Howard Katalin

3. fejezet

3. fejezet

1530

Katalin kilencéves korában az unokanővérei, Joan és Anne, férjhez mentek. Ő mindkét esküvőn koszorúslány volt és a gyönyörű rózsaszín ruháját viselte.

Később Margaret néni azt mondta, hogy üres a ház a lányok nélkül, és szomorú arccal járkált, szemmel láthatóan emésztette magát.

– Olyan, mint amikor levágják az ember egyik karját – mondta. – Azt hiszed, örökre a tieid, aztán hirtelen már itt sincsenek. – Ölelésébe vonta Katalint. – Hála Istennek, te itt vagy, drágám, meg Thomas és John is.

Elmorzsolt egy könnycseppet. Határozottan nem volt önmaga.

Katalinnak hiányzott nagynénje nevetése és élénk önbizalma. Az elnyűhetetlen Isabelre hárult, hogy megpróbálja felvidítani Margaret kedélyét, de hiába, mert a nagynénjük úgy viselkedett, mint aki elvesztette minden reményét. A ház szomorú légköre csak súlyosbodott, amikor hír érkezett, hogy Katalin mostohaanyja meghalt gyermekágyban, és Lord Edmundra hagyta hampshire-i birtokát. Katalin nem gyászolta Dorothyt, hiszen alig ismerte, és nem látta sem őt, sem az apját a látogatásuk óta; mégis sajnálta, és az apját is, bár igencsak megkönnyebbült, hogy nem jött el Oxon Hoathba, mivel nyilván kitalálta volna, hogy a lánya érzelmei megváltoztak iránta. Amióta hallott apja hibáiról, nem tudott ugyanúgy érezni iránta, bárhogyan próbált is. Margaret néni és Isabel már azon morfondíroztak, hogy Lord Edmund hogyan boldogul, és milyen hamar fogja elzálogosítani Place House-t.

Júliusra Margaret néni csak árnyéka volt korábbi önmagának, minden életereje és élénksége eltűnt. Ezt mindenki azzal magyarázta, hogy hiányoznak neki a lányai, de hamarosan rá kellett jönniük, hogy beteg. Szeptemberben ágynak esett, Isabelre hagyta a háztartás gondjait.

Katalin halálra rémült, nehogy Isten Margaret nénit is elvegye. Ez akkora veszteséget jelentene, hogy nem tudná elviselni. Margaret volt a világ közepe, szeretetteljes, megnyugtató, erős. Katalin minden nap elment a családi kápolnába és teljes szívével imádkozott, hogy Isten gyógyítsa meg imádott nagynénjét.

De ő nem hallgatta meg.

Egyik este Isabel gyengéden felrázta Katalint, és megparancsolta neki, hogy keljen fel. Kezében gyertyával Margaret néni hálószobájába vezette a kislányt, ahol mindenki az ágy körül térdelt, és a káplán az utolsó rítusokat zsolozsmázta. William bácsi és a fiúk sírtak, és a párnákról nehéz légzés reszelős hangja hallatszott. Margaret néni arca szürke volt és beesett; úgy tűnt, senkinek a jelenlétét nem fogja fel. Katalin Isabel mellett térdelt, és olyan erősen imádkozott, mint még soha életében.

– Mentsd meg őt! Mentsd meg őt! – suttogta sürgetőn.

A lélegzés egyre gyengébb és halványabb lett. Eltelt néhány pillanat, mire Katalin észrevette, hogy megszűnt. Szörnyű csend következett, és a pap keresztet vetett.

– Teljes szívetekből imádkozzatok Margaret testvérünk lelkéért – szólította fel mindnyájukat.

– Nem! – nyüszítette Katalin, és Isabel gyorsan a karjába kapta és kivitte.

– Ez Isten akarata – suttogta elcsukló hangon.

Katalin az ágyán feküdt, kimerülten a sírástól. Bárcsak Margaret néni besétálna az ajtón, és megvigasztalná! Akarta, hogy így történjen, de persze hiába. Margaret néni a mennybe ment, ahol Katalin édesanyja és az összes eltávozott szerettük várta.

Ő üdvözült, mondta a pap, de a családja itt a földön le volt sújtva.

A rózsaszín ruhát elrakták Katalin ládájába, és ő megkapta a gyászruhát, amelyet Joan viselt gyerekkorában, amikor egy újszülött testvére meghalt. A fekete gyapjúruha dörzsölte egy kicsit, de nem törődött vele, túlságosan belesüppedt a bánatába.

