Balatoni Futár

Első fejezetAz embert Sturmnak hívták, és állítólag ő húzta fel a Jókai házaspár villáját Füreden. Most viszont alkalmi segítőmül szegődött, mert szállást kerestem a környéken. Olcsó szállást. Hála pesti munkaadóm „nagyvonalúságának”, szó sem lehetett holmi panzióbeli hónapos szobáról, mert mint a Légrády és Tsa. Lap- és Könyvkiadó Vállalattól a Tsa. a képembe vágta: „Nem nyaralni megy, fiacskám, jobb, ha ezt már most az eszébe vési.” Úgyhogy most itt poroszkáltunk egy Öreghegyi útnak csúfolt poros makadámon, még szerencse, hogy az útitáskámat a kalauzom házának apácarácsos-agancsos verandáján hagytuk. A forróság embertelen, amin csak ront az a szakadozott, fuldoklásszerű szóáradat, ami a köpcös kis Sturmból előbugyog, persze jobbára munkáról, saját feladatairól beszél, ez pedig kifejezetten untat. Én elhiszem, hogy itt a világ végén ő valaki, de ahonnét én jövök, egy ezeréves évfordulóra készülődő ország legfényesebb metropoliszából, nos, az ottani mesterek, egy Hauszmann, egy Schickedanz, mi több, a Steindl vélhetően szóba sem állnának vele. Ráadásul a nagy író mintegy hat éve túladott a villán, azt követően, hogy imádott Rózája meghalt: vesztesége a füredi építőmester szemében alig volt fájóbb, mint a sajátja, mivel az új tulajdonos, bizonyos Michelini azonnal átalakíttatta az épületet – meglehetős rusnyán. Akivel találkozónk volt, úgy szólíttatta magát, az Öreghegy Generálisa. Hogy miféle háborúkban, csatatereken vívta ki magának ezt a titulust, senki nem tudta. Ellenben a tihanyi rokonságából egy esperes ráhagyott vagy két hektár szőlőt balatoni panorámával – a Generális azonban csöppet sem rajongott a nehéz paraszti munkáért, ezért inkább a birtokán elszórt tucatnyi csőszkunyhót adta bérbe a nomád élet egyszerűségébe beleszerelmesedett osztrák és német családoknak. – Megérdemlik – dörmögte gyapjas bajsza alól ez a hórihorgas, lábon elaszott kukoricára emlékeztető ember, akinek veres sasorra fölött úgy gabalyodott egymásba temérdek haj, szemöldök és egyéb szőrzet, mint holmi rozsdálló fémszemekből szőtt harci sisak – nem csoda, ha elővillanó tekintete láttán legszívesebben fordultam is volna vissza, de azonnal. Nem részletezte, hogy mely okból ilyen szigorú és lekezelő azokkal, akiknek köszönheti gondtalan életét – most is egy fonott karszékből méregetett minket, esze ágában sem volt üdvözölni, felállni meg végképp nem, helyette egy csenevész diófa gyéres árnyékában karcsú, metszett üvegpohárból fehérbort kortyolt olyan mohósággal, hogy aggódtam, egyszer csak valamelyik sötéten ásítozó orrlyukából kirobban az ádámcsutkája. Később, amikor már hazafelé ballagtunk a forró délutáni dunszttól és a magába gyűrt dühtől vöröslő fejű Sturmmal, azért mesélt egyet s mást a modortalan Generálisról, aki szerinte egy meghasonlott, beteg lélek, a meghasonlás oka pedig nem más, mint hogy az általa istenített Monarchia felsőbb rendjei, úgymond, engedik kicsúszni kezükből a gyeplőt. Úri hóbortjaik, idegen posványok majmolása helyett inkább arra kellene ügyelniük, hogy beteljesítsék a velük született feladataikat a vezetésre szorultakkal szemben, mielőtt azok végleg elveszítik hitüket, s mint kerge juhok gázolnak át „évszázadok gondosan