Balatoni Futár

Ötödik fejezet

Ötödik fejezetHa gyorsan összekapja magát, elkísérhet a piacra – erre a mondatra, no meg a széthúzott függönyök nyomán a képembe rontó napsugarakra ébredtem. Miféle piacra, aztán meg minek? Ki szólít egyáltalán? És ez a sok fény… Meghaltam, és most masírozom éppen a mennybe?

Ez a lehetőség (mármint a mennybemenetel) annyira képtelenségnek tűnt, hogy felébredtem.

De a pokol sem lehetett, mert ott egész biztosan nem hozná ágyba háziasszonyom a teát vastagon vajazott pirítóssal.

– Mindössze egyszer tévedtem be az Eskü téri piacra, ahol is itt a piros, hol a piros?-sal azonnal megkopasztott egy svindler, úgyhogy ne várjon tőlem nagy lelkesedést – nyögtem, mindazonáltal lelkes bólogatással megköszönve a reggelit. Majd ráébredve, hogy ez talán kevés viszonzás részemről, sietve hozzátettem: – Természetesen szívesen segítek a cipekedésben.

Sturmné jókedvű szoknyasuhogással nyugtázta hajlandóságomat, húsos kacsójában ezüsttálcát, fején tavaszi csokrétát mímelő kalapot egyensúlyozva vitorlázott kifelé a ház másik traktusába, ahol is egy „Kérem, Lajos, időre legyen itthon, mert kihűl az ebéd!” kiáltással engedte dolgára a férjét.

Mindamellett továbbra sem értettem, miért is kéne nekem hangosan perlekedő kofák és gyilkos tekintetű mészárosok megfigyelésére áldoznom a drága időmet, miközben akár a parton is korzózhatnék társasági „áldozataimra” vadászva. Ha eddig nem érdekelt, hogy miből készül a raguleves vagy a töltött bárányborda, ugyan miért pazarolnék ennek megismerésére bárminemű energiát.

– Ha boldogulni szeretne itt, nem árt tisztában lennie néhány dologgal – adott választ ki nem mondott kérdésemre Sturmné, majd látva az ábrázatomat, hozzáfűzte –, még akkor is, ha láthatóan meg van győződve arról, hogy felette áll azoknak.

Próbáltam beérni hömpölygését, de egy alaktalan, gyékényszatyorral a vállamon ez reménytelen vállalkozásnak tűnt. Az utcák most egész más képet mutattak, mint előző nap, amikor Sturmmal caplattunk rajtuk, úgy tűnt, mindenki a reggeli hűvösséget kihasználva intézi a dolgait. Piaci nap volt, ami azt jelentette, hogy megpakolt kordékat, sápítozó szárnyasok lakta ketreceket, nem ritkán a szabadon kószálás illúzióját élvező, ám hosszú pányvára fogott állatokat kellett kerülgetnünk.

– Miből gondolja, hogy hosszabb időt szeretnék itt eltölteni? – ziháltam.

– Mert szegény, mint a templom egere, és nincs más választása.

– Ebben téved. Ha itt jól végzem a dolgom, visszavesznek Pestre.

– Úgy érti, ha mindenféle mocskos pletykát megír az emberekről?

– Ez is csak egy munka…

– Tudja, ha az én fiam lenne, most alaposan felképelném.

– Én nem vagyok olyan, mint azok ott a parton.

– De nem is közülünk való. Túlságosan is fenn hordja az orrát, miközben kilóg a segge a gatyából.

Lefékeztem. Azért önérzet is van a világon.

– Én ezt nem hallgathatom tovább…

– Vissza se találna a házhoz, maga szerencsétlen.

– Valószínűleg az orrom meg a konyhai illatok után mennék…

– Ne hízelegjen, én nem a Sturm vagyok. Nálam ki kell vívni a megbecsülést.

– Könnyű annak, akinek a gazdagok is a tenyeréből esznek.

– Miközben úgy tekintenek ránk, mint valami távoli, egzotikus ország bennszülötteire.

– De hát, ha úgy vesszük, belőlük élnek maguk is. Nem illik a csókra nyújtott kézbe harapni.

– Hű, de okos! Tudja maga, hány hektár szőlőre mondták ki, hogy filoxérával fertőzött, majd miután fillérekért megvették, vendégházakat húztak fel rájuk?

Megtorpant, nagy rössel megfordult.

– Eztán csak akkor szólaljon meg, ha kérdezem. Indulás a gombászokhoz.