Ahogy ott feküdt, azon gondolkozott, mi fog történni most. Ha Isabel marad, hogy gondját viselje William bácsinak, a fiúknak és neki, minden rendben lesz – ha egyáltalán rendben lehet, mert William bácsi nehezen fogadta el a veszteségét. Hat hónappal ezelőtt ez egy boldog, nyüzsgő ház volt; most csendes, töprengő hellyé vált, ahol az ember úgy érezte, lábujjhegyen kell járnia, nehogy megzavarja valaki bánatát. Ha nem lett volna Isabel, aki mindent megtett, hogy felvidítsa őket, Oxon Hoath nagyon lehangoló helynek tűnik.

Másnap William bácsi bejött a konyhába. Katalin egy széken ült a nagy asztalnál, és figyelte, ahogy Isabel és a szakács birsalma tortát süt.

– Hírt kaptam az apádtól, Kitty – mondta, és feltartott egy levelet. – Úgy látszik, új mostohaanyád van.

– Máris? – húzta fel Isabel a szemöldökét.

– Igen, Edmund nem vesztegette az időt. Talán egy újabb gazdag özvegyről van szó. – Megmutatta Isabelnek a sebtében írt lapot. – Egyébként azt írja, hogy Lambethben van, és Katalinnak vissza kell térnie hozzá. Azt kéri, hogy kísérd el; jövő héten küld egy hintót egy lovászfiúval.

Katalin nem tudta, hogy boldog vagy szomorú legyen. Néhány héttel ezelőtt vigasztalhatatlanul bánkódott volna, hogy el kell hagynia Oxon Hoatht, de most nem volt biztos benne. Nagyon is kedvelte apja házát Lambethben, és talán ott boldogabb lesz – ha valaha még képes lesz igazán boldog lenni. De ez attól függ, milyen az új mostohaanyja. Legalább Isabel ott lesz, ha a nő sárkánynak bizonyul. Katalinnak olvastak mostohaanyákról szóló meséket, akik többnyire gonoszok voltak.

De mi lesz szegény William bácsival? Hogy fog boldogulni Isabel nélkül, hogy fog gondoskodni a házról és a fiairól?

– Ezek a változások nem tesznek jót egy gyereknek – mondta Isabel, a tésztát hajtogatva –, de ha Howardok hívnak, nincs mit tenni. – Bosszúsnak tűnt. – Meglesznek nélkülem néhány napig? Csak addig maradok, amíg látom, hogy minden rendben van-e, aztán visszajövök.

– Nem maradsz velem? – kiáltott fel Katalin.

– Azt hiszem, William bácsinak szüksége van itt rám – mondta neki Isabel, és Williamre nézett megerősítésért. – Abban sem vagyok biztos, hogy apád arra számít, hogy Lambethben maradok. Oh, Katalin, ne sírj, drágám. – Megtörölte a kezét egy konyharuhában, és megölelte a kislányt. – Majd meglátogatlak. És ígérem, hogy mielőtt eljövök, megbizonyosodom róla, hogy boldogan kijössz-e az új mostohaanyáddal.

Katalin bólintott, úgy érezte, megbénult.

– Nekünk, nőknek, oda kell mennünk, ahová mondják – folytatta Isabel. – A bátyámnak eddig nem sikerült férjet találnia nekem, ezért eltartottként kell élnem. Elmehettem volna Stockwellbe Margaret és Joyce nővéreimmel, hogy Johnnál éljek, de jobban szeretek itt, és örülök, hogy szívesen fogadtak. – Rámosolygott William bácsira. – Te, Katalin, szerencsés vagy. Van apád, aki gondoskodik rólad. Légy hálás ezért.

William bácsi megfogta Katalin kezét.

– Szaladj, keresd meg Thomast és Johnt. Biztos vagyok benne, hogy kitalálod, mit kezdj velük.

Katalin a fiúkat a szalonban lelte meg, sakkoztak. Szívesen abbahagyták a partit, és odahozták a marokkót, hogy együtt játszhassanak. Katalinnak koncentrálnia kellett, hogy óvatosan vegye el a pálcákat a halomból, nehogy megmozdítsa a többit, és ez segített neki megnyugodni, de a lelkében eltökélt volt.

Ha a legújabb Lady Edmund szörnyetegnek bizonyul, elmenekül Lambethből bármi áron, és visszajön ide Isabellel.

