőnő lenni. Ez a hivatás feltöltötte, azt csinálhatta, amit szeret. Jó volt látni a gyerekeken, ahogy fejlődnek, hogy a foglalkozásokkal mit ér el náluk. Mindig örömmel töltötte el, amikor a szülők visszajeleztek, hogy amióta náluk van a gyerek, mennyi mindent megtanult. De mind közül az a leírhatatlan érzés villanyozta fel leginkább, amikor belép a szobába, és az apróságok rohannak hozzá, ölelik, puszilják, és azt mondják neki: „Janka, szeretlek!”

Fél öt előtt néhány perccel már minden gyereket elvittek a szülei, így Janka egyedül maradt a folyosó végén lévő csoportszobában. Egy darabig még ült az egyik kis széken, elolvasta az üzeneteit. Két napja randizott egy fiúval, akivel az egyik közösségi oldalon ismerkedett meg. A találkozó kellemes volt, és úgy ítélte meg, hogy jól sikerült, viszont voltak kétségei azt illetően, hogy a srác újra jelentkezik. Eddig két komolyabb kapcsolata volt, és ugyan nem kereste célirányosan a könnyed kis kalandokat, de azért nem is zárkózott el teljes mértékben előlük. Főleg, hogy akaratlanul is gyakran ért véget idejekorán a legtöbb ismerkedése.

Sejtette, a férfiak jó része tart az intelligens, vonzó nőktől. Mintha nem tudnák őket kedvükre irányítani. Viszont tisztában volt azzal is, az ő esetében a legnagyobb nehézséget epilepsziája okozza. Amit ő nem is él meg betegségként, viszont a partnerjelöltek gyakran már gondolati szinten sem képesek megbirkózni a feladattal. Vélhetően azért, mert túl sok tévképzet él a fejükben.

Legutóbbi találkozóján is hamar szóba került, miért nem iszik alkoholt, és ő sokadjára is elmondta menetrendszerűen, hogy van egy betegsége, ami miatt nem ihat. Amikor a fiú érdeklődött, mi ez, akkor közölte vele, hogy epilepszia, és az alkohol fogyasztása felerősíti annak esélyét, hogy rohama lesz. De ezt nem volt kedve részletezni. Ahogy arról sem akart beszélni, hogy a rohamok során minden esetben lát dolgokat, amiket nem kellene. Egy szörnyű szeletet a jövőből. Mintha egy kis ablakon pillantana be minden egyes alkalommal, ami a jövőre nyit aprócska lőrést, és azon keresztül látná valakinek a tragikus halálát. Túl korai lett volna megrémíteni szegény fiút, főleg, hogy az epilepsziára is egészen jól reagált, és igyekezett humorosan, könnyedén elütni a témát. Jó volt megtapasztalni, hogy végre valaki nem jött buta kérdésekkel, és egyáltalán nem volt tolakodó sem.

Épp ezért is várta a jelentkezését. Már napközben is többször azon kapta magát, hogy gondolatai körülötte forognak, és lopva a bejövő üzeneteit lesi. Szokás szerint többen is írtak neki. Ismét volt néhány „Szia! szépvagy” meg „Csá! akarsz ismizni?” és ehhez hasonló értékelhetetlen kezdeményezések. Már annyira belefáradt ezekbe, hogy válaszra sem méltatta őket.

Janka csalódottan tette el a készüléket. Épp azt mérlegelte, mi lenne, ha ő írna rá? Végül is ma már mások a játékszabályok.

Kezét épp végigsimította a zsebébe csúsztatott telefonon, amikor zajt hallott a háta mögül. Hátrapillantott a válla felett, és a csoportszoba elfüggönyözött, zárt ajtaját figyelte. Odakint a folyosón égett a villany, vagy a késő délutáni napfény vágott be az ablakokon, de a rózsaszín függöny mögött halvány fény derengett.

Janka mozdulatlanul ült, és fülelt. Most csönd volt. Már majdnem meggyőzte magát, hogy minden rendben van, és vélhetően a takarítónő vagy egy másik csoport nevelőnője neszezett, amikor is nyilvánvalóvá vált számára, hogy a kísérteties csönd az, ami igazán természetellenesen hat itt a bölcsődében. Még ilyenkor is, amikor már a gyerekek elmentek, valami kis háttérzaj mindig volt. Nevelők beszélgettek egymással vagy egy itt maradt szülővel, a takarítónő felmosott, koccant a vizes vödör alja, csoszogott a gumitalpú papucsa, vagy valami beszűrődött az utca zajából.