1.-1
2004 Words
„Mindennap vállalj kockázatot – legyen az apró vagy komoly, a lényeg, hogy a nap végén elégedett legyél a döntéseddel.”
„Mindennap vállalj kockázatot – legyen az apró vagy komoly, a lényeg, hogy a nap végén elégedett legyél a döntéseddel.”
Január 1., szerda van. Egy fából készült mólón állok, és a sárszínű pocsolyát nézem. Jeges szél fúj. Elered az eső.
Egy székre állított tábla jelzi a víz hőmérsékletét: 5 fok. Azaz majdnem fagy. Libabőrös leszek a talpamtól a fejem búbjáig.
– Úszott már a Hölgyek Tavában? – kérdezi a vízpartot őrző matróna. A hangja friss, mint amilyen az időjárás, az akcentusa alapján pedig minden bizonnyal az övé fél Hampshire.
– Nem – válaszolom.
– A víz ilyenkor elég veszélyes tud lenni. Rendkívül hideg.
– Értem – felelem.
– Amint a vízben lesz, engedje ki a levegőt a tüdejéből.
– Rendben.
– Különben hiperventilálni fog.
Jesszusom!
A körülöttem ácsorgó, vizes hajú, gőzölgő teát kortyoló középkorú hölgyekre nézek. Ha ők meg tudták csinálni, akkor nekem is menni fog. Igaz?
Az egyik lábammal óvatosan a jéghideg lépcsőre lépek, majd a másikkal is. Aztán le a többi lépcsőfokon. A jobb lábam eléri a vizet. Szúró fájdalmat érzek.
– Bassza meg! – csattanok föl.
A bal lábammal is belelépek.
Nem akarok tovább menni. Ez rémes ötlet volt.
Én nem az a fajta ember vagyok, aki a tél közepén tavakban fürdik. Még a nyitott hűtő előtt is fázom.
Hátrafordulok, és látom, hogy mögöttem sor kígyózik. Nincs visszaút, mindenki engem néz.
Addig lépdelek tovább, amíg a derekamig nem ér a víz. Levegőért kapkodok. És ekkor: mintha ezernyi apró jégcsapocska szurkálná a testemet.
A jégcsaposdi Sarah ötlete volt. Lehet, hogy nincs oda a self-help irodalomért, de engem mindenben támogat. Ha az mondanám neki, holnaptól szcientológus leszek, azt válaszolná: „Szuper, legalább megismerkedsz Tom Cruise-zal!”
– Gondolkoztam rajta, milyen ijesztő dolgokat lehet csinálni januárban – mondta, amikor karácsony előtt találkoztunk egy bárban a Charlotte Street mellett. – Tegnap este „A konyha ördögé”-t néztem, és eszembe jutott: Mi lenne, ha elmennél dolgozni Gordon Ramsey egyik konyhájába, és hagynád, hogy üvöltözzön veled és a sárga földig lehordjon? – folytatta olyan hangosan, hogy túlharsogta a Slade nevű együttes hangfalakból üvöltő karácsonyi számát.
– Az tényleg rémisztő lenne – helyeseltem, hogy a kedvére tegyek. Eszem ágában sem volt ilyesmit bevállalni.
– Steve pedig felvetette, hogy végigfuthatnál egy focipályán meztelenül meccs közben...
– Aha...
– Vagy leborotválhatnád a hajad...
– Nem akarom leborotválni a hajam! – csattantam fel, megelégelve az ötleteit.
Sarah a telefonjára nézett, majd felolvasta a következő ötletét a listájáról:
– Dobd egy barátodat, és mondd el neki részletesen, hogy miért utálod. Nyilván ne engem... Ó, ez a legjobb! Írj egy erotikus történetet, és küldd el az anyukádnak!
– Jézus, miért tenném ezt?
– Hát mert ijesztő!
– Nem az, csak ciki.
– Ijesztően ciki.
– Honnan szeded ezeket a baromságokat? – kérdeztem.
– Nem tudom, tegnap este az ágyban feküdtem, és csak úgy jöttek! – felelte Sarah.
– A lényeg az, hogy a mindennapi életemre jellemző félelmekkel szálljak szembe. Nem pedig, hogy random őrültségeket csináljak, amiért a végén még lecsuknak. Eleve hogyan jutnék be Gordon Ramsey konyhájába? – kérdeztem.
