A szívem zakatolni kezdett, a kezem megcsúszott a kormányon az izzadságtól.
Megpróbáltam korrigálni, de csak rontottam a helyzeten. Frusztrált, hogy a fehér furgon azonnal rám fog dudálni. Magam előtt láttam, ahogy a benne ülő két fickó jókat nevet rajtam. A helyzethez képest indokolatlan méretű stresszt éreztem. Idegességemben feltolattam a járdára. A fehér furgon elhajtott mellettem.
Az utca üres volt. Kiálltam, és néhányszor még nekifutottam, de sehogy nem akart összejönni. Minden alkalommal felugrattam a padkára. Ez valahogy mégsem zavart annyira.
Végül sikerült összehoznom egy nagy jóindulattal párhuzamosnak nevezhető parkolást. Susan szerint az nem kudarc, ha valami nem sikerül; maga a tény, hogy megpróbáltuk, jelenti a sikert.
És valóban úgy éreztem, sikerrel jártam, padka ide vagy oda.
Susan azt írja, hogy a kis dolgoknak is nagy hatásuk lehet. Ha kerüljük az autópályát, ha félünk szembesülni a bankszámlakivonatunkkal vagy felvenni a telefont, ez mind azt erősíti bennünk, hogy a világ egy rémisztő hely, és semmire nincs befolyásunk. Minden, amit kerülünk és tologatunk magunk előtt, legyengít minket, de ha szembesítjük magunkat a félelmeinkkel – legyenek azok bármilyen apró dolgok –, abból erőt nyerhetünk, és úgy érezzük, a mi kezünkben van az irányítás. Én pedig pontosan erre vágytam. Nem csak a vezetéssel, úgy általában mindennel kapcsolatban.
A félelmeimmel folytatott küzdelmemet otthon a vártnál kevésbé értékelték.
– Sikerült párhuzamosan beparkolnom! – újságoltam anyunak, miközben az ujjamon pörgettem a kocsikulcsot, mintha én lennék az autópályák ördöge.
Anyu felnézett a koszos edényektől roskadozó mosogató mellől.
– A könyv írja, hogy parkolnod kell?
– Nem, csak hogy csináljak olyan dolgokat, amiktől tartok, hogy legyőzzem a félelmeimet. A parkolás pedig számomra nagyon is ijesztő.
Anyu meghökkenve nézett. Számára a parkolás nem volt nagy ügy. Ő könnyedén beparkolt akár egy kamiont is egy zsebkendőméretű helyre.
Amikor annyi idős volt, mint most én, már három gyereke volt, plusz még a háztartást is vezette, és nem „tette próbára” magát holmi parkolással meg jeges tavakba ugrálással.
Neki nem volt ideje „felfedezni önmagát”, vagy ahogy ő fogalmazott: „Nem arra neveltek, hogy a lábkörmeimről filozofáljak.” Nem csoda; az ír kisvárosban, ahol felnőtt a hat testvérével együtt, nem sokat tudtak a self-helpről.
Amikor karácsonykor elmeséltem neki az ötletemet, eltátotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de aztán becsukta. Aztán megint kinyitotta, majd megint becsukta.
– Az emberek nagy része azt gondolná, egész jó életed van, Marianne.
– Tudom, de mi azzal a baj, ha szeretnék egy kicsit boldogabb lenni?
– Nem lehet mindenki mindig boldog. Az élet nem így működik.
– Látod, ez elég szomorú.
– Nem, ez a valóság. Talán jobban éreznéd magad, ha ahelyett, hogy mindig többre vágysz, értékelnéd azt, amid van.
Elárasztott az ismerős katolikus bűntudat.
Így hát, amikor január 5-én elautóztam egy régi osztálytársamhoz – végig az M25-ös, M3-as és M4-es autópályákon! –, úgy döntöttem, inkább nem dicsekszem „vakmerő tettemmel”.
Másnap délután a metrón ültem és Rihannát hallgattam a telefonomon, amikor eszembe jutott, hogy muszáj lesz szóba elegyednem egy pasival.
Minden londoni tudja, hogy a tömegközlekedési eszközökön nem illendő a másik ember szemébe nézni, leszólítani valakit pedig pláne nem. Ezért vannak tele a metrókocsik randioldalak hirdetéseivel: „Tetszik a veled szemben ülő fiú/lány? Ha igen, regisztrálj az oldalunkra, hogy átrághasd magad több tízezer profilon, abban a halvány reményben, hogy újra rábukkansz.”
