A boszorkány hagyatéka

Első fejezet-2

Most viszont olyan csönd volt, mint egy kriptában.

Odakint az ajtó mögül lánccsörgés zaja hallatszott. Súlyos láncok ütődtek egymáshoz, zörejük baljóslatúan hatott.

Janka összerezzent. Az előbb még fel akart állni a székről, és kikukkantani, hogy megbizonyosodjon arról, csak a saját képzelete űz csúfos tréfát vele, és rémiszti meg a csönddel. De ebben a pillanatban már inkább a csöndet vágyta vissza, vagy bármilyen zajt, csak a kis kihagyásokkal újra és újra megzörrenő láncokat ne kelljen hallania.

A láncok csörgése a csontja mélyére hatolt, és enyhe remegés fogta el. Lelki szemei előtt már látni is vélte a folyosón álló, koszos rongyokba burkolt, csontvázszerű lovat, rajta a nehéz láncokkal és a hátán ülő, hatalmas fekete madarakkal, akik sötét, mélyen ülő szemükkel bámulnak rá, pont úgy, mintha még a gondolataiba is belelátnának.

Végül erőt vett dermedtségén, és lassan felegyenesedett, de abban a pillanatban, ahogy a madarak rekedtes, károgó hangját meghallotta, colstokként csuklott vissza a székre.

Krug, krug – hallatszott kintről.

Janka a fülére tapasztotta kezét. Úgy tetszett, a fejét akarja két oldalról összepréselni. Valójában csak a hangokat akarta kizárni. Csakhogy a hangok nem szűntek, továbbra is ott voltak a fejében.

Krug, krug.

Lassan vánszorogtak a másodpercek, miközben Janka próbálta leküzdeni a fejébe tolakodó lármázást.

Esélytelenül.

Akárhogy próbálta elterelni gondolatait, erőfeszítése kudarcba fulladt. Mígnem egy hirtelen ötlettől és a tehetetlenségéből fakadó düh által vezérelve felugrott, a kijárathoz sietett, ahol azzal a lendülettel, amivel megmarkolta a kilincset, fel is tépte az ajtót.

A folyosó csöndben terült el előtte. Kétoldalt a fal tövében, hosszan futottak az aprócska padsorok, fölöttük fogasok színes ábrákkal, főként mesefigurákkal megjelölve. Janka szeme végigfutott a padsoron, majd a fogasok fölött kipakolt megannyi színes gyerekrajzon, amik a csoportos foglalkozások alatt születtek, és a szülők nem kis büszkeségére rendszeresen feltűntek a folyosó falán az alkotó gyerekek nevével. Egyszer vastag zsírkrétavonalak keresztezték egymást, másszor pedig vékony színes ceruzával készült pálcikaemberek néztek le a lapokról.

A rongyokkal letakart, láncokkal felszerszámozott csontvázlónak és a fekete madaraknak nyoma sem volt. Nem is értette saját magát, miért gondolta egy pillanatra is, hogy nem az elméje játszik vele csúf tréfát, és a bölcsőde folyosóján majd varjak és élőhalott paripák járkálnak fel s alá.

Valóban ezt gondoltad?

Értetlenül csóválta fejét a saját magának megfogalmazott kérdésre válaszul.

Az egyik távolabbi csoportszobából egy nevelőnő hangját hallotta kiszűrődni. Ebben a pillanatban végérvényesen fellélegzett, az eddig megfeszült izmai önkéntelenül is elernyedtek.

Minden oké. Béke van. Nyugi van.

Janka lassan visszahátrált a csoportszobájába, de mielőtt az ajtót bezárta volna, tekintete megakadt a padlószőnyegen heverő, tenyérnyi hosszúságú, kecses, fekete madártollon. Elképedve meredt rá. Majd, mintha valami törvénytelen dolgot készülne elkövetni, lopva körbepillantott, aztán egy gyors mozdulattal felkapta a madártollat.

Ez volt az első alkalom, hogy a víziók nem álmában vagy az epilepsziás rohama alatt törtek rá, és ez volt az első alkalom, hogy veszélyben érezte az életét, és egész lényét átjárta a félelem.

De, ami a legfontosabb, ez volt az első alkalom, hogy kézzelfogható bizonyítéka volt a látomásban szereplők létezésére.

