Balatoni Futár

Második fejezet

Második fejezetNyilvánvaló, hogy Sturm nem a két szép szememért vett ennyire a szárnyai alá. Kinézett neki egy jó kis sváb-hegyi villafelújítás Tsa.-tól, vélhetően beépített siratófallal – a főnököm szeme alatti táskák nem az álmatlan éjszakák lenyomatai voltak, valószínűleg inkább a tartalék könnyzacskók tárolására növesztette őket –, a panaszkodásban ugyanis sokkal jártasabb volt, mint a honoráriumok kellő időben történő kiegyenlítésében. Ha valaki végighallgatta, csakis az derülhetett ki számára, hogy a világ legszerencsétlenebb emberével áll szembe, akitől az újságíróknak nevezett, velejéig gonosz összeesküvők épp most csalták ki az utolsó fityingjét is.

Nos, Tsa. felekezeti hovatartozását illetően nem lehettek kétségeink, Sturmé viszont nem érdekelt, de ha történetesen úgy hozta volna a sors, hogy efelé keresgélek, akár egy vallási szektához is eljuthattam volna, ahol abból áll a beavatási szertartás, hogy lyukat beszélnek a delikvens hasába. Kalauzom mellett továbbra sem lehetett szóhoz jutni – megjegyzem, az aprócska, tornácos vendéglő egyetlen kötényes alkalmazottja erre kísérletet sem tett, ellenben egy nyilvánvalóan törzsvendégeknek fenntartott, lugas fedte, árnyékos asztalhoz vezetett minket, majd egy kurta biccentés kíséretében sietősen a konyha felé irányozta a lépteit.

– Szóval még nem evett gardát nyárson – szuszogott Sturm lezuttyantva hordótestét a székre, majd hamiskásan csippentve a szemével hozzátette –, nos ezúttal sem fog, mert még nincs itt a szezonja.

Még akkor is göcögve mulatott saját szellemességén, amikor a kockás abroszra elénk tették a diszkréten gyöngyöző kisfröccsöt.

A hülye városi mi egyebet tehetett, udvariasan mosolygott. A fröccs a Komlókert viszonylatában is megfelelőnek bizonyult, bár azon a szent helyen nem sűrűn éltünk vele. Mondhatni, nem passzolt a snapszhoz.

– Jobban jár, higgye el – vettem fel a kesztyűt a „viccesek vagyunk” párbajban –, nincs az az átpasszírozott halászlé, amitől én ne kezdenék el fuldokolni, bizonygatván, hogy átdöfte a torkomat egy nyüves szálka.

– Talán tényleg jobban járunk, ha egy hasonló entrée kimarad a műsorból – komorult el hirtelen Sturm –, bár a híre már így is megelőzte, azon elég nehéz lesz fazonírozni.

Életemben nem jártam még Füreden, tehát elképzelhetetlennek tartottam, hogy bármilyen hírem is legyen ebben a még vasúttal sem rendelkező, világvégi „fürdőházban” – magyarán, a pesti viseltes dolgaimról (mindegyikre van magyarázat) csak egyetlen forrásból tájékozódhatott a helyi társaság és a kétes összetételű vendégkör: mégpedig derék, szájmenésben szenvedő pallérunktól.

Egyébként nem, sosem védekeztem azzal – ilyet csak elkényeztetett pubik szoktak előrángatni mentségükre –, amikor lekapcsoltak valami stikliért (mert a csökött agyú bürokraták nem értették az ügylet nagyszerű voltát), hogy nehéz gyerekkorom volt, mert olyannal én nem is igazán rendelkeztem. A világunkat máig meghatározó kiegyezés évében születtem, de épphogy belekóstolhattam a remélt aranykor jó világába, jött a ’72-es kolerajárvány, ami röpke egy hét alatt megfosztott a szüleimtől. A gyilkos kór 1831 kora nyarán érkezett, s bár a hat nagyobb honi kolerajárvány mindegyike határainkon kívülről érkező fertőzés volt, az első és az utolsó közötti hat évtizedben állandóan itt lappangott, lelkileg és fizikailag erősen megterhelve a társadalmat. Mint mondják, hatvan év alatt több mint egymillió embert vitt sírba ez a betegség – a hetvenkettes volt a legsúlyosabb, aminek demográfiai válság lett a következménye: tíz év alatt alig emelkedett az ország lakosságszáma.