– Valahogy csak meg tudod oldani, elvégre újságíró vagy, nem? – vágta rá Sarah.
– Én szempillaspirálokról írok.
– Akkor miket fogsz csinálni?
– Nem tudom… mondjuk átnézem a bankszámlámat… felveszem a telefont, ha hívnak… leadom az adóbevallásomat... valódi dolgokat, amiktől iszonyúan tartok.
– Szóval a januárt azzal akarod tölteni, hogy felveszed a telefont? – kérdezte Sarah, és a hangjából világosan kiderült, hogy ennyivel nem elégszik meg. – Szerintem az év első napján bele kéne ugranod a Hampstead-tóba, hogy leküzdd a hidegtől való félelmedet.
Ez mondjuk nem is volt rossz ötlet. Tényleg rettegtem a hidegtől. Sarah-val egyszer elmentünk a legjobb barátnőmhöz, Gemmához Írországba februárban. Annyira rémesen hideg volt, hogy éjszaka az összes ruhámat magamra pakoltam, még a kabátomat is. A hét nagy részét pedig a radiátor mellett töltöttem dideregve.
Hát így kerültem egy tó partjára január elsején, az év egyik leghidegebb napján.
Sarah nem tartott velem. Hajnali 4-re ért haza, és most egy befüggönyzött ablakú szobából küldözgetett fröcskölős emojikat a telefonjáról. Gemma is csak lélekben erősített Dublinból, ahol épp az újszülött kisfiát, Jamest pátyolgatta.
Így azután a barátnőm – és egyben új lakótársam –, Rachel kísért el. Karácsony előtt megszánt, és felajánlotta a vendégszobáját, hogy végre kiszabadulhassak abból a pénznyelő alagsori lakásból.
Megígérte, hogy eljön velem megmártózni a jeges vízben, mintha egyáltalán nem lenne nagy ügy. Nem gondoltam, hogy komolyan mondja. Azt reméltem, hogy amint felébred január első napján és észreveszi a viharfelhőket, azt mondja majd, menjünk inkább ebédelni úszás helyett. Én persze belemennék, és lenne kit hibáztatnom. Hát nem így történt. Rachel délelőtt 10 órakor kopogott az ajtómon, a vállán törülköző.
– Készen állsz? – kérdezte.
– Tényleg megcsináljuk?
– Persze, még jó! Vicces lesz.
– De nézd, esik az eső, rémes az idő!
– Tökmindegy, úgyis vizesek leszünk.
– Elmehetnénk valahova ebédelni... – próbálkoztam.
– Ne legyél olyan beszari! A te ötleted volt.
Pont ez volt a baj. Ötletekben jó voltam. Meg az ötletek elméleti síkon való részletes tervezésében is. A kivitelezés, na, az már kevésbé volt az erősségem.
Ahogy haladtunk végig a tavakhoz vezető sűrű, fákkal övezett úton, a hangzavar egyre nőtt. A tó partján legalább harminc kötött sapkás, bélelt anorákos hölgyre bukkantunk, akik egy virslis tekercsekkel, gyümölcskosarakkal és hatalmas kanna forralt borral teli kempingasztal körül gyülekeztek.
A buli jónak ígérkezett. Leszámítva a tóban fürdős részt.
– Nagyon hideg? – kérdeztem egy idősebb hölgytől, aki épp az átöltözős bódéban cserélte le vizes ruháját.
– Ó, egy szempillantás alatt vége van – válaszolta elkékült ajakkal, de mosolyogva.
Így is volt. A víz először annyira hidegnek tűnt, hogy azt hittem, megáll a szívem. Ziháltam, de a vizet csépelve mentem előre, akár egy kétségbeesett kiskutya.
Másodpercek alatt görcs állt a tarkómba, illetve a jobb lábfejembe.
Nagyon fájt. Csípett a jeges víz. A testem minden porcikája sajgott.
Rendületlenül haladtam azért előre, és egyszer csak kevésbé fáztam. Azaz talán inkább elzsibbadtam – ezt mindenesetre egyáltalán nem bántam.
Lassan megnyugodtam.
Minden elcsendesedett, csak a szívem zakatolásáthallottam.
