Puddin' - Változtass a szabályokon!

1. MILLIE Ami engem illet, folyton listákat gyártok. Először is leírom a teendőimet. (Természetesen a zselés tollaimmal, előre meghatározott színkód szerint.) Azután megvalósítom. Végül kihúzom a listáról. Boldog megelégedettséggel tölt el a látvány, ahogy a jegyzetfüzetemben szépen sorjáznak a megvalósult, kipipált feladatok. Rég eldöntöttem már, hogy pontokba szedem az általam menedzselhető dolgokat, ami végső soron a hozzáállásom gyökeres átalakulásához vezetett. Úgy általában. Konkrétabban: ma már képes vagyok elhitetni magammal, hogy tök normális dolog, hogy nálam hajnali 4:45-re van beállítva az ébresztő. Egyértelműen pacsirta vagyok, nem pedig éjjeli bagoly, de még én is elismerem, hogy a 4:45 nem kifejezetten reggeli időpont. Miután az utolsó ébresztést is kinyomom a telefonomon, legördülök az ágyról, és magamra kapom a bolyhos, babarózsaszín köntösömet, melynek cikornyás M betűt hímeztek a gallérjára. Nyújtózkodom párat, ásítok még egy utolsót, majd leülök az íróasztalomhoz, és előveszem a virágmintás naplómat. A kemény fedélen arany felirat fut: KÉSZÍTS TERVET!; alatta pedig dőlt betűvel a nevem olvasható: MILLIE MICHALCHUK. Összecuppantom az ajkamat, hogy megszabaduljak az alvás utóízétől. Rém következetes vagyok a fogmosást illetően, viszont a minap Amanda említette, hogy azt olvasta a neten, ha alkotói válságban szenvedünk – esetemben írói válságról van szó –, akkor ébredés után rögtön vessük papírra a gondolatainkat, még mielőtt beindulna az agyunk. Úgyhogy kezemben a BOSS GIRL feliratú mentazöld ceruzámmal átfutom a silány mondatkezdeményeket, melyeket a hét folyamán lekörmöltem: Hiszek a pozitív gondolatok erejében. Az emberek többsége nem tudja, mit akar, és ez az igazi ok, amiért elakadnak az életben. Hogy én? Én pontosan tudom, mit akarok. A Webster’s Dictionary az újságírást olyan tevékenységként vagy foglalkozásként határozza meg, melynek során különféle információkat gyűjtünk össze, híreket írunk belőlük, és megszerkesztjük napilapok, magazinok, a televízió vagy a rádió számára. Én az újságírást a következőképp definiálom Új oldalra lapozok, de csak ülök és várok. Lebámulok az üres papírra, remélve, hogy a vonalak szavakká formálódnak, ehelyett minden mozdulatlan marad. Alapjában véve jó tanuló vagyok. Persze nem annyira jó, mint Malik vagy akár Leslie Fischer, aki eleve elrendeltetett, hogy végzős diákként elmondja a búcsúbeszédet, mivel már elsős általános iskolás korában megnyerte a harmadikosok helyesírási versenyét – de felvettem egy csomó tantárgyat az egyetemi pluszpontokért, és úgy általában jobban teljesítek a társaimnál. Nem ijedek meg, ha esszét kell írnunk, vagy dolgozatot trigonometriából. Ám ez a személyes kinyilatkoztatás egyre inkább a fejemre nő, maga alá temet és kezdem úgy érezni magam, mint egy rakás szerencsétlenség. Tízpercnyi kínlódás után – melynek során leírtam, majd áthúztam néhány szót, valamint lefirkantottam két randizó pálcikaemberkét; az egyiket magamról mintáztam, a másikat egy bizonyos személyről… – behajítom a naplómat az íróasztalom fiókjába. Majd holnap. Holnap lesz a nap, amikor rám találnak a megfelelő szavak. Kinyitom a laptopomat, és végiggörgetem a filmlistámat, mígnem rátalálok a Harry és Sallyre. Anyával ez az egyik nagy kedvencünk – ha álmunkból