Próbáltam megpuhítani; végül megígérte, beszél az elnökkel, hátha megengedi, hogy kivételt tegyenek velem. A főnökség összedugta a fejét, és majdnem négy egész perccel később Nigel visszahívott.
– Rendben – közölte a jó hírt. – Csütörtök esténként szoktunk találkozni a többiekkel az indiai étteremmel szemben lévő templomban.
Azután kaptam egy e-mailt, amiben megírták, hogy a beszédem öt és hét perc közötti hosszúságú lehet. Egy jelzőlámparendszer segít majd az időt mérni (zölden világít, ha elértem az időminimumot, majd narancssárgára vált, ha letelt a hat perc, és végül pirossal figyelmeztetnek, hogy fél percem maradt a befejezésre, különben diszkvalifikálnak). A beszédemet egy „Kiértékelő” bírálja majd el, illetve egy „Nyelvész”, aki azt figyeli, milyen gyakran „ööö”-zök. Bármiről beszélhetek, de a jegyzeteimet nem olvashatom fel.
Úgy döntöttem, a self-help projektemről fogok nekik beszédet tartani.
Kedd reggel volt, ami azt jelentette, hogy két napom maradt felkészülni. Jobban mondva próbálni megfeledkezni az egészről. Ez csütörtök reggelig sikerült.
Miközben a beszédemet gyakoroltam a szobámban, folyton azon agyaltam, mi lesz, ha kiállok a pódiumra, és nem jut eszembe semmi. Meg sem bírok majd szólalni, mire mindenki engem bámul, én pedig a föld alá süllyedek szégyenemben. Nem számít, hiszen nem múlik rajta semmi. Kit érdekel, ha bénázok? Úgysem látom többé ezeket az embereket – mondogattam magamnak. Hiába, a rettegés nem múlt el. De miért?
Nem számít, hiszen nem múlik rajta semmi. Kit érdekel, ha bénázok? Úgysem látom többé ezeket az embereketKutakodni kezdtem az interneten. Találtam egy cikket, amiben azt írták, hogy őseink a túlélés érdekében szerveződtek csoportokba, és innen ered a visszautasítástól való félelmünk is – mert ha magunkra maradunk, hogyan lennénk képesek legyőzni egy kardfogú tigrist? Erre eddig sosem gondoltam. Egy másik cikk azt javasolta, próbáljunk választani: nyilvános beszéd vagy egy kardfogú tigris. A szerző szerint, ha választani kell, a szónoklástól való félelem eltörpül a végtagjaink potenciális elvesztésének réméhez képest.
Szóval, a tigriseket nem lehet figyelmen kívül hagyni.
Elmondtam Rachelnek a beszédemet, ő pedig közben mérte az időt.
Amiről azt hittem, legalább hét perc, arról kiderült, hogy alig több mint három.
– Valóban többnek tűnt – mondta Rachel, aztán azt kérdezte, megfáztam-e.
– Nem, jól vagyok! – feleltem.
– Csak mert olyan rekedt és színtelen a hangod. Azt hittem, elkaptál valamit.
– Úgy tűnik, ilyen a hangom, amikor ideges vagyok.
– Marianne, egy kis templomtérben fogsz beszédet mondani legfeljebb húsz ember előtt. Azért nem egy stadionméretű közönségről van szó.
Ez igaz. Minden relatív.
Miközben átvágtam a temetőn, Jerry Seinfeld komikus egyik sztorija jutott eszembe, amiben arról van szó, hogy az emberek zöme annyira fél a nyilvános felszólalástól, hogy ha választhatna, inkább a koporsó mellett dönt, mint hogy beszédet mondjon. Rohadtul igaza van.
A fényesen kivilágított terem tele volt emberekkel, akik műanyag székeken ültek és egymással cseverésztek. A székekkel szemben egy rozoga állvány állt, amiről egy kék szaténselyem Toastmasters zászló lógott.
Nem én kezdtem. Az első szónok egy szürreális történetet adott elő két rivális kekszgyártó cég (Custard Cream és Jammy Dodger) harcáról.
A második beszéd témája azt volt, hogy a környéknek milyen jót tenne egy szexbolt.
– Képzeljék el, hány embernek okozna örömet, ha szert tehetne korbácsokra és mellbimbódíszekre! – érvelt egy ősz hajú, Iglo kapitányra hasonlító fickó.
