Howard Katalin

2. fejezet

2. fejezet

1529

Februárban Katalin születésnapját a Culpeper gyerekek összejövetelével ünnepelték, és a kislány, legnagyobb örömére, Margaret nénitől és William bácsitól egy kuglibábú szettet, és Isabeltől egy rózsaszín ruhát kapott, amelyben úgy érezte magát, mint egy királyné a mesében. Apjától semmi nem érkezett, de ilyen kincsekkel Katalin ezt nem is bánta.

Egy héttel később Margaret néni kitálalta Katalin ebédjét, és elé tette a tányért.

– Hírem van a számodra, gyermek – mondta. – Apád másik feleséget választott. Új anyád van.

Az asztalnál mindenki csendben maradt, és Katalin érezte, hogy nem értenek ezzel egyet. Ijesztő gondolat merült fel benne.

– Haza kell mennem?

– Remélem, nem – válaszolt Margaret néni. – Most ez az ott­honod.

Ez jó hír volt, bár Katalin arra gondolt, vajon ez azt jelenti-e, hogy az apja már nem akarja, hogy ő vele éljen, még akkor sem, ha most van egy mostohaanyja, aki gondoskodhatna róla. Ám ez nem nagyon izgatta, hiszen sokkal jobban szeretett Oxon Hoathban lenni.

Tavasszal meglátogatta az apja, és magával hozta a feleségét. Megcsókolta Katalint, megcsodálta, hogy mennyit nőtt, és megköszönte Margaret néninek, hogy ilyen jól gondját viseli. Katalin észrevette, hogy új szemmel néz az apjára, miután hallott a hibáiról, és aggodalommal töltötte el, hogy úgy érezte, Lord Edmund valahogy összement, és már nem az az apa, akit ismert és tisztelt. Ám az iránta tanúsított udvariassága mit sem változott.

Az új Lady Edmund egy Dorothy nevű magas, barna, szertelenül beszédes nő volt.

– Tudod, gyermekem, olyan szép vagy, mint trójai Heléna

– mondta Katalinnak.

Addig még soha senki nem mondta Katalinnak, hogy szép, és fogalma sem volt, kicsoda trójai Heléna. Zavartan, de örömmel, csak mosolygott az új mostohaanyjára.

– Biztos vagyok benne, hogy jól kijövünk egymással – mondta a hölgy.

Dorothy özvegy volt, mesélte az apja ebéd közben, és jó körülmények közt maradt, így hát Lord Edmund bízott benne, hogy az anyagi problémái hamarosan megoldódnak. Kiadta Lady Hallt, és Hampshire-be tartottak, ahol Dorothynak egy Place House nevű birtoka volt.

– Drága feleségem azt mondja, hogy ez egy csinos sarka a világnak – mondta az apa, és megszorította Dorothy kezét.

Katalin egy szörnyű pillanatig aggódott, hogy az apja azt fogja mondani, menjen velük, de nem így történt, a kislány megkönnyebbülésére. Ehelyett Lord Edmund eltökélte, hogy a régi hőstetteivel fogja szórakoztatni a feleségét és mindenki mást.

– Dorothy nem tudja, hogy én szerveztem a lovagi játékokat a király koronázására – büszkélkedett. – És drágám, részt vettem azokban a játékokban, amelyeket Westminsterben tartottak, hogy megünnepeljék Henrik herceg születését, Isten nyugosztalja békében. – Keresztet vetett. – A lovasság marsallja voltam a floddeni csatában, ahol apám nagy győzelmet aratott a skótok fölött. Én is kitüntettem magam, és apám lovaggá ütött a harcmezőn. Ez azután történt, hogy a király visszaadta apámnak Norfolk hercegségét.

Dorothy csodálattal mosolygott rá, de Katalin – és talán mindenki más – ezt már sokszor hallotta. A kislány kezdett unatkozni, és az unokatestvérei izegtek-mozogtak. De az apja teljesen belelendült.

– Franciaországba mentem Mária hercegnő kíséretében, amikor Lajos király feleségül vette. Maga Henrik király adott nekem selymet és aranybrokátot, hogy viseljem, amikor neki szolgáltam az Aranybrokát Mezőn, és én voltam az egyik kihívó a lovagi tornákon.

– Milyen érdekes élete volt, kedves férjem – mondta Dororthy.

– Megvoltak a magam pillanatai – jegyezte meg Lord Edmund, és az asszonyra ragyogott.

– Hogy vannak a gyerekek? – kérdezte Margaret néni.

Lord Edmund mosolygott.

– A fiúk jól haladnak a lovagi tréningben a herceg őrmesterének vezénylete alatt. Mary még mindig a szoptatós dajkájával él Lady Hall közelében.

– Van valami híre a királyról, uram? – kérdezte William bácsi.

Edmund a homlokát ráncolta.

– A legátusi bíróságot visszahívták Rómába, a királyné kérésére. Képzelhetik, hogy Őfelsége nem örül.

Katalinnak fogalma sem volt, hogy apja miről beszél.

– Mi az a legátusi bíróság? – suttogta Thomasnak, aki mellette ült.

Apja meghallotta és megszólalt, mielőtt Thomas válaszolhatott volna.

– Ez egy különleges bíróság, amelyet azért állítottak fel, hogy eldöntse, érvényes-e a király házassága Katalin királynéval.

– Valaki mást akar feleségül venni – mondta Thomas.