felkeltenének, akkor is kívülről fújnánk az összes szöveget –, bár ő gyorsan előreteker az éttermi jelenetnél a régi VHS-másolaton. (Anya még nem fedezte fel, hogy online simán meg lehet nézni a teljes filmet.) A számítógépem felett függ egy keresztszemes öltést imitáló poszter, amit a Pinterestről töltöttem le. Kanyargós szőlőindák veszik körbe a feliratot: PONTOSAN ANNYI ÓRÁD VAN EGY NAP, MINT BEYONCÉNEK. (Willowdeannek is nyomtattam egy példányt, igaz, abban lecseréltem Beyoncé nevét Dolly Partonéra, akik mindketten istennők a maguk területén, szerény véleményem szerint.) Mellette dekupázs faképen az egyik kedvenc szállóigém olvasható: HA A JÖVŐBE NÉZEK, OLYAN FÉNYESEN RAGYOG ELŐTTEM, HOGY TELJESEN ELVAKÍT – OPRAH WINFREY. Felette pedig egy másik keresztszemes poszter látható szintén idézettel: AZ ÉLET TÚL BONYOLULT AHHOZ, HOGY GONDOS TERVEZÉSSEL NE TEGYÜK KISZÁMÍTHATÓBBÁ – MARTHA STEWART. És ez csak néhány a remekműveim közül. Úgy tűnik, anyától örököltem az inspiráló idézetek, a hímzés és úgy általában a kézművesség iránti rajongásomat. Az egész házunk ki van bélelve motiváló idézetekkel hímzett párnákkal és bibliai részletek vízfestéknyomataival, melyek megütik a mércét, hogy eladhatóak legyenek a helyi keresztény könyvesboltunkban, a The Good Bookban. Olyan ez, mintha anyával egy gerlepárt alkotnánk, és folyton csinosítgatnánk a fészkünket – bár a projektnek sohasem érünk a végére, minden egyes simítással otthonosabban érezzük magunkat benne. Legalábbis eddig így volt. De az elmúlt néhány hónapban a reményeim és az álmaim szembemennek mindazzal, amit anya szán nekem. Lassan, de biztosan megbontom a közös fészkünket. A keresztszemes hímzések és a szobám falain függő dekupázsok ma az eltávolodást jelképezik a motiváló diétás idézetektől, amelyekkel körülvettem magam tavaly nyáron és az azt megelőző nyolc nyáron át a Daisy Ranch Fogyitáborban. CSUPÁN KILÓKAT VESZÍTHETSZ – mindig is ez volt a kedvencem. Fogyitábor. Igen, fogyitáborba jártam. De ez már mind a múlté, mert kilenc év után először nem megyek vissza a Daisy Ranchre, hogy találkozzam az ottani barátaimmal, vagy akár Miss Georgiával, a tanácsadómmal. Sok mindent megváltoztatott, hogy beneveztem, és második helyezett lettem a Miss Teen Blue Bonnet Szépségversenyen. Korábban lehetetlen küldetésnek ítélt dolgokat vittem véghez. Zsúfolt nézőtér előtt játszottam az ukulelémen, gyönyörű estélyiben léptem a színpadra – nem beszélve a fürdőruhás felvonulásról! Sőt, még egy fiúval is táncoltam. És mindezt ebben a testben vittem véghez. Pontosan ezért nem vagyok hajlandó elpazarolni egy újabb nyári szünetet arra, hogy minden reggel mérlegre álljak, és nyúltápon éljek annak reményében, hogy az első tanítási napon talán észreveszi valaki, hogy fogytam majdnem három kilót. Bárcsak meg tudnám ezt értetni anyával! Aztán láss csodát, világ: Millicent Michalchuk, az elismert hírolvasó hamarosan feltűnik az Ön tévéképernyőjén is! Bár előbb ki kell töltenem ezt az átok jelentkezési lapot az austini Texas Tudományegyetem televíziós újságírás szakának előkészítő táborába. Tudom, hogy ez a szakma több mint nyári tábor, vagy akár mint maga a diploma megszerzése. Sokévnyi gyakornokoskodás és lóti-futi munka vár rám. De hajlandó vagyok mindenre, mert az álmom az, hogy az én arcomat lássák az emberek esténként az otthonukban a