Ezután következett egy szónoklat a dohányzás előnyeiről. „Munkát adnak az oxigénpalackok gyártóinak – bizonygatta a Bob Marley-s pólót viselő fiú. – Különben mihez kezdenének? Most komolyan; azt akarják, hogy éhen haljanak a családjukkal együtt?”
Végtelenül szórakoztató volt, mint azok a furcsa műsorok a tévében.
Rám került a sor. Előrementem – menet közben nekiütköztem az emberek térdeinek, amiért sűrűn elnézést kértem. Rémesen izgultam.
– Olyan hangosan kalapál a szívem, hogy talán még önök is hallják – vágtam bele.
A közönség bátorítóan mosolygott.
A nyelvem mintha háromszorosára dagadt volna a számban.
– Most vagyok itt először, szóval kérem, legyenek elnézőek...
Továbbra is mosolyogtak, de láttam, hogy kezd fogyni a türelmük.
Vakított a fény. Néhányat pislogtam.
Gyerünk, Marianne! Meg tudod csinálni! Összesen hét perc az életedből. Gyerünk, gyerünk!
Gyerünk, Marianne! Meg tudod csinálni! Összesen hét perc az életedből. Gyerünk, gyerünk!– Önök közül hányan olvasnak self-help könyveket? – tettem fel a kérdést. Merész kezdésnek gondoltam egyből bevonni a közönséget.
Megdöbbentem, amikor majdnem mindenki jelentkezett.
– És hányan gondolják azt, hogy a self-help lúzereknek való?
Egy idős férfi a sarokban és a fiatal Bob Marley pólós emelte fel a kezét.
– Nos, akkor én lúzer vagyok... – folytattam. – Én vagyok az a szerencsétlen flótás, akinek az ágyában az A férfiak a Marsról, a nők a Vénuszról jöttek című kötet a társa, illetve aki A nyugalom kiskönyvét a rendetlen íróasztalán tartja...
A férfiak a Marsról, a nők a Vénuszról jöttekA nyugalom kiskönyvéA könyvcímek hallatán egyesek felnevettek, amitől én is megnyugodtam kissé. Megosztottam velük a statisztikákat a self-help könyvek értékesítéséről: a 2008-as válság óta 25 százalékkal növekedett az eladás Nagy-Britanniában.
– Ezekben a bizonytalan időkben mindenkinek jól jön az útmutatás – magyaráztam, és közben egész bölcsnek éreztem magam. Aztán kifejtettem, hogy szerintem a self-help egyfajta modern filozófia, Arisztotelésszel és Szókratésszel példálóztam, holott egyiket sem olvastam. – És azt tudták, hogy az egész mozgalom nem Amerikából ered? Az első self-help könyvet ١٨٥٩-ben írta egy skót férfi, akit Samuel Smilesnak hívtak.
Alig egy perc múlva (legalábbis nekem annyinak tűnt) máris kigyulladt az öt perc elteltét jelző zöld lámpa a terem végében, aztán rögtön utána a piros; figyelmeztetett, hogy lejárt az időm. Megtapsoltak, én pedig lángoló arccal, remegő térdekkel, zakatoló szívvel lépkedtem vissza a helyemre.
Megcsináltam!
Megcsináltam!A beszédek után gyömbéres kekszet ettünk, teáztunk; mindenki nagyon kedves volt hozzám.
Szuper voltam! – Érdekes és vicces! – Most először tartottam előadást? – záporoztak a megjegyzések.
Csak úgy hízott a májam a büszkeségtől.
– Végig tartotta a szemkontaktust, amit a kezdők gyakran elfelejtenek – jegyezte meg Iglo kapitány. – Ezt Világítótorony technikának nevezik, és általában a haladó szintű szónokok alkalmazzák. – Amikor először beszéltem, annyira ideges voltam, hogy nem jutottam a mondandóm végére – folytatta. – Az a pasas meg ott – a kekszgyáras férfira mutatott – alig bírt megszólalni, annyira selypített.
– Nem is lehetett észrevenni – mondtam.
– Mert sokat dolgozott rajta. Négy éve csatlakozott hozzánk, örömapabeszédre készült a lánya esküvőjén, aztán valahogy itt ragadt. Pompásan mulatunk. Remek kis társaság a miénk.
