Puddin' - Változtass a szabályokon!

2. Callie

2.

CALLIE

Melissával egymással szemben ülünk az tesiterem padlóján, lábunk terpeszben kinyújtva, talpunk a másikéhoz feszül. Összekapaszkodunk, és előre-hátra hajolva lazító gyakorlatokat végzünk. Épp felül, a feje búbjára tornyozott sötétvörös lófarka előrelendül, ahogy maga felé húz. Megpróbálok nem lélegezni, mert a suli tornatermének padlója kegyetlenül büdös.

– A jövő heti edzésünk a zenekari teremben lesz – közlöm Melissával.

Felnéz a nyújtásból.

– Hülyéskedsz, ugye?

– Nem. Spencer edző meg van lőve, mert a futballcsapat benti terme még nem készült el, ezért mindenkit átköltöztetnek, hogy a csapat bejuthasson a tornaterembe, és használhassa a kondigépeket.

– De hát a zenekari terembe be sem férünk! Különben is, miért kap a focicsapat saját edzőtermet? Még el sem kezdődött a futballidény.

Vállat vonok.

– Clover Cityben állandóan futballidény van.

Erre dühösen elfújja a frufruját a homlokából.

– Agyonsztárolják őket.

– Ebben végre egyetértünk.

Melissa addig húz maga felé, amíg az egész felsőtestem ráfekszik a padlóra. Égnek a belső combizmaim, de nem tiltakozom, mert Melissa pontosan tudja, mit tesz. Kíváncsi, meddig bírom, én pedig nem akarok gyengének tűnni a szemében.

Nem mintha nem kedvelném Melissát. A fél életünket úgy éltük le, hogy ismertük egymást, és bár egyikünk sem törte magát különösebben, hogy barátkozzunk – főleg én nem –, mégis fontos szerepet játszunk egymás életében. Viszont Melissa nem látja át, hogy az én sikerem egyben az ő bukását jelenti. Legalábbis ami az iskolánk tánccsapatát, a Clover City Shamrocksot illeti. Bár ellenségek nem vagyunk, vetélytársak igen: jövőre csak egyikünk lehet a csapatunk kapitánya.

Forgatom a nyakamat, az arcom a padló fölött lebeg. Még mindig ez a förtelmes szag. Körülöttünk különböző sportesemények transzparensei függnek, és büszkén hirdetik a kerületi bajnokságokon, sőt még néhány szövetségi állami versenyen is megszerzett első helyezéseket.

A legnagyobb transzparens valójában egy családi ereklye. Az 1992-es Tánccsapatok Országos Bajnokságát nem más, mint a Shamrocks nyerte. Először lettünk elsők valamilyen sportban országos szinten – és sajnos utoljára is. Később még csak be se jutottunk az országos versenyre. És ami a legfigyelemreméltóbb: az anyukám volt annak a csapatnak a kapitánya. Úgy esett, hogy pont abban az évben robbant ki egy hatalmas bundabotrány, ami a kerületitől egészen a legfelsőbb szintig megrázta a táncvilágot. Sok csapatot ideiglenesen felfüggesztettek, de én láttam a videófelvételeket. Az 1992-es Shamrocks káprázatos volt.

A suli futballcsapata, a Rams szinte a legrosszabb helyen áll a texasi tabellán, mégis megkapják a vadonatúj, legkorszerűbb kondigépekkel felszerelt edzőtermet, míg a bajnok Shamrocksot szégyenszemre a zenekari terembe küldik gyakorolni. „Így múlik el a világ dicsősége” – mondaná erre anya.

– Sam megint késik – hallom Melissa megjegyzését a tesiteremben uralkodó hangzavarban.

– Szólsz neki, hogy jöjjön? – kérdezem erre.

Melissa a plafonra emeli a tekintetét, aztán megrázza a fejét. Sam végzős, és a csapatunk kapitánya. Melissának nem esik le, hogy Sam szándékosan késik. Próbára tesz minket. Melissával közvetlenül Sam alá tartozunk, segédkapitányok vagyunk, ami azt jelenti, hogy mindketten esélyesek vagyunk a trónra, ám oda csak egyvalaki fog fellépni. És én sohasem veszítek.

Addig pedig minden erőnkkel azon kell lennünk, hogy egy csapatot alkossunk, legalábbis amíg Sam megnevezi az utódját.