Csöndesen somolyogtam magamban. Egyáltalán nem ért váratlanul a kitörése. A lapok, ha nem is sűrűn, de olykor foglalkoztak a „bennszülöttek” életével is. A fürdői prostitúciót, szerencsejátékokat pellengérre állító cikkek tömkelegével szemben e tudósítások száma minimális volt, és meglehetősen elfogultnak tűntek. „Az országosan elterjedt véleményt, mintha Balaton-Füreden osztálygőg s különözés uralkodnék, s osztaná meg a közszellemet, részünkről nem igazolhatjuk, az ily fürdő vendégeinek nagy sokasága soha nem olvadhat egybe oly családilag, mint a kisebb fürdőhelyek közönsége – írta egyikük. – Itt bizony pénzéért mindenki egyenlően s fesztelen vidámsággal mulatozhat a maga, s ismerősei körében” – állapította meg a kolléga.

Közben bekeveredtünk a kenyeres asszonyok, a subások, a szatócsok, a papucsosok és a süvegesek közé, ahol is megállapítottam, hogy egy piac nem csupán a friss áruk és ízek lerakata, de olyan hely is, ahol hosszasan lehetett diskurálni, nagyhangú kofákkal alkudozni, kolbász mellett kisfröccsel koccintani az aktuális jó vételre, vagy épp újságpapírba mért szotyival kínálgatni egymást.

És egyszer csak azon kaptam magamat, hogy már közel sem volt ellenemre részt venni ebben az elbűvölően primitív forgatagban. (Istenem, hány alkalommal kerültem bajba, amikor a „kifinomult” pesti társaság felhördült e szerkesztői fordulatomon, s magyarázhattam bősz cigarettafüstjükben fuldokolva, hogy a primitív eredeti jelentése kezdetleges, elmaradott, egyszerű, ősi, kezdeti, eredeti, fejletlen, igénytelen, hevenyészett; éretlen, kiforratlan; tanulatlan, csiszolatlan, amelynek eredete a latin primitivus „kezdeti, legkorábbi” kifejezéstől ered. Szomorúan tapasztalom, hogy érzékenységünk e téren egyre kiszámíthatatlanabb, erre részemről annyi magyarázatot találok, hogy az ország vitathatatlan aranykorának csillogásából nemcsak a szegényekre, de a középosztályra is mind kevesebb fény vetül. Mindenki felfelé kapaszkodik egy olyan áhított értékrend irányába, amelynek valódi szerkezetéről fogalma sincs. Minthogy pedig nem ismeri, ócsárolni kezdi, amely kritikák könnyedén összeállnak egy „le vele!” típusú kórussá.)

Sturmné – miközben egy láthatóan ismerős gombaárus standján válogatott a törzsvásárló szemérmetlenségével – olvasva a gondolataimban újabb szentenciával lepett meg.

– Úgy döntöttem, ráfér magára egy kis gondoskodás, fiacskám.

Ez volt az Ó utcai Kakasos madame-jának kedvenc szavajárása is, amivel csak feljebb akarta srófolni a portékája árát.

– Először is… beajánlom a jachtklubba tiszteletbeli tagnak. Aztán, hogy ott miként boldogul, az már magán múlik. Lehetőleg kerülje a flörtölést magasabb rangú hölgyekkel, ez egy szűk közösség, nem lehet elbújni a botrány elől. Saját magáról csak nem olvasna szívesen a szennylapjában…

A tökökkel, krumplival, hagymával, terebélyes kellel megpakolt táska már igencsak húzta a vállamat, szerettem volna mihamarabb visszaindulni a ház hűvösébe, úgyhogy rávágtam:

– Mérhetetlenül lekötelez, és megígérem, nem vall velem szégyent.

– Na persze, van egy feltételem.

A gombásszal úgy csüggtünk ajkán, mint angyalkák a Szentháromságra vetett tekintetükkel egy „primitív” festményen. Ő az áru ellenértékét várta, én a súlyos kikötéseket. Meglehet, kitalálja, hogy a receptjeit kell könyvbe szerkesztenem, s azzal házalnom mogorva kiadóknál…

– Engem nem érdekel, hol és miként intézi, de adjon hírt a helyi lakosok életéről is. Tessék szép képet festeni a mi Füredünkről, a gondjainkról, bajainkról, örömeinkről. Ha nem teljesíti, kirakatom az összes olyan helyről, ahová az ajánlásommal bejutott.

Egyenes beszéd, gondoltam, csak épp lehetetlent kér. Pesten ugyanis a főszerkesztők, laptulajdonosok egy ideje már külön táblát rendszeresítettek az ajtajukra ugyanazzal a szöveggel: „Házalók, kintornások és a Csengődi kíméljenek!”

Az üzlet ennek ellenére megköttetett, és az árus aggodalmas tekintetétől kísérve végre elindulhattunk a Sturm-ház majolikadíszes, titkokkal teli konyhájába.