Igazat adtam neki. Jó volt a hangulat, elfogadó és bátorító, egy csapat, akik segítenek egymásnak legyőzni a félelmeiket. Ez a brigád szöges ellentéte volt az általam látogatott londoni bárok átlagos közönségének, akik csak azért veszik észre a másikat, hogy felmérjék, nem vetélytársuk-e az illető.
Az este legvégén kitüntettek a „Legjobb újonc” díjjal. Jane, az elnök felhívott a pódiumra.
– Általában csokit szoktunk osztani, de így karácsony után biztosan mindenkit szorít kicsit a nadrágja, ezért inkább ezt adom. – A kezembe nyomott egy joghurtos müzliszeletet. – Csupán hetvenhárom kalória! – tette hozzá.
– Szuper! – vettem át mosolyogva.
Aztán kaptam egy oklevelet, és lefényképeztek. Szinte az Oscar-díj átadóján éreztem magam.
Hazafelé a buszon a nem várt sikeremen merengtem. Vajon mennyi minden lehet még, amiben jó vagyok, de amit eddig féltem kipróbálni?
Ha szembenéznék a félelmeimmel, ahelyett, hogy megfutamodok előlük, egészen más ember válhatna belőlem. Ha nem aggódnék mindig amiatt, hogy az emberek hülyének néznek, sokkal teljesebb és aktívabb életem lehetne. És ha nem rettegnék attól, hogy mások ítélkezni fognak fölöttem, talán sikerülne közelebb engednem magamhoz az embereket, és rájönnék, hogy milyen kedvesek és segítőkészek valójában... Hiszen mindannyiunknak ugyanolyan nehéz helytállnunk a világban.
Azon túl, hogy mindennap megpróbáljuk legyőzni egy-egy félelmünket, Susan azt javasolja, vegyük magunkat körül inspiráló könyvekkel és kazettákkal ahelyett, hogy a híreket olvasnánk. A napi hírek ugyanis demotiválóan hatnak ránk. Ez nekem nem ment olyan könnyen, lévén, hogy újságíró vagyok, és minden napomat azzal indítom, hogy végigolvasom a híreket. Sebaj!
A pozitív hatású könyvek mellett Susan még azt is ajánlja, hogy ismételgessünk ilyen megerősítő mondatokat: „Tele vagyok életerővel és önbizalommal!”, vagy: „Bármire képes vagyok!” A lényeg, hogy folyamatos ismétlésükkel minél több negatív gondolatot kizárjunk az agyunkból.
Ezeknek az állításoknak jelen idejűeknek és ideálisan pozitív hangulatúaknak kell lenniük. Azaz ahelyett, hogy: „Többé nem leszek a saját életem elrontója”, mondjuk azt: „Napról napra egyre jobban nő az önbizalmam.”
Ezeket a mondatokat fel lehet venni magnóra, és újra meg újra meghallgatni őket, de a dolog akkor is működik, ha magunkban ismételgetjük vagy bevetjük a self-help eszközök legértékesebbikét: a post-it cédulát.
Susan azt mondja, a legjobb, ha a mondatokat post-it cédulákra írjuk fel, és elhelyezzük őket a lakás különböző pontjain – a fürdőszobatükrön, az ágy mellett, az íróasztalunkon... vagy akár a kocsi műszerfalán.
„Ess nyugodtan túlzásba! – biztat Susan. – Ne fogd vissza magad, akkor sem, ha a barátaid cikiznek miatta.”
Szóval a munkám végzése helyett az újdonsült önbizalmamat és pozitív hozzáállásomat arra használtam, hogy felemelő, motiváló üzeneteket fogalmazzak meg: „Szeretem és elfogadom magamat”, „Szeretem az életemet”, „Dől a pénz” – amiket aztán felragasztottam az íróasztalom mögötti falra.
A „Minden tökéletesen alakul” feliratú cédulát – ez Susan egyik kedvence – a hálószobám tükrére tűztem ki. Susan szerint akármi is történjen velünk – még akkor is, ha az adott pillanatban tragédiának éljük meg –, annak úgy kell lennie.
– A lényeg, hogy a negatív gondolatainkat pozitívakra cseréljük – magyaráztam anyunak, aki pont körmölés közben hívott telefonon.
– Azaz becsapod magad? – kérdezte.
– Nem, csak inkább a jóra koncentrálok a rossz helyett – válaszoltam.
– De ugye nem lesz belőled is olyan tipikus amerikai?
– Ezt meg hogy érted?