De nem minden a versengésről szól. Az igazi tétet a Melissával közös emlékeink jelentik. Például amikor kilencedikben elváltak a szülei, ő pedig teljes három hetet töltött nálunk, mert az otthonukban túl puskaporos lett a hangulat. Vagy amikor Mrs. Guiterrez, Melissa anyukája elkezdett spanyolul, beszélni hozzám, mert megtudta, hogy félig mexikói vagyok. Tök ciki volt, mivel csak pár kifejezést ismerek spanyolul és társalogni egyáltalán nem tudok. Melissa viszont népes mexikói családból származik. Már akkor itt éltek, amikor Clover City még nem is tartozott Texashoz. Esküszöm, egyszerre használja mindkét nyelvet a Shamrocks formációs gyakorlatai közben. És amikor észrevette, hogy elvörösödök, közbevágott, majd lazán lefordította, amit az anyukája mondott. Később pedig említést sem tett az egészről. Mintha mi sem történt volna.

Melissa egyre mélyebbre húz a nyújtásban.

– Edzés után találkozónk lesz Mrs. Driskillel – emlékeztetem. Kiszabadítom a kezem a szorításából, azután talpra ugrom.

– Tök feleslegesen – feleli. – Az a nő félvállról veszi a munkáját. Nem is törődik velünk, csak az számít neki, hogy megkapja a fizetését.

– Rosszabbul járnánk, ha folyton rajtunk tartaná a szemét – jegyzem meg. – Emlékszel, amikor kitalálta, hogy az Autómosás Bikiniben akciónk illetlen, és elrendelte, hogy vegyünk fel esőkabátot?

Melissa felnevet. – Oké, az tényleg siralmas volt. De megmentetted a helyzetet, mert lyukat vágtál a cicijeid és feneked köré. Amikor meglátta, szóhoz sem jutott. – Nevetve rázza felém az ujját, pont, mint Mrs. Driskil annak idején. – Kisasszony, nem zavarja, hogy kikandikálnak a bájai?

Ennek örömére összekoccantjuk a csípőnket.

– Az én bájaimon legalább van mit nézni – mondom erre. – A Legjobb Segg címe három egymást követő évben az enyém volt, idén pedig a Legdögösebb Segg címét is elnyertem.

– Ó, igen, tudjuk – forgatja a szemét. – Folyton felemlegeted, szóval esélyünk sincs rá, hogy megfeledkezzünk róla. Üdv néked, Callie Reyes-segg!

Pimasz vigyort küldök felé, majd összecsapom a tenyeremet, hogy elhallgattassam a csivitelő csapatomat.

– Mindenki! Kapjuk össze magunkat! Sam hamarosan megérkezik, addig belevágunk. Melissa – kiáltom –, indíthatod a zenét!

Lazításként elkezdem ide-oda rázogatni a csípőmet.

– Oké, hölgyek, három hét múlva állami verseny, és addig még sok a tennivalónk. A területin taroltunk, de legyünk őszinték: sokkal komolyabb kihívás elé nézünk az állami bajnokságon. Úgyhogy vegyük is át a gyakorlatokat kétszer-háromszor, aztán elmondom, mit látok, hol vannak a problémás részek.

Indul a zene. Tökéletes elegye a legnépszerűbb popdaloknak és a kevésbé ismert dance musicnak. Samnek jó ízlése van. M.I.A. Bad Girlsének nyitóakkordjai megadják számunkra a kezdő lendületet.

Behunyom a szemem, és szinte érzem a San Franciscó-i szellőt. Sohasem jártam még ott. Igazság szerint a családunkból a nővérem, Claudia az egyetlen, aki Új-Mexikónál messzebb eljutott – még középiskolás korában San Diegóban részt vett egy operaéneklési versenyen. Mivel azonban az állami megmérettetést idén San Franciscóban tartják, hamarosan én is elutazom Kaliforniába. Tavaly nagy szívfájdalmunkra másodikak lettünk az állami bajnokságon, ám a győztes Copper Hill csapata idén totál szétesett, miután az újoncaik lehúzzák a régiek teljesítményét.

A tervem az, hogy legalább az országos bajnokságig eljussunk, így megszerezzük a lendületet a következő évre. Sőt, akár még valamilyen helyezést is elérhetnénk. Aztán jövőre Miamiban végzősként én fogom győzelemre juttatni a csapatot. Utána pedig arra az egyetemre megyek, ahová én akarok, és olyan gyorsan fogok elhúzni Clover Cityből, hogy még a tintának sem hagyok időt, hogy megszáradjon az érettségi bizonyítványomon. Ez a terv.