A fölöttem magasló szomorúfüzekre pillantottam, miközben a végtagjaim szelték a selymes vizet.
Ilyen érzés igazán élni, gondoltam.
Mentem tovább, előre.
Gyönyörű volt.
Aztán egyszer csak vége lett. Megragadtam a fémkorlátot, és felhúztam magam a lépcsőre.
Egy narancssárga úszósapkás hölgy egy törülközővel szárítgatta magát rózsaszín gumikesztyűben. Legalább hetvenéves volt. Vidáman rám mosolygott.
– Hát lehet ennél jobban kezdeni az évet?
Melegség áradt szét bennem. A testem bizsergett, fülig ért a szám. Minden porcikám élettel telt meg.
– Nem, nem lehet.
Komolyan mondtam. Az ötperces jéghideg fürdőzés alatt új emberré váltam – olyanná, aki nem csak beszél a dolgokról, hanem meg is csinálja őket. Úgy éreztem, a világ számtalan lehetőséget kínál. Elkezdődött az én évem.
Az Alakítsd át a félelemet erővé! című könyvet Susan Jeffers írta, és 1987-ben adták ki, Margaret Thatcher, a hatalmas válltömések és a Cosmopolitan magazin idejében.
Alakítsd át a félelemet erővé!CosmopolitanAkkoriban a self-help könyveket férfiak írták, melyekben megmondták a nőknek, hogyan találjanak férfit és hogyan tartsák meg őket – az Alakítsd át a félelmet erővé!-t viszont egy nő írta nőknek. Arra buzdította őket, hogy aktivizálják magukat, és kezdjenek valamit az életükkel – akármit. Nem mások, hanem saját maguk érdekében. A könyv vidám, de szókimondó volt, és amikor a két ünnep közötti holt időszakban újraolvastam, ismét feléledt bennem a tettvágy. A cél az volt, hogy most valóban aktivizáljam is magam, mint ahogy azt már megtettem egyszer a húszas éveimben.
Alakítsd át a félelmet erővé!Susan alapfelvetése az, hogy ha csak ülünk otthon, és arra várunk, hogy elegendő bátorságot sikerüljön összeszednünk valamihez, soha nem jutunk el sehova.
A boldog és sikeres emberek titka nem az, hogy kevésbé félnek, állítja Susan, hanem sokkal inkább az, hogy átalakítják a félelmet erővé!
Sőt Susan szerint az egészséges félelem hasznos, mert megerősíti bennünk: a határainkat feszegetjük, és haladunk valami felé. Ha nem érzed a félelmet, fejlődni sem leszel képes.
– Szóval mindennap csinálnom kell valami ijesztőt – mondtam Rachelnek már a lakásban, a fürdőzést követően a bolognai készítése közben.
– És mi a legijesztőbb, amit csak el tudsz képzelni? – kérdezte Rachel.
– A stand-up comedy. Már a gondolatától is rosszul vagyok.
– Várj! – mondta, majd kiszaladt a nappaliba, és egy notesszel a kezében tért vissza. – Írd le!
– Miért? Nem fogok stand-upozni! – tiltakoztam.
– Dehogynem!
– Ígérem, hogy mindennap megpróbálkozom valamivel, ami komoly kihívás elé állít, de ez azért túlzás lenne.
Hiába beszéltem neki, feljegyezte a STAND-UP-ot csupa nagybetűvel.
– És még mitől félsz? – kérdezte, forgatva a tollat a kezében.
Kezdtem bepánikolni.
– Öö... Randizni hívni egy pasit… vagy akár csak dumálni bármelyikükkel… mindentől, ami férfiakkal kapcsolatos.
– Akkor el kell hívnod randizni egy fickót a metrón, a lehető legforgalmasabb napszakban.
– Micsoda?!
– Csak hogy legyen tétje.
– Na még mit nem! Szó sem lehet róla!
Rachel megrovóan felemelte a szemöldökét.
– Na jó... – törődtem bele.