képernyőn, és az én hangomat hallják. Egy olyan hangot, amelyikben megbízhatnak, mert hiteles és ösztönző. Talán még a világot is meg tudom változtatni a hozzáállásommal. Tudom, ostobaság ilyen elvárásokat támasztani egy egyszerű hírolvasóval szemben, de ott vannak például a nagyszüleim, akik naponta vallásos áhítattal lesik a helyi híreket. Sokszor csak figyelem, ahogy megbeszélik a hírcsatornákon látottakat-hallottakat, és olyankor azt gondolom, hogy nem ugyanabban a világban élünk. Ezért úgy vélem, nem elég csupán a tények közlésére szorítkoznunk. Fontos, hogy mely tényeket hogyan közlünk. Például, amikor legalizálták az azonos neműek házasságkötését, az általam olvasott online hírközlő felületek győzelemként ünnepelték az eseményt, mert az volt. Aztán átmentem a nagyszüleimhez, ahol a hírolvasó olyan hangnemben tudatta a hírt a nézőkkel, mintha gonosz erők igázták volna le az emberiséget. Talán csak az én nagyszüleim esetében működik ez így? Mindenesetre az ő világnézetüket az a személy formálja, aki a híreket közvetíti. Ez pedig igazi felelősséggel jár, amit nem vehetek félvállról. Tudom-tudom. Kövér lányokat nem alkalmaznak hírolvasóként. Mint ahogyan második helyezettként sem szoktak végezni a Miss Teen Blue Bonnet Szépségversenyen. De hát mindig van egy első alkalom – miért is ne lehetnék én az első túlsúlyos hírolvasó? Miután eltávolítottam az összes hajcsavarómat, az előző este odakészített fekete leggingsért és a mentaszínű pulóveremért nyúlok. A pulóver egy Anya-Lánya Kézműves Szombat eredménye – egy lassan eltűnő hagyományé, mióta Vernon bácsikámnak dolgozom –, valójában egy rávasalt szövetmatrica, ami egy kölyökkutyát ábrázol pillangóval az orra hegyén. (Pont olyan imádnivaló, amilyennek hangzik.) Felkenek némi babarózsaszín szájfényt, majd rácsukom a laptopomat Harryre és Sallyre. Végül bekapcsolom a kávégépet a szüleimnek, mielőtt a munkába hajtok. Hajnali 5:45-kor Clover City még alig ébredezik. Az élet egyetlen bizonyítéka a pislákoló fény, ami a Daybreak Fánk és Kávé üzletből szűrődik az utcára, és néhány elszánt hajnali futó, akiket akkor látok, amikor bekanyarodok a Végső Visszaszámlálás, Vernon bácsikám és Inga néném boksztermének parkolójába. Apa párszor próbálta elmagyarázni nekik, hogy az edzőterem neve nem éppen lelkesítő, ám ők végig sem hallgatták. Vernon bácsi és Inga néni egy Rocky rajongói klub internetes felületén találtak egymásra. Inga akkoriban települt át Philadelphiába Oroszországból, és az első randijukra a Philadelphia Museum of Art híres Rocky lépcsőjének legtetején került sor. (Amúgy az egész család hevesen tiltakozott ellene, kivéve engem, aki nagyon is hiszek a neten szárba szökkenő szerelemben.) Sohasem jártam még Phillyben, így aztán Inga megígérte, hogy érettségi után együtt elutazunk oda egy csajos kiruccanásra. Remélem, nekem nem kell majd megmásznom mind a hetvenkét Rocky-lépcsőfokot ahhoz, hogy a saját love sztorim happy endben teljesedjen ki. Pontosan az edzőterem előtt parkolok le. Inga folyton nyaggatja Vernont, amiért mindketten az elülső parkolókat használjuk, én viszont a Hónap Dolgozójának járó jutalomként fogom fel. Még akkor is, ha én vagyok az egyetlen alkalmazottjuk, akit alig fizetnek meg. Ezért jár némi külön juttatás, nem igaz? A bevásárlóközpont egyik sarokhelyiségében található a termünk, a