Katalin megdöbbent. Katalin királyné után kapta a nevét, aki kedves és jó és bőkezű volt, és akit mindenki szeretett.

– Thomas! – rótta meg az anyja. – Elég legyen!

– De igaz – helyeselt Lord Edmund. – Nem titok, hogy az unokahúgomat, Boleyn Annát akarja elvenni. – Katalin

az elmúlt évben már többször hallotta, hogy ezt a nevet említik, de nem nagyon figyelt rá. – Ha megteszi, mi Howardok magasan fogunk szárnyalni. Az unokahúgomnak nagyon jó véleménye van rólam.

– Néhányunk jobban szeretné, ha a király ragaszkodna a törvényes feleségéhez! – közölte Margaret néni csípősen.

– De ő túl öreg ahhoz, hogy fiút adjon neki, aki az örökébe léphet – kockáztatta meg Dorothy.

Margaret néni borzolódott.

– Van egy lányuk. Ha én képes vagyok a birtokaimat irányítani, semmi okát nem látom, hogy Mária hercegnő miért ne uralkodhatna Anglián.

Dorothy visszavonult, úgy látszott, zavarban van.

Ebéd után ő és Katalin apja hamarosan távoztak, azt mondták, estére Tonbridge-ben kell lenniük. Apja megáldotta Katalint, aki előtte térdelt, és megparancsolta neki, hogy jó kislány legyen.

– Remélem, hamarosan látlak – mondta, amikor felszállt a lovára.

Végső búcsút intett a házigazdáinak a kezével és ellovagolt Dorothyval az oldalán, aki oldalt ült a hátaslován.

Amikor visszatértek a házba, Katalin látta, hogy Margaret néni a fejét rázza William bácsi felé.

– Ő a legjavíthatatlanabb gazember, akit valaha láttam – jelentette ki Margaret néni.

Katalin követte őket a nappaliba, ahol leült a padlóra, és tekézett Thomasszal és Johnnal, miközben az idősebbek a kandalló körül ücsörögtek. Figyelte, hogy miről csevegnek, mert az apjáról beszéltek. Úgy tűnt, mintha azt gondolnák, hogy nem hallja vagy nem érti őket.

– Ez a sok hencegés! – kiáltott fel Margaret néni visszafojtott hangon, amely, sajnos, jól hallatszott.

– Azt hittem, soha nem fogja abbahagyni – mondta Anne.

– Elképesztő, milyennek látja magát – folytatta az anyja.

– Floddennél az ő csapata volt az egyetlen, amelyet legyőztek. Ezt nem említette! Még a málhájukat is sikerült elveszítenie.

– Könnyen látható, hogy miért nem részesül előnyökben – tette hozzá William bácsi. – Emlékszik, hogy összeveszett Wolsey bíborossal? És a királlyal!

– Igen – mondta Margaret néni. – Nem felejtettem el, hogyan ásta alá a jó igazságszolgáltatást Surrey-ban, amikor békebíró volt – és hogy a Csillagkamara elé idézték.

– És aztán, hogy mutassa, komolyan veszi a kötelességeit, rendkívül kegyetlen volt azokhoz a szegény fiatalokhoz, akiket a Végzetes májusnapi zavargások után kivégeztek – idézte fel William bácsi.

Katalin erre hegyezni kezdte a fülét. Az apja kegyetlen? Ezt nem hiszi el. Biztosan rosszul tudják.

– Talán megtett mindent, hogy jó benyomást keltsen a királyban! – jegyezte meg Margaret néni.

– Ha így volt, drágám, nem tudott kitartani az erőfeszítésében. Egy évvel később újra a Csillagkamara előtt állt, hogy maga Őfelsége mondjon rá ítéletet zavargások szításáért. Le kellett térdelnie, és kegyelemért kellett könyörögnie. Apjának köszönhető, hogy királyi kegyelemben részesült; a többiek, akiket vele együtt megvádoltak, nem voltak ilyen szerencsések.

– Féktelen, meggondolatlan ember, és azt hiszi, hogy a törvény fölött áll.

– Leigh nagyapám felmérte őt – mondta Isabel, fejét a varrása fölé hajtva. – Gondoskodott róla, hogy Lord Edmund ne támadhassa meg a végrendeletét.

– Leigh nagymamád boldogtalan volt, amiért Joyce hozzáment – vallotta be Margaret néni. – Megpróbálta megvédeni Joyce örökségét, de Edmund az egészet elszórta, és végül elrejtőzött, nehogy az adósok börtönébe küldjék. Alig volt hús és innivaló a gyerekeknek! Emlékszel, elküldte szegény Joyce-t, hogy a bíboros segítségét kérje? A húgom egy szent volt, hogy elviselte.

Katalin megkövülten figyelt. A tekebábuk fölé hajolt, imádkozott, hogy az unokatestvérei ne lássák szégyentől égő arcát. Most jött rá, hogy az apja miért ment el titokzatosan hosszú időre.

A felnőttek elhallgattak, és az egyetlen zajt a szobában a fagolyó keltette, amikor eltalálta a tekebábúkat.

– Nos, le kell szedetnem a szolgálókkal az asztalt – mondta Margaret néni, és felállt.

Katalin figyelte, ahogy kimegy, elkeseredett attól, amit hallott. Nem értett mindent, de eleget leszűrt ahhoz, hogy tudja, kedves rokonai könnyelmű embernek tartják az apját, ráadásul butának is. És ami még rosszabb, lehet, hogy igazuk van.