A táncosok második hullámával lépek színpadra, pontosabban a tornaterem parkettjára. Az első hangpróba eléggé esetlenül zajlik, de ez csak az első próbálkozás, tegnap még csak kondicionálás volt. Melissa frusztráltsága szinte tapintható. Ha rajta múlna, rögtön nekiesne a lányoknak. Ami pedig azt jelenti, hogy rossz csapatkapitány válna belőle.

– Rendben! – kiáltom, amint leáll a zene. – Ez egy tisztességes bemelegítés volt, és most vegyük fel a ritmust! Úgy látom, néhányan még bizonytalanok vagytok a háromszoros piruett kivitelezésében. Jess, kijönnél ide, kérlek, és bemutatnád, miről van szó?

Jess, a magas, fekete másodéves előrelép, ő lesz az én választásom a kapitányi posztra. Könnyedén megpördül, ami főként annak tudható be, hogy előző lakhelyén, Dallasban egy puccos balettiskolába járt. Mi, helybéliek a jó öreg Dance Locomotive-ban sajátítottuk el az alapokat, és onnan nem igazán kerülnek ki képzett táncosok.

Jess lassít a tempón, és válaszol néhány kérdésre a lendülettel, a kéztartással és a megállással kapcsolatban, aztán rajtunk a sor, hogy gyakoroljunk. Végül Melissával leülünk a terem sarkába, és feljegyzünk pár dolgot.

– Még mindig nem vagyok biztos a jeté combóban – mondja nekem. – Egyszerűen nem tudunk olyan magasra ugrani. Úgy értem, Jess túl magasra ugrik. Muszáj csökkentenie a magasságot a többiek miatt.

A koreográfia a szívem csücske, és ezt Melissa is nagyon jól tudja.

– Szerintem nem a koreográfián kellene változtatni – felelem –, hanem nekünk kell jobbnak lennünk. Olyannak, amilyen Jess. – Ránézek. – Vagy talán dacolni akarsz Sammel?

Melissa megrázza a fejét. – Igazad van.

A továbbiakban instrukciókat adunk a csapatnak, majd körbeállunk, mielőtt elindulnánk az öltözőbe.

– Nézzenek oda, ennyi jó segget egy helyen! – kiáltja ekkor Sam, és odakocog hozzánk. Sam úgy fest, mintha helyettem ő állna rokonságban a szőke hajú anyukámmal és a még szőkébb húgommal, és én ezért valahol haragszom is rá. A csaj magas, fehér bőrű, rózsaarany a haja, az alakja, mint egy balerináé, és bármit vesz fel, szenzációsan áll rajta.

Sam befurakodik a körbe.

– Bocs a késésért, hölgyek! Túl kellett esnem némi adminisztráción – ahogy ez a csapatkapitányoknál szokás.

Félreállok, mintegy átadom neki a helyem. Mi a hatalom sikeres átruházásának a kulcsa? Mindig tudd, hol a helyed.

Rám mosolyog.

– Fejezd be nyugodtan, Cal! Tiéd a pálya.

Melissa berzenkedik mellettem, ám én nem hátrálok meg. Visszaállok a körbe.

– Ne feledjétek, hogy jövő héten a városházán fogunk szerepelni a polgármester Amerika Hőseinek tartandó ünnepségén! És a tanulmányaitokról se feledkezzetek meg! Nem szeretném, ha bármelyikőtöket pont az állami bajnokság előtt tiltanák el a versenyzéstől, ribik. Nem érdekel, ha puskáznotok kell. Basszus! Múlt héten Jill a bioszdolgozat puskáját írta fel a combjára.

A lányok erre felnevetnek, kivéve Jillt, az alacsony, fehér bőrű, göndör hajú másodévest, aki csak a vállát vonogatja.

– Egy kicsit összekentem magam, de sikerült átmennem. Nem adtam esélyt a kétszikű gyomoknak.

– Ez a beszéd! – vágom rá. – Oké, ide a kezeket, hölgyek! És háromra. Egy, kettő, három!

– SAN FRAN, JÖVÜNK! – visítjuk egyszerre.

Felpillantok a felettünk feszülő, rikítóan piros feliratra. Jól vigyázz, 92-es évfolyam! Most mi következünk.

A csapat elindul az öltözőbe, mi hárman pedig letelepszünk a lelátóra.