kirakata felett kivilágított felirat hirdeti: VÉGSŐ VISSZASZÁMLÁLÁS. Mellette egy pár bokszkesztyű virít, alatta pedig halványan még látszik a létesítmény korábbi rendeltetése, a kiírás szerint: LIFE FITNESS CLUB. Csilingel a csengő az ajtó felett, ahogy benyitok, azután rögtön a pult felé veszem az irányt, hogy kikapcsoljam a riasztót. Belekezdek a nyitáskor szokásos rutinfeladatokba: ellenőrzöm a pénztárgépet, kihegyezem a ceruzákat, kinyomtatom az új jelentkezési lapokat, az öltözőkbe vécépapírt és törlőkendőket helyezek el, majd gyorsan bejárom és végignézem az összes helyiséget, hogy minden készen áll-e a nyitásra. Végigszlalomozok a bokszzsákok között, és meggyőződöm róla, hogy éppen olyan erősen tartanak, mint tegnap reggel. Az utolsónál felveszem az alapállást, és megsorozom. Újabb csilingelés: az ajtó fölötti csengő jelzi, hogy valaki bejött. – Klassz volt, Millie! Szégyenlősen hátrapillantok a vállam felett. – Reggelt, Vernon! – A bácsikám valaha a lányos szülők rémálma volt. Azok a dagadó izmok és a homokszínűre melírozott hajtincsek! Manapság viszont inkább tűnik alvásmegvonástól szenvedő családapának, mint kisvárosi rosszfiúnak. Vörösesszőke szakállába ősz csíkok vegyülnek, a mosolyráncai egyre mélyülnek, viszont ugyanaz az életerős fickó most is, aki mindig volt. – Az ütőállásod sokat javult mostanában – mondja. – Nem mernék beléd kötni egy sötét átjáróban. – Csak lazítok egy kicsit – rázom meg a kezemet, aztán a pulthoz lépek, és felkapom a kocsikulcsaimat. A bakancslistámon szerepel, hogy előbb-utóbb megtanulok bokszolni, de csak miután bejutok a televíziós táborba, valamint összejövök egy sráccal. (Hé, Oprah szerint határozzuk meg pontosan a céljainkat, márpedig ő sohasem vezeti félre az embereket!) A bácsikám megvonja a vállát. A szeme alatti sötét karikák vannak, és a tegnapi pólója arról tanúskodik, hogy egész éjjel fent volt az ikreikkel. Ráadásul az edzőteremmel is gondok vannak. Egészen az elmúlt hónapig ez a hely része volt a Life Club Fitness klubhálózatnak, amely országszerte különböző sportágakra szakosodott – teniszre, crossfitre, teremfocira. Ez pedig azt jelentette, hogy a marketingre és a berendezésre további erőforrásaink álltak rendelkezésre, és még néhány helyi sportcsapatot is szponzorálhattunk. Ám az LCF előzetes bejelentés nélkül csődöt mondott, Vernon bácsi és Inga néni pedig hálózati támogatás hiányában teljesen magukra maradtak a vállalkozásukkal. Mivel már egy csomó mindenre beruháztak és nemrég ikreik születtek, égető szükség van rá, hogy az edzőterem jól profitáljon. Amikor legutóbb náluk jártam, kiszúrtam egy halom fizetési felszólítást az elektromos és a vízművektől, és hát azóta sem tudom kiverni a fejemből a képet. Ez a hely itt az utolsó reményük, és nem fogom hagyni, hogy becsődöljön. Rábökök egy büfifoltra Vernon vállán. – Az irodában találsz tiszta inget. A foltra mered. – Már nem. Ami azt illeti, ez volt az utolsó. – Nagyot koppan a feje a pulton. – Végleg búcsút inthetünk a tiszta holmiknak. Lukának és Nikolai-nak egész éjjel ment a hasa. Lehet, hogy karantén alá kellene helyezni a házunkat. Minden elveszett, Millie. A kakaapokalipszis hamarosan mindent elborít. Megpróbálok nem nevetni, de nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak. A családunkban Vernon az egyetlen, aki megenged magának