– Hát tudod... olyan erőltetetten, túlzóan vidám – folytatta szinte undorral. – Az emberek nem kedvelik az ilyesmit, Marianne; sosem tűnik őszintének...
Január 12-e, vasárnap. Eljött a meztelenkedésem napja. Ráadásul Isten napján...
Egy buszmegállóban ültem, próbáltam ráhangolódni a rám váró újabb kellemetlen élményre. Az adrenalinszintem lecsökkent. Fáradt voltam. Már nem akartam szembeszállni a félelmeimmel. Ráadásul esett az eső. Már megint. És sötét volt.
Felhívtam Sarah-t.
– Mit csinálsz? – kérdeztem.
– Nézem a Sherlockot és indiait eszem. És te?
– Idegenek előtt fogok nudizni.
– Ja, tényleg! És hogy érzed magad?
– Rettegek és másnapos vagyok.
– Gyantáztattál?
– Nem, a francba...! Eszembe se jutott. Elvégre ez nem egy randi...
– Sebaj, nekik biztos ’à la nature’ a legérdekesebb a látvány.
– Hajlandó lennék egymillió fontot fizetni, ha most otthon tévézhetnék veled.
– Te akartál kilépni a komfortzónádból!
– Ez igaz. De most inkább lennék az ágyamban – feleltem.
Sarah felkacagott:
– Ezzel általában így vagy.
Igazat kellett adnom neki.
Az egyik kedvenc tevékenységem az alvás volt. Írtam egyszer egy cikket egy mozgalomról, aminek a mottója „Henteregj a csúcsig!” volt, de nem szexre, hanem alvásra buzdítottak. Szerintem világ legjobb ötlete.
– Ne már! Olyan izgalmas, amit csinálsz! Gondolj bele, milyen sok jópofa sztorid lesz majd, amiket elmesélhetsz a bárban! – bátorított Sarah.
– Ez igaz.
Történetesen a bárokat is nagyon szerettem. Úgyhogy vettem egy mély levegőt, feltápászkodtam, és aktmodellkedtem egyet. Aztán hazamentem, és megettem négy szelet sajtos pirítóst, ahogy azt a modellek szokták.
Január 14-e, kedd, a teendőim listája pedig egészen rendhagyó:
– Stand-up fellépés!!! De hol???
– Megnézni az Ördögűzőt.
Ördögűző– Ejtőernyőzés és a spinning óra szervezése.
Hozzátehetném még a „Hajmosás” menüpontot. És a „Pénzkeresés”-t is. A harc a félelmeim ellen minden időmet felemésztette. A napjaimat erőt adó kocogással indítottam, közben pedig magamban ismételgettem: Megy ez, mint a karikacsapás! Nem voltam róla meggyőződve, hogy ez-e a legjobb módja a tudatalattim átprogramozásának, avagy csak arra jó, hogy halogassam a nap lényegi részét.
Megy ez, mint a karikacsapás!
Január 16-án már teljesen ki voltam borulva. Igencsak furcsává vált az életem.
Elmentem egy spinning órára Rachellel, remélve, hogy relatíve könnyű kihívás lesz. Hát nem az volt. Úgy húsz perc után a lábam feladta a harcot. Az óra maradékát mozdulatlanul töltöttem, miközben a kőkemény vádlijú edzőtársaim majd’ megszakadtak a drága Lycra edzőruháikban. Ciki volt, talán még cikibb, mint az aktmodellkedés.
Rachel hiába bizonygatta, hogy másodszorra már könnyebb lesz, biztosítottam felőle, hogy „éreztem a félelmet”, ellenben soha többé nem kívánok részt venni semmi ilyesmiben.
Hazaérve lehuppantam a kanapéra, és megnéztem az Ördögűzőt. Ahhoz képest, hogy általában még a Kisvárosi gyilkosságoktól is kikészülök, most nem zavart sem a zöld hányás, sem a repülő bútorok, és még az sem okozott örömöt, hogy kihúzhattam a horrorfilmeket a listámról. Ennek az lehetett az oka, hogy a világ legrémisztőbb filmjének nézése közben rákerestem az amatőr stand-up comedy estekre. Még egy démoni megszállás is jobbnak tűnt annál, mint hogy kifütyüljenek egy ragadós padlójú londoni pubban. Kezdtem úgy érezni, hogy az életem egy őrült japán tévés vetélkedőhöz hasonlít, aminek nem igazán örültem.