– Kösz, hogy levezényeltétek helyettem a mai edzést – mondja Sam.

Melissával bólintunk.

– Igaz is – szólalok meg –, át kellene gondolnunk a jetét. Jess őrült magasra ugrik, amitől a többiek totál elveszítik az önbizalmukat.

Melissa ekkor rám néz, és végtelenül hűvös mosolyt küld felém. – Egyetértek – mondja szárazon.

Sam bandzsít, miközben magában mérlegeli a helyzetet. Végül rábólint.

– Tök igazad van, Callie. Holnap majd megvizsgáljuk a dolgot.

Mit is mondhatnék erre? Egyesek eleve vezetőnek születtek.

– Figyeljetek csak – folytatja Sam –, Driskil már úton van ide és tudom is, miért.

– Miért? Mit akar? – kérdezi Melissa.

Sam a szemét forgatja. – Ugye ti is hallottatok róla, hogy idén egy vacak kis konditerem szponzorált minket?

Mindketten bólintunk.

– Hát, többé már nem.

– Ó, istenem – jajdulok fel –, ez mit jelent?

Sam rendszerint mosolygós arca most elkomorul.

– Driskil mindenesetre megpróbálja nem túl tragikusan előadni a dolgot.

Kinyílik a tornaterem ajtaja, és Mrs. Driskil becsoszog rajta.

– De lényegében nekünk végünk – suttogja Sam, mielőtt Mrs. Driskil hallótávolságon belül kerülne.

– Jó reggelt, hölgyek! – köszön Mrs. Driskil. – Csupán egy pillanatra tartalak fel benneteket.

Mrs. Driskil igazi szürke kisegér: mindig hosszú szoknyát hord, a szegélyével összeszedi a port, amerre jár, formátlan kardigánjai tele vannak macskaszőrrel, és mindezt idényjellegű brossokkal tetézi. A szája körül a ráncok macskabajuszra emlékeztetnek, szóval egy igazi macskahölgy benyomását kelti. A modora kedves, ugyanakkor bizonyos távolságot tart, ami pont passzol egy évfolyami tanácsadóhoz. Ő végzi az adminisztrációt, a háttérmunkát, a műsort viszont mi csináljuk.

– Jó napot, Mrs. D.! – felelem. – Jó a kardigánja.

– Ó! – mondja erre mézesmázos hangon. – Dolores nénikémé volt. Kis híján ebben temettük el, de még időben sikerült ráadnunk a kedvencét a búcsúztatóra.

Melissa megköszörüli a torkát.

– Hát ez… valóban emlékezetes sztori.

– Minek köszönhetjük a látogatását? – teszi hozzá aztán.

Mrs. Driskil a tenyerébe köhécsel.

– Nos. Hm, az egyik szponzorotokról van szó. Kénytelenek visszakozni, és hát ők voltak az elsődleges támogatóitok. Az a helyes kis konditerem, a Végső Visszaszámlálás.

– Hogyan? – szisszenek fel meglepetést színlelve.

– Nos, úgy vélem, a tulajdonosnak pénzügyi nehézségei támadtak, ezért csökkentenie kell a kiadásait. – Lassan és hangosan beszél hozzám, mintha süket lennék.

– Értem – felelem. – Akkor szerzünk egy másik szponzort, nem? A barátom apukájának van néhány autókereskedése, és biztos vagyok benne, hogy kisegít minket.

Sam megrázza a fejét.

Driskil széttárja a kezét. – Nos, ez nem ilyen egyszerű. A tankerületi szabályzat értelmében a támogatókat még a tanév elején jóvá kell hagyni, és a diák maga felelős bármilyen további finanszírozásért. Úgyhogy attól tartok, ez azt jelenti, hogy az utazási és szállásköltségeket a hölgyeknek kell állni a szövetségi és a nemzeti versenyeken.

Érzem, ahogy eluralkodik rajtam a pánik, de nyugalmat erőltetek magamra.

– Mégis ki engedheti meg ezt magának? – teszem fel a kérdést.

– Én biztos, hogy nem – válaszolja Melissa.

– Úgy tűnik, a szövetségire a költségek fele a rendelkezésünkre áll – folytatja Mrs. Driskil –, de ha továbbjutunk, akkor össze kell szedni a rávalót.

– De hát… mennyibe kerülne eljutni az országos bajnokságra? – hadarom. Egy ekkora út költsége majdnem olyan teljesíthetetlen számomra, mint az egyetemi tandíj.