Az este végére összeírtunk egy hosszú listát, tele számomra rémisztő dolgokkal:
1. Fellépni egy stand-upos esten
2. Szóba elegyedni egy pasival a metrón
3. Randira hívni egy idegent
4. Énekelni mások előtt
5. Beszédet mondani hallgatóság előtt
6. Modellt ülni egy – fotós/festő – aktképhez
7. Megnézni egy vérfagyasztó thrillert (kerültem az ilyesmit a Tortúra óta, ami tizenhárom évesen traumatizált)
Tortúra8. Részt venni egy spinning órán
9. Szembesíteni valakit egy általa okozott sérelmemmel
10. Kedvezményt kérni egy boltban vagy alkudozni (rémes!)
11. Betömetni a négy lyukas fogamat
12. Megnézetni az anyajegyet a hátamon
13. Állati belsőséget megkóstolni (pfuj!, viszolygok minden rágós és furcsa állagú ételtől...)
14. Ejtőernyőzni vagy valamilyen extrém sportot kipróbálni
15. Biciklizni Londonban
16. Megtudni, mit gondolnak rólam az emberek (a negatívumokat!)
17. Párhuzamosan beparkolni
18. Autópályán vezetni
19. Hagyni, hogy kiakadjak dolgokon, és ennek hangot is adni (Sosem szoktam. Soha. Túlságosan elfojtottam magamban az érzéseimet, mert féltem, hogy az emberek megutálnának.)
20. Mindennap használni a telefont (végtelenül utálok telefonálni).
Aznap éjjel nem tudtam aludni. Realizálódott bennem, hogy zseniális tervemet meg is kell valósítani, aminek nem igazán örültem. Eszem ágában sem volt kiugrani egy repülőből, és biztos voltam benne (eddig), hogy stand-upozni soha nem fogok. Ezeket a dolgokat szívesen meghagyom másoknak. Az őrült, borzongásra vágyó mazochistáknak. Olyanoknak, akik minden bizonnyal kicsit dilisek.
Talán kicsit én is az lennék?
Január 2-án kicsiben kezdtem – egy könnyed párhuzamos parkolással. Semmi drámai, de utoljára tizenhét éves koromban próbálkoztam vele a gyakorlati vizsgámon. Ritkán vezettem, amikor mégis, inkább kilométerekkel odébb tettem le a kocsit, hogy ne kelljen átélnem azt a stresszt és szégyent, amit a párhuzamos parkolásra való képtelenségem miatt éreztem a mögöttem egyre növekvő, torlódó kocsisor láttán. Butaságnak tűnt, hogy egy ilyen apróságnak, amit az emberek nap mint nap könnyedén megugranak, ekkora jelentőséget tulajdonítson valaki.
Susan szerint a félelemnek három szintje van. Az első a felszínt érinti – ebben az esetben a tényt, miszerint utálok parkolni. A következő szint mélyebbről, az egóból fakad, vagyis félek attól, hogy idiótának néznek. Susannak erről az a véleménye, hogy a kettes szintű félelem nem a külső helyzetekből, hanem a lelkiállapotból fakad. Ebben a félelemben tükröződik az éntudat és a világ dolgainak kezelésére való képesség. A legmélyebb szintű félelem, amely Susan szerint minden félelem mélyén lakozik, az én esetemben a félelem attól, hogy nem leszek képes feldolgozni az érzést, miszerint még egy normálisan parkolni is képtelen idióta vagyok. Susannak erre egyetlen válasza szokott lenni: DE IGEN, KÉPES LESZEL.
Kiutaztam hát édesanyámhoz, aki Londontól nem messze lakott, hogy összeszedjem néhány cuccomat, és ha már ott voltam, kölcsönkértem a jobb napokat látott Peugeot 205-ösét, és levezettem a közeli városkába, Ascotba.
Ascot a lóversenyeiről ismert, más látnivaló nincs is; itt nőttem fel, és egykor a helyi kávézóban dolgoztam. Mindig sajnáltam a turistákat, amikor kénytelen voltam szembesíteni őket a szomorú valósággal, hogy a pompát itt a benzinkút, a kávézó és a Martin’s-féle újságos jelenti. Ennél többre ne számítsanak.
A lényeg, hogy Ascot nem éppen metropolisz, a forgalom mégis meglepően nagy volt január 2-ához képest. Három kört kellett megtennem, mire találtam egy parkolásra alkalmas helyet. Kicsit szűk volt, ráadásul bepánikoltam, amikor észrevettem egy fehér furgont mögöttem. Túlságosan nagy ívben tolattam, és nekimentem a padkának.
- Writer