Eszembe nem jutott volna nekem sem, hogy rámosolyogjak egy idegenre, majd megszólítsam. Eddig.
Lélekben végigpásztáztam a külsőmet. A farmer rendben, a kabátom csinos (Whistles, 300 fontról 150-re leértékelve), kicsit viseltes Consverse cipő és mosatlan haj.
Nem.
Nem szólíthatok le egy idegent mosatlan hajjal.
Szó sem lehet róla!
Majd legközelebb. Majd ha jó lesz a frizurám.
De tudtam, ennyivel nem úszom meg. Susan szerint magunkat csapjuk be, amikor halogatjuk a dolgainkat. Ezt nevezi „akkor-amikor” játéknak; nyugtatgatjuk magunkat, hogy majd ha vékonyabbak leszünk, megismerkedünk a férfival, aki tetszik; vagy ha már több munkatapasztalatunk lesz, megpályázunk egy magasabb pozíciót. Azt hisszük, a félelem elmúlik, csak ki kell várni a megfelelő pillanatot – de amint eljön, új kifogásokkal állunk elő. Új dolgokat kipróbálni mindig is ijesztő marad. Az egyetlen módja a félelem leküzdésének a cselekvés.
cselekvés.Körülnéztem, és elkezdtem „célpontot” keresni.
Közvetlenül velem szemben állt egy pasas leborotvált hajjal, baseballdzsekiben. Hatalmas fülhallgatójából dübörgött a basszus, ő pedig ütemesen bólogatott a fejével a ritmusra. Nem, ő nem lesz jó.
A bal oldalamon egy sötétkék öltönyös férfi állt, a kezében viseltes barna bőr aktatáska. Entellektüelnek látszott, talán ügyvéd. Lehet, hogy túl butának találna? Lenéztem a kezére, ott csillogott rajta a jegygyűrű.
Elmerengtem azon, hogy minden jó pasi házas, és hogy harminchat évesen minden bizonnyal lekéstem a...
Koncentrálj, Marianne! Koncentrálj!
Koncentrálj, Marianne! Koncentrálj!Az ajtó mellett állt egy magas, sovány, sápadt, szintén sötét öltönyt viselő férfi. Jóképű volt, de nem túlzottan. Kissé kimerültnek tűnt, mint akinek elege van mindenből. Nem tudom, ez mit árul el rólam, de tetszenek a megfáradt, kiégett pasik.
Alapesetben, mint már említettem, még csak rá se mertem mosolyogni valakire, aki tetszett, leszólítani meg pláne nem lett volna bátorságom. Helyette inkább azon agyaltam, miért nem tetszenék neki: túl kövér vagyok, túl vörös, túl béna a szerelésem. Jó kis játéknak találtam.
nem De ez most más. Most farkasszemet kell néznem a félelmeimmel. Úgyhogy közelíteni kezdtem felé. A kezére pillantottam. Nem volt gyűrűje.
Oké, menni fog!
Oké, menni fog!Megkíséreltem odavetni egy laza „helló-t”, de nem jött ki hang a torkomon.
Lehet, hogy mégsem fog menni?
Lehet, hogy mégsem fog menni?Ezen a ponton meg kell jegyeznem, hogy bár a metrókocsi tömve volt, mégis relatíve nagy volt a csend. Sőt! Szinte abszolút némaság honolt. Az utasok vagy a munkanap fáradalmait próbálták kiheverni, vagy olvastak, esetleg zenét hallgattak. Egyértelmű volt, hogy mindenki hallja majd a beszélgetésünket.
Szedd össze magad, Marianne! Mondj valamit!
Szedd össze magad, Marianne! Mondj valamit!– Mindig ennyire sokan vannak? – böktem ki végül.
Mr. Megfáradt Jóképű felnézett a telefonjából, az arcán értetlen kifejezés ült – mintha felébresztettem volna. Vizenyős kék színű volt a szeme.
– Ööö, igen – felelte, majd visszatért a telefonjához.
– Én nem szoktam ilyenkor utazni – próbálkoztam. A szívem csak úgy zakatolt az idegességtől.