– Bizony nem olcsó mulatság. Kicsit sem az – feleli Sam. – Úgy értem, egy sima autómosás alig fedezi egyetlen egyenruha költségét. A repülőjegyek Kaliforniába egy vagyonba kerülnek. Talán ki tudnánk bérelni egy buszt, akkor viszont a tankerületnek egy csomó szünetet kell kiadnia számunkra.

Csendben emésztjük a letaglózó híreket.

Mrs. D. megköszörüli a torkát. – Ne keseredjetek el annyira, lányok! Annyira tehetségesek vagytok mind, de… de Texas nagy állam.

Hiába próbál vigasztalni minket Mrs. D., nagyon dühös vagyok.

– Egyszer már sikerült eljutnunk oda – szólal meg Melissa. – És tavaly is közel álltunk hozzá. Igazán nem kellene leírni magunkat, csak mert egy hülye konditerem lemondott rólunk.

Bólintok. – Ez a mi évünk. Tudom, érzem. És ez Sam utolsó éve a suliban. – Megrázom a fejemet. – A pokolba is! Nem hagyom, hogy minden tönkremenjen. Érdekes, hogy senki sem beszél a költségvetésről, amikor a futballcsapat utazik valami távoli meccsre. Ha azoknak a srácoknak sikerülne egyszer továbbjutni, az egész város sok-sok pénzzel és bugyival hajigálná meg őket.

Várakozó pillantást vetünk Mrs. Driskilre, de ő csak sajnálkozva néz vissza ránk. Majd szétvet a düh, remeg a kezem. Talán ha Mrs. Driskil nem törődött volna bele már réges-régen, hogy az emberek lekezeljék, nem hagyná, hogy a tánccsapatnak is hasonló bánásmódban legyen része.

Sam feláll, és szó nélkül elindul az öltöző felé. Melissával követjük.

– Lányok – kiált utánunk Mrs. Driskil. – Lányok! Egyelőre ne szóljunk erről a csapatnak! Lehet, hogy nem is lesz semmi baj, és csak felesleges feszültséget keltene. Inkább koncentráljunk a következő lépésre!

De mi csak ballagunk tovább.

A második órában hivatalsegédként tevékenykedem. Nem én akartam, de az anyukám annál inkább. Rettentő rámenős tud lenni, de tudom, hogy értem teszi.

Ahogy megpróbálok elsettenkedni mellette a fénymásolóhoz, megtorpanok jellegzetes déli akcentusa hallatán.

– Callie, édesem. Gyere ide anyához egy puszira!

Visszafordulok, behajítom a hátizsákomat az íróasztala alá, majd lehuppanok a zsámolyra, amit az asztal mögött tart az iktatáshoz. Mindkét kezével magához vonja az arcomat, és nagy puszit ad, rajtam hagyva ezzel a Revlon 029 Vörös Lakk rúzsának nyomát, azét a színét, amit anyukám a tizenharmadik születésnapja óta hord, mióta is a nagyim először elvitte egy drogériába.

– Nem küldött neked e-mailt a nővéred? – kérdezi. – Megpróbáltam csevegni vele a FaceTime-on, de teljesen összezavarnak ezek az időzónák Németországban.

– Anya, ez csak FaceTime. Nem tudsz csevegni rajta. És nem, Claudia nem küldött nekem e-mailt. – Azt már nem árulom el, hogy én sem küldtem neki. Nem mintha nem szeretném a nővéremet, de túlságosan elfoglaltak vagyunk, és ha Claudia nem veszi fel anyának a telefont, annak nem csupán az időeltolódás lehet az oka. Claudia a Dél-Kaliforniai Egyetem hallgatója, és ezt a szemesztert a drezdai operánál tölti. Örülök a sikereinek, de zavar, hogy nincs otthon, és most én vagyok az egyetlen kreol odahaza a szőkék közt.

Anya felsóhajt.

– Hogy szerepeltek ma a lányok? – kérdezi.

– Egész jól – bólogatok. – Jövő héttől tanítás után felgyorsítjuk a felkészülést az állami bajnokságra.

Elgondolkodva ütögeti az ajkait egy tollal.

– Nem ütközik ez a munkabeosztásoddal?

Az íróasztalára könyökölök, és megtámasztom az államat a tenyeremen.

– Szoros lesz, de csak két hétről van szó. És a melóhelyen mindenki megértő, értékelik a csapattáncot.