3

Éjszaka ismét rosszul aludt.

Az elmúlt években alig volt olyan éjszaka, amit úgy tudott volna végigaludni, hogy rendesen kipihenje magát. Néha már maga sem tudta, az a szörnyűbb, hogy álmatlanság gyötri éjjelente, vagy az, hogy lassan már egészen megszokta. Együtt tud élni ezzel, és mintha a szervezete is alkalmazkodott volna hozzá, mert van kellő energiája ahhoz, hogy két éjszaka közt teljesítsen a munkában, ellássa feladatait. Ahogy a szinte örökösen gyötrő fejfájással is megtanult együtt élni, ami azért sem egyszerű, mert a legtöbb embertől eltérően, az epilepszia miatt nem szedhetett fájdalomcsillapítót a kínzó érzésre.

Janka végül a kevés alvás ellenére ismét jól ébredt, és szombat lévén úgy gondolta, hazautazik Kiskunvadkertre. Lénával is találkozni szeretett volna. El akarta mesélni, mi történt előző nap a bölcsődében, valamint meg kellett mutatnia neki a madártollat is. Szüksége volt arra, hogy barátnője megerősítse abban, amit a helyzetről gondol. Ahogy minden fontos vagy kevésbé fontos ügyben is mindig kikérte a véleményét, vagy egyszerűen csak jó volt, ha meghallgatta. Persze az szinte elvárás volt lelke melyén, hogy döntéseinek helyességét, főleg randi és párkapcsolati ügyekben, a lehető legjobban támassza alá és erősítse meg.

Mindent összevetve Jankának ki kellett beszélnie magából a történteket, Léna pedig tökéletes hallgatóságnak ígérkezett. Aki nyersen és őszintén meg is mondta véleményét. Ezt pedig Janka nagyra értékelte, mert szüksége volt arra, hogy legyen valaki, aki időnként két lábbal a földön tartja, és nemcsak bólogat, de kényelmetlen és jó kérdéseket is fel tud tenni a megfelelő pillanatban.

Kora délelőtt ért a Szegedtől harminc kilométerre lévő kunsági kis faluba, ahová a visszatérés mindig melegséggel töltötte el szívét. Kötődött a kis településhez, hiszen életének túlnyomó részét ott élte le, oda kötötték a gyerekkor és a kamaszévek emlékei, az élethosszig tartónak vélt barátságok éppúgy, ahogy az örökké tartónak hitt első szerelem is. De mind közül a legfontosabb az volt, hogy édesanyja és öccse a településen élt, és mérhetetlen szeretettel várták haza minden egyes alkalommal. De ez a mostani hazaérkezés már másodjára volt átitatva maró szomorúsággal, ami méregként itta be magát a lány lelkének mélyére.

Mióta Bence eltűnt, minden megváltozott. Hamisak lettek a mosolyok, s eltűnt a felhőtlen jókedv, annak ellenére, hogy mindent megtett azért, hogy a jó dolgokra figyeljen, és a legszebbet lássa meg továbbra is minden pillanatban. Pontosan úgy, ahogy azelőtt. Csakhogy semmi nem volt már olyan, mint azelőtt. A hagyományos tízszer tízes családi ház most nem volt más, mint egy ház a falu egyik zsákutcájában, rozsdafoltos zöld kerítéssel, szépen gondozott kerttel, kis tujafákkal az udvarban, megfakult világoskék vakolattal és kopottas cseréppel a tetején. Az öccse eltűnése minden melegséget megdermesztett a falak között. Eltűnt az élet, az érzés, amitől egy ház otthonná válik.

Jankát az édesanyja a konyhában várta. Frissen főtt feketekávé illata járta át a házat. Az asztalon egy bögre kávé gőzölgött, amit a nő kortyolgatott, mielőtt a lánya megérkezett. Az asszony kisírt szeméből sütött a fáradtság, a mindig életvidám, túlsúlyos, ragyogó mosolyú nő most megtörtnek és életuntnak tűnt.

Jankát epés szomorúság járta át a kép láttán. Felötlött benne, hogy nemrég még képtelen volt hazaérkezni úgy, hogy ne várja terített asztal. Ebben a helyzetben ő maga sem hiányolta, de égető vágy öntötte el azért, hogy ezt mielőbb visszakapja a testvérével együtt. Amilyen váratlanul tört rá ez az üresség, olyan váratlanul érte a leküzdhetetlen vágy is, hogy Bence nyomába szegődjön, és megtalálja.