Ismét felemelte a fejét, az arcáról ezt lehetett leolvasni: „Mit akarsz tőlem? Miért beszélsz hozzám? Hát nem ismered a szabályokat?”
De én folytattam:
– Merre laksz? – csak miután kimondtam, gondoltam bele, milyen félreérthető kérdés volt.
Tudatában voltam annak is, hogy mostanra közönségem is lett. A mellettünk álló, ceruzaszoknyát és sportcipőt viselő nő időközben ugyanis kivette a füléből az egyik fülhallgatóját, a hozzánk legközelebb ülő fickó pedig a bajsza alatt somolygott.
Mr. Megfáradt Jóképű rémültnek tűnt. Egyértelmű volt, hogy nem akar udvariatlan lenni, de tart tőle, hogy esetleg egy veszélyes őrülttel van dolga. Végül az udvariasság győzött. Elárulta, hogy Bermondsey-ben él.
– Szép hely? – kérdeztem.
– Ööö… igen – felelte.
Nem adtam fel.
– Régóta laksz ott?
– Igen, már jó pár éve, hogy odaköltöztÜNK. – Jól megnyomta azt a többes számot a szó végén. Értettem az utalást. Tehát van barátnője. De csak hogy biztosan ne érthessem félre, hozzátette: – Most vettÜNK egy házat.
A somolygó faszi nevetve felhorkant. Konkrétan felhorkant. Én viszont csak mosolyogtam rendületlenül, folytattam a csevegést, hogy tudassam Mr. Kimerülttel, nem fogok kútba ugrani, amiért van barátnője (ez így is volt) – és láttam, ettől ő is megnyugszik kissé. Elbeszélgettünk az ingatlanárakról, majd a Waterloo állomásnál leszállt.
Ennyi, túl vagyok rajta!
Ennyi, túl vagyok rajta!Megcsináltam! El se akartam hinni, hogy sikerült. Megláttam egy jóképű fickót a metrón, és beszélgetést kezdeményeztem vele!
Igaz, hogy nem jártam túl sok sikerrel, de megcsináltam! Igaz, hogy kicsit ciki volt, de kit érdekel? Mint kiderült számomra is, abba még senki nem halt bele, én sem!
Mintha elektromosság áradt volna szét a testemben. Vagy adrenalin. Elektromosság, adrenalin, egyre megy! Teljesen fel voltam dobva.
Ekkor összenéztem Mr. Somolygóssal, aki még mindig somolygott. Először elszégyelltem magam, de aztán feldühödtem. Menjen a fenébe a hipszterszakállával és hipszterfarmerében! Fogalma sincs róla, hogy én épp szembeszálltam a félelmeimmel, a mának éltem, és a lehető legjobb énemet hoztam felszínre! Neki egész biztosan nem lenne bátorsága hozzá!
Furcsa döntésre jutottam: bebizonyítom neki, hogy abszolút nem szégyellem a történteket, és...
– Mit olvasol? – kérdeztem, mikor helyet foglaltam mellette.
Még mindig somolygott, de láthatóan zavarba hoztam azzal, hogy megszólítottam.
– A világ történelme 100 tárgyban – felelte. – Sorozat készült belőle a Radio 4-en.
A világ történelme 100 tárgyban– Jó nagy könyv! – mondtam.
– Igen – értett egyet velem.
Csend lett. Nem tudtam, mit mondhatnék még. Az idegességből nyert energiám alábbhagyott, és kezdtem bánni, hogy egyáltalán felszálltam erre a hülye metróra.
– A bátyámnak vettem karácsonyra, de végül megtartottam magamnak – tette hozzá.
Ez az! Megtöltötte a csendet! Ráadásul érdekes könyveket olvas!
– Az ilyen könyveket jó a WC-n olvasni – szólaltam meg.
– Ööö… igen, azt hiszem.
Miért kellett most meg megemlítened a WC-t, Marianne?
Miért kellett most meg megemlítened a WC-t, Marianne?– És sikerült másik ajándékot találni a tesódnak? – próbáltam korrigálni.
– Igen, végül egy pólót kapott.
– Fasza.
Utálom, hogy ilyen gyakran használom ezt a szót. Harminchat éves vagyok, ennyi idő alatt találhattam volna valami értelmesebbet.