Három napig tartott az útjuk Lambethbe. Otfordon és Bromley-n keresztül mentek, ahol jó fogadókban szálltak meg. Hamarosan már a Church Streeten hajtottak a Temze és Lord Edmund háza felé. A ház, amelyben Katalin született, előttük állt, szemben a Lambeth kastéllyal, a canterbury érsek városi otthonával. Szerény rezidencia volt, összehasonlítva a fejedelmi Norfolk-házzal, amelyik mögötte emelkedett a Church Street és a Paradise Street között: ez egy téglából, gerendákból és mészből készült nagyszerű épület volt, amelyiket egészen a folyópartig nyúló csodálatos kertek és gyümölcsösök vettek körül. Katalin nagybátyja, a hatalmas Norfolk herceg, apja bátyja, ott lakott, amikor a városban volt dolga. Használhatta az érsek lóval hajtott kompját a széles Temzén keresztül, ha az udvarba ment York Place-be, amely egy kőhajításnyira volt a folyón fölfelé, vagy a Parlamentbe Westminsterben, vagy még északabbra, magába Londonba.

A St Mary’s Church a Lambeth palota előtt állt. Ahogy közeledtek hozzá, Katalinba fájdalom hasított. Ott feküdt az édesanyja a hideg sírban férje, Howard ősei közt. Isabel már mondta neki, hogy nemrégiben egy sírkövet állítottak oda, hogy jelölje a helyet, és mielőtt elmegy, meglátogatják majd a sírt és imádkoznak édesanyja lelkéért. Katalin nem akart úgy emlékezni az anyjára, mint aki eltemetve fekszik a föld alatt; olyannak akarta megőrizni az emlékét, amilyen az életében volt: melegszívű és kedves és megnyugtató.

De nem volt idő szomorú dolgokon töprengeni, mert megérkeztek Lord Edmund házához. Az apja inasa az ajtóban állt, készen, hogy segítsen nekik kiszállni és megparancsolja a lovászfiúknak, hogy lássák el a lovakat, és állítsák a hintót az istállók mellé. Katalin belépett az ismerős átjáróba, miközben

a jobbján lévő hallból kijött az apja. Karján egy csinos, mosolygó hölgyet vezetett, akinek olyan kedves szeme és arca volt, mint Szűz Máriának az Oxon Hoath-i kápolnában.

– Katalin, Isabel, Isten hozott! – üdvözölte őket az apa.

– Ő Margaret, a feleségem. Katalin, pukedlizz a mostohaanyádnak.

Katalin úgy tett, de Margaret felemelte, és mindkét arcán megcsókolta.

– Milyen elragadó gyermek, Edmund! Nem is mondta nekem, hogy ilyen kincset tartogat.

Katalin felnézett Isabelre, aki bátorítón bólintott, mintha azt mondaná, hogy minden rendben lesz. Aztán belecsúsztatta kezét mostohaanyja felé nyújtott kacsójába.

– Hadd vigyelek föl, gyermek – mondta Margaret. – Segítek Isabelnek kicsomagolni.

Katalin előtt haladt fel a sarokban álló csigalépcsőn és végig a galérián a gyerekszobáig.

– Csendben kell lenned – intette a kislányt. – Mary húgod a délutáni alvását élvezi.

Mary! Katalin nem sejtette, hogy ő is itt lesz. Azt hitte, mérföldekre van Epping Forestben – ha egyáltalán gondolt rá. Nem örült túlságosan. Ám amikor Margaret kinyitotta az ajtót, és meglátta, mi fekszik az ágyán, elutasítása örömmé változott. Mert a legcsodálatosabb zöld bársonyruha hevert ott, amelyet arany hímzéses díszekkel szegtek. A rózsaszín ruhának lejárt az ideje: már kétszer kiengedték, és egy elütő színű csíkot szegtek az aljára, hogy meghosszabbítsák, de hamarosan túl kicsi lenne. Ám ez – ez csodálatos! Ilyen ruhában a Howardok igazi lányának, nem pedig szegény rokonnak fogja érezni magát. Azonnal fölmelegedett a mostohaanyja iránt.

Margaret keze nyoma mindenütt ott volt, a bútorok kifényesített felületétől és az ágyakon felhúzott hófehér ágyneműtől a kandallópárkányokon vázákban pompázó nyári virágokig és az asztalnál felszolgált kitűnő ételekig. Vajon ilyen volt Lambeth anyja idejében is? Katalin nem emlékezett.

– Szerencséd van, hogy Isten ilyen mostohát küldött neked – mondta neki Isabel, amikor feljött, hogy jóéjszakát puszit adjon. – Meg vagyok nyugodva, hogy jó kezekben foglak hagyni.