Forró csókot lehelt anyja homlokára, majd leült vele szembe az asztal másik végében.

– Kérsz kávét, kincsem? – kérdezte erőtlen hangon az asszony.

Angyalné Katona Vilma a negyvenes évei végén járt, és annak ellenére, hogy máskor alig látszott negyvenévesnek, most úgy tűnt, hogy napok alatt tíz évet öregedett.

– Nem kérek, Nyucim – válaszolta Janka, és azon tűnődött, édesanyja mennyire járhat messze gondolatban, ha feketével kínálja, miközben jól tudja, hogy az epilepsziája miatt soha nem iszik koffeint tartalmazó italokat.

Az asszony az ablakra emelte tekintetét, miközben újabb kortyot nyelt.

– Minden percben arra gondolok, hol lehet most az én kisfiam – közölte távolba révedő szemmel –, és mit csinál éppen? Lehet, segítségre van szüksége, én pedig csak ülök itt, mint egy túzok. Ez a tehetetlenség egyszerűen felemészt.

– Elő fog kerülni – mondta Janka, és átnyúlva az asztal lapja fölött, megfogta az asszony csuklóját. Bátorítólag megszorította. Mélyről jövő sóhaj tört fel belőle, majd folytatta: – Vagy rendőrök fogják megtalálni, vagy visszajön a barátaival. Ez csak egy kis kamaszhóbort a részükről.

– Nem tud hazajönni – jelentette ki az asszony a fejét csóválva. – Segítségre van szüksége. Az én kisfiam bajban van. Egy anya megérzi az ilyesmit. Bencus soha nem tenné ezt velem, hogy nem jelentkezik. Tudom.

Janka szeretett volna mondani valamit, de képtelen volt bármit is kierőltetni a torkán. Úgy érezte, a legjobb, amit most tehet, hogy csendben marad és hallgat.

Hosszan ült közöttük a csönd. Janka a konyhaszekrényen álló óra ketyegését hallgatta, miközben mélyen magában a megoldást kereste, mert elképzelése sem volt, hogyan is kezdhetne hozzá a kereséshez. Odakint kutyák csaholtak, az egyik a szomszéd németjuhásza, a másik pedig az ő régi pajtása, a Figura nevű keverék pásztorkutya. Janka mindig csak azt mondta rá, ha kérdezték, milyen fajta, hogy fajtatiszta kiskunvadkertes kertek aljai pásztorkutya. Ezen pedig mindig jót derültek. Janka szerette, ha az emberek jól érzik magukat a társaságában. A kutyák kaffogásából azonnal tudta, hogy ismerős közeledik. Biztosra vette, hogy Léna az. Barátnője tudta, hogy általában tizenegy előtt nem sokkal szokott megérkezni, és ebben a helyzetben vélhetően mielőbb szeretne vele személyesen találkozni.

– Maradj csak, Nyucim! – mondta, miközben felállt az asztaltól, és gyengéden megérintette az asszony vállát, ahogy elhaladt mellette. – Csak Szépvölgyi kisasszony az.

– Hívd be Lénát, hátha ő kér egy kis kávét!

– Azt terveztem.

Miután Janka megmentette Lénát attól, hogy Figura rajongása tárgyának tekintve összenyálazza, bevezette a házba, ahol anyja kávéval kínálta.

– Köszönöm, Vilma néni, de nem kérek – felelte Léna, miközben hosszú, egyenes szálú, vörös haját hátrasimította az arcából.

Hangsúlyos barna szeme fölött a szemöldöke szépen ívelő formára volt kiszedve. Arccsontja széles, kicsit szlávos, talán orosz felmenőkkel is rendelkezett, de ennek soha nem járt utána, csak széles mosolyra húzta száját, ha valaki erről kérdezte, és hagyta, hogy ragyogó fogsora kivillanjon húsos ajka mögül.

– Nyucim, ugye nem baj, ha mi most Lénával eltűnünk a szobámban? – kérdezte Janka. Miközben kimondta, már tudta, hogy a lehető legrosszabb szóhasználattal élt ebben a helyzetben. De szerencsére anyja nem figyelt ilyen szinten arra, amit mondott.