Folytattuk a beszélgetést. És ő egyszer sem használt többes számot! A somolygását is kezdtem elbűvölő mosolynak látni.
– Merre tartasz? – kérdeztem.
– El kell hoznom valamit egy barátomtól, aztán pedig haza.
– Fasza. Mivel foglalkozol?
– Egy művész asszisztense vagyok.
– Milyen művész?
– Konceptuális.
Ezt nem tudtam értelmezni, de elképzeltem a közös otthonunkat, tele ízléses művészi alkotásokkal.
Elmerengtem azon is, milyen lehet megcsókolni valakit ekkora szakállal, és vajon zavar-e, hogy kicsit vöröses a színe...
Egyszer ugyanis randiztam egy vörös hajú fickóval, és amikor meg akart csókolni, bepánikoltam:
– Azt fogják hinni, hogy testvérek vagyunk! – magyarázkodtam. Másnap írtam neki egy e-mailt, amiben felajánlottam, hogy barnára festem a hajam, de nem érkezett rá válasz.
– Hol dolgozol? – kérdezte Mr. Somolygó.
– Otthon. Ilyenkor általában még tojásfoltos pizsamában üldögélek – feleltem.
Látszott, nehezére esik eldöntenie, mit reagáljon erre.
Miért kell ilyeneket mondanod?
Miért kell ilyeneket mondanod?– Én itt szállok le – közöltem, amikor az Archwayhez értünk.
– Én is – mondta mosolyogva.
Együtt mentünk fel a mozgólépcsőn, majd át a forgóajtón. Egy percig még álldogáltunk.
– Nos, akkor szia... – köszönt el.
– Szia... örülök, hogy találkoztunk! – feleltem.
– Igen, én is.
– Szép estét!
– Neked is...
Egy búcsú somolyt/mosolyt felvillantva távozott. Kicsit elszontyolodtam, amiért nem kérte el a számomat, és hogy biztosan nem tetszettem neki, azért, de aztán arra gondoltam, mi van, ha csak túl félénk volt, hogy elkérje.
Ám most még az sem zavart túlságosan, ha nem tetszettem neki, annyira büszke voltam a hőstettemre.
Másnap reggel diadaltól mámorosan szőttem tervet a hónap további részére.
Máris úgy éreztem, megváltozott az életem. Susan szerint, amikor cselekszünk, aktivizáljuk az „Erős Énünket”, és igazat adok neki. Erősnek éreztem magam, mint aki bármire képes. Aztán megláttam a listámon a „Fellépni egy stand-upos esten” menüpontot, és egyből elszállt minden lelkesedésem. Úgy döntöttem, ezt a menüpontot meghagyom a hónap végére, előtte inkább bemelegítek egy kis nyilvános meztelenkedéssel.
Rágugliztam az „aktmodell” szóra, majd e-mailben érdeklődtem a helyi rajztanfolyam szervezőinél, hogy részt vehetek-e egy órájukon. Ezután rákerestem a „szónoklás” szóra.
Egy felmérés szerint a legtöbb ember jobban fél mások előtt beszélni, mint attól, hogy élve eltemessék. (Alig megelőzve a szakállas férfiakat és a fából készült jégkrémpálcikákat.)
Az ilyen jellegű tapasztalataimat én két barátom esküvőjén szereztem. Mindkét alkalommal szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy szívesebben állom a nászútjuk teljes költségét, mint hogy egy pódiumra kiállva felolvassak egy szerelmes versikét. Még a két-három fős megbeszéléseken is irtóztam attól, ha beszélnem kellett.
Rachel azt javasolta, hogy adjak egy esélyt a Hyde Parkban a Szónokok sarkának, de én úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna ezt az őrült ötletet. Ehelyett inkább megkerestem a helyi Toastmasters klubot – ez egy szervezet, melynek tagjai minden héten összejönnek, hogy segítsenek az embereknek elsajátítani a nyilvános beszéd művészetét –, és felvettem a kapcsolatot Nigellel, a klub alelnökével.
Nigel közölte, tökéletesen szabályellenes, hogy egy idegen csak úgy besétáljon és egyből beszédet mondjon.
– Mi egy bizonyos protokollt követünk! – tiltakozott a telefonban.
– Én megértem – helyeseltem.