Katalin még szerencsésebbnek érezte magát, amikor megtudta, hogy a konyhai macska, egy félelmetes nőstény egerésző, kiscicákat vár. Kezdte elhinni, hogy boldog lehet itt. Még mindig hiányzott neki Margaret néni, de az emlékét elhomályosította ez az új világ. Érezte, hogy rabul ejtette kishúga, Mary, aki most kétéves, és a legelbűvölőbb gyermek volt. Élvezte, ha játszhatott vele és ha segíthetett a dajkának a gondoskodásban. Margaret és Isabel elismerőn figyelték.

Isabel nem tért vissza Oxon Hoathba, ahogy tervezték, mert William bácsi elment, hogy meglátogasson néhány Culpeper rokont, és a házat bezárták. Katalin minden napért hálás volt, amelyet a féltestvére még vele töltött. Aztán ősszel egy nap apja lelkes hangulatban jött meg az udvarból Whitehallból. Vacsoránál, Katalin meglepetésére és csalódására, elmondta, hogy Sir Edward Baynton, egy magasan a király kegyében álló udvaronc, szeretné feleségül venni Isabelt. Sir Edward megemlítette, hogy feleséget keres, és apja felajánlotta neki a mostohalánya kezét, abban a reményben, hogy így közelebb kerülhet a királyhoz.

– Előkelő hölgy leszel – mondta, majd felállt, és megölelte Isabelt. – Sir Edwardnak hatalmas birtokai vannak Wiltshire-ben, meg egy nagy háza ott, és várható, hogy magasra emelkedik a király szolgálatában.

Isabel el volt ragadtatva.

– Ez csodálatos hír! – kiáltott fel.

– Nem akarom, hogy elhagyj minket – mondta Katalin reszkető ajakkal.

Isabel megfogta a kezét.

– Drágám, egyébként is elmentem volna. Légy boldog miattam, kérlek! Harmincnégy éves vagyok, és talán soha többé nem lesz újabb lehetőségem, hogy férjhez menjek, és ez egy ragyogó parti a számomra, a legjobb, amiben valaha reménykedhettem. Sok időt fogok tölteni az udvarban, épp csak a folyó túloldalán, és gyakran meglátogathatlak.

De Katalin nem akarta, hogy kiengeszteljék.

– Mi lesz szegény William bácsival?

– Joyce húgunk azt mondta, hogy vele marad egy ideig, ha én férjhez megyek Sir Edwardhoz, úgyhogy lesz, aki gondoskodik róla. És lehetsz a koszorúslányom.

Katalin erre felvidult.

– Felvehetem a zöld ruhámat?

Nem Isabel volt az egyetlen, aki azon a télen férjhez ment. No­vemberben Margaret Liegh, Katalin féltestvére, hozzáment Thomas Arundellhez, egy szépreményű udvaronchoz, és Katalin és Isabel csatlakozott az egész Leigh családhoz az esküvőn, amelyet John Leigh tartott a stockwelli házában, nem messze Lambethtől. Isabel elmesélte Katalinnak, hogy John akkor barátkozott össze Thomas Arundellel, amikor együtt szolgáltak Wolsey bíboros háztartásában. Aztán lehalkította a hangját, és elmagyarázta, hogy a bíborost jobb nem említeni, mert feldühítette a királyt, mivel nem tudott neki segíteni, hogy megszabaduljon Anna királynétól. Katalin megsajnálta a bíborost, aki biztosan gyűlölte a feladatát; de kedvelte John Leigh-t, ezt a nagydarab, vidám fickót, akinek fekete szakálla és dörgő hangja volt, és nagyon szívélyesen fogadta őket.

Katalin már harmadszor vett részt esküvőn, és közel tízévesen elég idős volt ahhoz, hogy elragadja az egész romantikája: a menyasszony a dús bíbor ruhájában, a vőlegény a hivalkodó öltözékében, az ünnepélyes eskük a templom ajtajában, a kórus által elmondott imák szépsége, miközben mindenki követte

a friss házasokat be a templomba, és a mesés ünnepség, amely ezután következett. Lord és Lady Edmund ott voltak a vendégek tömegében, és Katalin bátyjai is, akik sokkal idősebbnek és magabiztosabbnak tűntek. Mindenki nagyon vidám volt. Egy szép nap, reménykedett Katalin, neki is lesz egy ehhez hasonló, tündérmesébe illő esküvője.