Vilma asszony beletörődően bólintott.

– Persze, menjetek csak, kincsem!

Azzal mindketten elvonultak a ház végében lévő szobába, ami általános iskolás kora óta volt Janka kis birodalma.

4

A szobában mintha megtorpant volna az idő azon a napon, amikor Janka elköltözött a városba. Az íróasztal mellett felállított ruhaszárító állványon lógó, frissen mosott ágyneműhuzatnak köszönhetően finom virágillat szorult a falak közé. Miután lánya elköltözött, Vilma asszony nem nyúlt semmihez, csak alkalmanként ment be az ablakot kitárni, hogy frissítse a levegőt, és a Jankának kimosott ágyneműhuzatot is ott szárította. Az ízléses, ezredforduló előtti bútorok zsúfolttá fullasztották a kis lányszobát. A polcokon könyvek simultak egymásnak katonás rendbe állítva, előttük ajándékba kapott kabalafigurák, színes képeslapok.

Janka az ágyra dobta magát, komfortosan besüppedve a puha díszpárnák és gyerekméretű plüssmacik közé. Léna, szokásához híven, a fotelba ült, törökülésben maga alá húzva lábát, egy párnát ölelve a hasa elé.

Miután kényelmesen elhelyezkedtek, Janka elmesélte bölcsődei vízióját. Léna figyelmesen hallgatta, soha nem szólt közbe, és ezt Janka szerette benne.

– Ez beszarás – mondta végül, miután ajkával csücsörítve, szemét a mennyezetre szegezve, láthatóan még egyszer átforgatta magában a hallottakat. – Komolyan nem értem, miért nem velem történik ilyesmi.

– Engem speciel halálra rémít. Különösen ez a legutóbbi. Szóval nem hiszem, hogy annyira örülnél ennek.

– Rám férne már egy kis izgalom. Besavanyodok ebbe a porfészekbe.

– Tudod, mi a megoldás.

– Költözzek hozzád átmenetileg, és találjak munkát Szegeden.

Janka felvonta szemöldökét, és puha kézmozdulattal, nyitott tenyérrel legyintett Léna felé, mintha csak azt mondaná: na látod, tudod te!

– Félek – suttogta Léna.

– Mégis mitől? Ott vagyok, és segítek eligazodni a városi ügyekben. Meglátod, milyen hamar belerázódsz. Innen a faluból nézve túlmisztifikáljuk ezt az egész városi létet. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ők többek nálunk, vagy jobbak bármiben. Hát fenéket! Az igaz, hogy több lehetőség van, ezért is mondom, hogy neked is az az egyetlen kiút, ha felemeled a segged, és jössz. Több a szórakozási lehetőség, a programok, könnyebb munkát találni. De nem jobbak, nem többek. Talán csak kicsit mások. Türelmetlenebbek, stresszesebbek, mert nincs meg az életükben az a nyugalom, az a menedék, ami nekünk itt falun még megvan. Én is azért szeretek hazajárni, mert kicsit leengedek, lelassul minden, és ez jót tesz a lelkemnek.

– Nem erről van szó – csóválta fejét Léna. – Szerinted mégis hova vesznek fel, amíg nincs meg a teljes hormonkezelésem vagy a műtétem? Elmegyek egy interjúra. Oké. Ott vagyok. Ha az illető nem is jön rá, mi a helyzet…

– Márpedig nem fog – fűzte közbe Janka –, mert csinos csaj vagy.

– Jó, nem fog. De idővel kiderül. És akkor jönnek majd a rosszindulatú pillantások meg a megrökönyödés vagy a kínos mosoly. Nem is tudom, ezek közül melyiket viselem nehezebben.

– De emiatt nem utasíthatnak el! Az negatív diszkrimináció.

– Majd találnak valami más kifogást. Ha kell, mindig lesz indok.

– Léna, ha nem próbálod meg soha, akkor nem is fogod tudni, hogy valahol vártak rád lehetőségek. Ne hasonlítsd össze a helyzetet az itthonival! Itt a faluban mindenki ismer, az emberek tudják, ki vagy.

– Tudod, ez is eszemben van gyakran. Hogy mennyit kaptál miattam te is, amikor kamaszok voltunk.