Megnyálazza az ujját, majd belelapoz a jelenléti ívekbe.

– És mi lesz a házi feladataiddal? Bryce-ra sem marad túl sok időd.

– Nem hanyagolom el a házikat, Bryce-szal pedig majd találkozunk, ahogy tudunk. Ő sem stresszel amiatt, mennyi időnk jut egymásra futballidényben.

– Ez az én lányom! – Átnyújt egy halom késés miatti figyelmeztető cédulát, hogy pecsételjem le. – Néhány szülővel és Armstrong igazgatóval szervezünk egy utazásért a szurkolóitoknak az állami bajnokságra. Cipőpasztával és egyebekkel fogjuk kidekorálni a buszt.

Anyából eszményi évfolyam-tanácsadó vált volna, ehelyett ő az iskolatitkár, és a tény, hogy nem tanár, így a munkaköre a szülők mozgósítására korlátozódik. Hála a jó istennek! Mert ott van neki a mostohaapám, a húgom, Kyla, az épp a világ másik felén tanuló nővérem, Claudia, a munkája, úgyhogy zuhanyozásra is alig jut ideje. Látom, ahogyan eljár felette az idő, de talán csak azért, mert emlékszem, hogy nézett ki, amikor még csak én voltam meg az apám, és Claudia meg ő.

Felidézem a fekete karcsúsított farmerjét, a vastag, fekete övét a fényes ezüst csattal, meg a szűk, csipkés topját. Pont mint Olivia Newton John rosszlány Sandyjének nyugat-texasi verziója a Pomádéból. A régi Selena-dalokra tánclépésben ment keresztül a konyhán – ami inkább árasztott dauervízszagot, mint finom ételek illatát, mivel apám főzött, méghozzá szörnyű, agglegényeknek való kajákat, mint például a tortillába tekert hot dog.

Manapság a ruhatára egyetlen, önként vállalt követelménynek felel meg: ápoljon és eltakarjon, avagy rejtse el az elmúlt néhány évben felszedett kilókat. Viszont a vörös rúzs az maradt.

Ujjait a homlokomra teszi, és masszírozni kezdi a mély ráncot az összevont szemöldököm között.

– Ha így folytatod, hamarosan használnod kell a ráncosodást késleltető arckrémemet. Mi aggaszt ennyire?

Gyorsan körbepillantok: nem messze tőlünk diákok várnak az igazgatóra meg a helyettesére, vagy épp a nevelési tanácsadóra.

– Hát – mondom halkan –, úgy tűnik, beütött a ménkű. A tánccsapat pont most vesztette el az egyik főszponzorát, úgyhogy nyakig ülünk a kakiban. Még az állami bajnokság előtt össze kell szednünk valamennyi pénzt, de az országosra egy fityingünk sem lesz.

Anya elsimít egy hajfürtöt a fülem mögé.

– Jóságos ég! Ez most komoly? És mit mond erre Mrs. Driskil?

Csak a szememet forgatom. Anya határozottan megrázza a fejét.

– Az a nő egyszerűen képtelen bármit is elintézni – suttogja, miközben vörösre festett körmű mutatóujját az állához ütögeti. – Én viszont elintézek neked egy találkozót Benavidez igazgatóhelyettessel. Ti, lányok rengeteg munkát fektettetek a felkészülésbe, az nem lehet, hogy az anyagiak miatt meghiúsuljon az egész. És a családok nem tudják csak úgy kipengetni egy utazás árát San Franciscóba és vissza.

Alig tudom elfojtani a feltörni készülő mosolyomat. Az anyukám láthatóan anyaoroszlán-üzemmódba kapcsolt, és azonnal intézkedni kezd. Tudom, nem sokat tehet értünk azon kívül, hogy összehozza ezt a megbeszélést az igazgatóhelyettessel, de már a ténytől, hogy a felnőttek is foglalkoznak az üggyel, jobb kedvre derülök. Még akkor is, ha ez csak pillanatnyi előrelépést jelent. És ha képes leszek egyedül megoldani ezt a problémát, Samnek nem lesz más választása, mint hogy engem nevezzen ki csapatkapitánynak.

– Köszi, anya! – Mielőtt visszatérnék a jelenléti ívekhez, előhalászok az asztalfiókjából egy törlőkendőt, és eltüntetem a rúzsnyomokat az arcomról. Hiába, néha egész jól jön, ha az ember anyukája folyton mindenbe beleüti az orrát, és nem ismer lehetetlent.