kialakított veteményesén”. Bevallom, ha lehet, nem foglalkoztam politikával, társasági tudósítóként is épp csak annyira, hogy le ne kerüljek bizonyos körök vendéglistájáról, ám ezúttal elképzeltem a Generális példaképeit, mint katonás rendben sorjázó retkeket, pöffeszkedő karfiolokat, rátarti uborkákat, ahogy birkaszaros paták fröccsentik ezer darabra őket – nos, őszintén szólva, nekem sem tetszett ez a kép. Ki nem állhatom a felfordulást – épp ezért fel nem foghatom, miért csöppenek bele minduntalan. A közvetlen előzményekről – s ez magyarázza kísérőm pirospaprikáéval vetekedő arcszínét – egyébként csak annyit, hogy a Sturm által kiszemelt szállásadó szerint egyáltalán nem érné meg nekem a bérlet (merthogy annyira drága), egyébként meg e kies lakok közül még az is foglalt, amelyikről úgy néz ki, hogy épp lakatlan. – Aztán magának amúgy sem adnám ki – vetette még oda olyan arckifejezéssel, mintha csak az imént tárgyalt veteményes csatatérré silányult maradványai fölött készülne kiadni magából a gyomortartalmát –, ki nem állhatom azt a minden lében kanál fajtáját. A firkászok nekem, uram, olyanok, mint a mostanság ránk ragasztott filoxéra a jó fajta magyar szőlőnek. Mondta ezt az, akinek a földjén a tőkék úgy kornyadoztak, mint tisztelt kollégáim, az Esti Hírnök szerkesztői, a Komlókert „lapzártája” után. Tehetetlenül hordoztam körbe a tekintetem azon a vidéken, amit a kegyetlen sors kijelölt számomra, s némi kárörömmel konstatáltam, hogy semmilyen érzelmet nem ébreszt bennem az elutasítás. Innen ráláttunk a hivalkodó villáktól körített Savanyúvíz-fürdőre, odább a jachtkikötőre, ahol nagyjából harminc árbócot lehetett számolni, egyébként, amerre csak a szem ellátott, a töppedt vidékiség volt érezhető, amiben annyi izgalom és érdekesség sem mutatkozott számomra, mint egy levegővételben. A visszatükröző vízfelszín csillogása bosszantóan vakított, s hiába árnyékoltam tenyeremmel a szemem, semmilyen lelkesítő részletet nem tudtam felfedezni a tihanyi apátság sablonos sziluettjén kívül. – Akik képesek leírni – háborgott a hátam mögött a vendégelhárító vénség –, avagy kritikátlanul átveszik a külföldi lapokból, hogy szárított hínárral lehetséges feljavítani a vacak köves talajt a szőlő alatt, nos azok, már meg ne sértődjön az úr, az én szememben talpig felelőtlen szélhámosok. Ez a milliónyi importált bolondéria lesz az ország végzete, nekem elhiheti. – Pedig ismerek olyan gazdát Aszófőn… – mondott volna ellent Sturm, de a Generális nem hagyta végigmondani. – Ugyan már, sokan azt is tudni vélik, sőt irodalmi művekben is állítják, hogy a Balaton vizének, mint a tengernek, van némi csekély ár-apályszerű mozgása, ami nyilvánvaló badarság. – Csakúgy, mint egy bogaraktól hemzsegő, tisztes komfortot nélkülöző, nádfedelű csőszkunyhóban felfedezni a rousseau-i élet nagyszerűségét – szúrt vissza Sturm, majd erőszakosan belém karolva magával ragadott a makadámhoz vezető lejtmeneti ösvényen. – Valamit majd csak kitalálunk – mondta kis idő múltán, inkább csak magának –, de legelőször is harapjunk valamit. Ismerek egy jó helyet, ahol kitűnően készítik a Balaton heringjét. Kérdő tekintetemre csak lemondóan legyintett: – Ajjaj, látom, nem lesz könnyű magával.