ilyen szófordulatokat, amitől valahogy érettebbnek érzem magam nála. – Tegnap este kimostam az ingeidet a törölközőkkel együtt. – Erre felkapja a fejét, mire megcsap egy erős fuvallat. Jó szagos is. – Talán beugorhatnál a zuhany alá is, mit szólsz? Még vagy húsz percig nem várunk vendégeket. Vernon felemeli a karját, és szaglászni kezd. – Nos, nem akarom elriasztani a potenciális új tagokat. Felvillantom a legbiztatóbb mosolyomat. – Helyes! Most pedig, tudod, hol találod az új tagsági lapokat, és ne feledkezz meg a Green’s Vitaminsszal közös promócióról. A szórólapokat az íróasztalodon találod. És… – …nincs lehetetlenség, csak tehetetlenség – fejezi be a mondatot Inga üzleti mantrájával. (Valójában az élet minden területére vonatkoztatja.) – Így van. Pontosan így. – Inga nemrég alaposan megnyirbálta a költségvetésünket. Kész horror, amit művel, de tényleg. Egy költségvetési merénylő. Vagy pankrátor. – Azzal megfordul, és besüppedt vállal elcsoszog a zuhanyzók irányába. Úgy döntök, nem szólok neki a hátán éktelenkedő titokzatos barna foltról. – Dobd csak be az ingedet a használt törölközők közé! – kiáltok utána, aztán kilépek az ajtón. Becsusszanok az egyterűbe, és vetek egy pillantást a Végső Visszaszámlálás fényreklámjára – alig pislákol, az egyik betű pedig teljesen kiégett. Gondolatban feljegyzem a javítandó dolgok hosszú listájára. Kihajtok az útra, közben megbököm a hívásgombot a kormánykeréken. – Hívd Amandát! – adom ki az utasítást. – Hívom Pandát – feleli erre a robothang. – Ne! Hívás vége. Ne hívd Pandát! Hívd Amandát! – Hívom a Panda Expresszt. – Ne! – Felnyögök, kikapcsolom az egész szerkezetet, majd újból bekapcsolom. – Hívd Amandát! Hosszú szünet áll be, végül a robothang bejelenti. – Hívom Amandát. – Na végre! – mormolom. Jó néhányszor kicseng, mire meghallom Amanda nyöszörgését. – Jó reggelt, szépségem! – köszöntöm. – Okos vagy. Tehetséges vagy. Aranyos vagy. – Ki nem állhatom a reggeleket – közli velem, bár mintha a párnába beszélne. – Legalább a szépségemre ráhibáztál, de hogy okos lennék? Meg tehetséges és kedves? Háát, ezeken még dolgoznom kell. – Minden nap jól kezdődik – felelem erre. – Nem a reggelekkel van a baj, hanem a délutánokkal. Addigra minden tönkremegy – kuncogok csendesen, de Amanda hallgatása elárulja, hogy most valahogy nem értékeli a humoromat. – Napi megerősítések. Múlt héten olvastam erről. Meg kell győznöd magadat, hogy képes vagy azzá válni, akivé szeretnél. És szerintem könnyebb lesz, ha egymást győzködjük erről. Sokkal mulatságosabb! – Ó, akkor már értem – mondja erre. – Éppenséggel egy csomó jó dolgot fel tudok neked sorolni, amivé válhatnál. – Ezt örömmel hallom. – Lehetnél például egy tányér frissen kisült rösti, vagy gofri. Vagy akár fahéjas csiga. – Amanda! – forgatom a szemem. – Vedd ezt komolyan, kérlek! – Miért is? Éhes vagyok, és azt sem veszi komolyan senki. – Mérgesen fújtat. – Úton vagy már? – kérdezi. – Tűnj el a szobámból, Tommy! – mordul fel. – Bocs. Csak a tesóm. – Kint várj meg! Van néhány hírem számodra. – Elvigyorodok. – Tíz perc múlva ott vagyok. Esetleg beülhetünk valahová reggelizni. – Fent vagyok, anya! – kiáltja. – Siess, rendben? – suttogja a telefonba. – Három pozitív megerősítéssel tartozol nekem! – emlékeztetem, miközben rátaposok a gázra. Hiába, a barátnőmnek sürgős segítségre van szüksége.