Nem gondolnám, hogy a nemzeten végigsöprő betegség kiváltotta rosszkedv és kiábrándultság magyarázatul szolgálhat arra a hányattatásra, amit közeli és távoli rokonaimtól kellett elviselnem – a feleslegesség érzete mindazonáltal sötét árnyékként követett, amin az sem tudott érdemben változtatni, amikor a családfa távoli, ám minden értelemben látványosabban gyarapodó ágáról egy hajtás a véletlen folytán felém konyult. Ezt a sarjat nevezem én Tsa.-nak, amely titulus persze éppúgy idegenül mutatna egy növényhatározóban, mint egy genealógiai kutatásban – ellenben tökéletesen kifejezi viszonyomat a válságon meggazdagodó „igaz keresztény” jótevőmhöz.

Végig sem gondoltam volna mindezt, ha Sturm nem kezd el azon sopánkodni – három esztendővel az utolsó fertőzéshullám után –, hogy mily gyötrelmesek az üzleti kilátások a Balaton partján. Történetesen egyik kollégám derítette ki, hogy az egészségügyi védekezésre elkülönített pénzek jó része az ezeréves ország csinosítására fordítható alapba vándorolt, miután a honatyák úgy döntöttek, hogy a holdudvaruk még nem hízott elég pöfetegre a túlárazott beruházásokon.

Nem voltam olyan helyzetben, hogy a nyilvánvalóan neki ellentmondó véleményemet megfogalmazzam, mint ahogy korábban sem, amikor társasági tudósítóként legszívesebben az egész táncikáló, pezsgőző bagázst kizavartam volna a konyhába mosogatni. A saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy nem túl előnyös, ha valaki rendszerkritikus létére adós marad a kocsmai számlákkal vagy a lakbérrel. Éhes voltam, Sturm meghívott egy estebédre, szóval tőlem holnaptól akár Samuel Rowbotham brit feltaláló és a laposföld-hívők is kormányozhatják ezt az országot.

A teraszon közben imbolygó lángú mécsesek kerültek az asztalokra, de a vendégek csak nem akartak jönni. Vagy ha elindultak is, úgy cselekedték azt, mint azok a kecskerákok, amikből fölséges eledelt varázsolt elénk a szakács.

– Ezeknek tudvalevőleg az a tulajdonságuk, hogy alkonyatkor a part felé sietnek, sőt a fűre is kimennek, hogy az ott található rovarokat vadásszák. Rájuk meg a környékbeli szegények kölykei vadásznak – locsogott Sturm, miközben húsos ajka között szaftosan cuppogott a rákhús. Rizskása és felvert galuska is került a tányérra, kérni sem kellett, érkeztek az újabb kisfröccsök. Lehetett volna minden idilli, ha nem gyűlölném ezt a szót teljes szívemből.

Fájó szívvel, de felidéződött bennem a búcsúest a Komlókertben. Másnap Tsa. tovább fájdította a lelkemet, mert a szerkesztői vezércikkben ezt írta: „Három néposztálya Pestnek még tökéletesen magyar, a lóvasút kocsisa, a Komlóbeli cigánybanda és a Városház-téri kofa. A cigánybanda pedig magyarrá teszi hallgatóit – így hát ez áll a Komlókert látogatóira is…”

Rám viszont, értelemszerűen, már nem. Ezzel az üzenettel Tsa. végérvényessé tette a száműzetésemet.

Beborított minket a sötét csend, elfáradt Sturm is, csak a konyha felől hallatszott némi tiszteletteljes pusmogás.

Aztán felharsant a távolból egy harcikürt-szerű öblös ordítás. Egymásra néztünk a pallérral, és szavak nélkül is kitaláltuk: vélhetően a Generális háborog a békeidők unmöglich lankadt marsolásán.