Balatoni Futár

Harmadik fejezet

Harmadik fejezetNem ecsetelném a Sturm feleségének, (született Wladár Margitka Udvariból) tekintetét, amikor bebotladoztunk az apácarácsos-agancsos verandára, nyilvánvaló volt, hogy férje a szakmáról kialakult beidegződések ellenére sem volt egy lumpolós típus, magyarán, a jelen kihágás egyértelműen az én számlámra írható. A „hírem” alapján ez rendben is lett volna, csak éppen nem én csettintgettem folyamatosan a pincérnek, hogy töltené fel a kiürült poharainkat. Szóval a lépteink egyáltalán nem voltak daliásnak nevezhetők – hiába alapoztunk még a rákok után rétessel, forró feketekávéval –, s csupán a maradék szerencsénknek tulajdonítható, hogy csak miután Sturm otthonához értünk, tört ki egy, a délutáni fülledtségből önmagát felhizlaló, égzengéssel érkező félelmetes zivatar. A habos, hímzett hálóköntösben érkező másik viharról nem is beszélve…

A kibírhatatlanul bőbeszédű pallér most bezzeg csak némán pislogott, miközben termetes neje erőltetett udvariassággal mosta a fejemet, mondván, itt, a református közösséget szimbolizáló fehér templom tőszomszédságában, a „mi” társadalmi helyzetünkben nem megengedett az ilyesféle viselkedés.

– A fürdő körüli villák gazdái megengedhetik maguknak, mert miután kidisznólkodták magukat, visszautaznak Pestre, ami történt, az meg itt maradt.

– Mint ahogy mi is – bólogatott pityókás-bánatosan Sturm, amiből csak arra következtettem, hogy valaha még azt képzelte, egy fényesebb, zajosabb világban épít majd palotákat.

A tornácos, hosszanti elrendezésű, szolid polgáriságot árasztó épületben érzékelhetően gyerek egy sem, szoba viszont annál több volt. Abból, hogy a veranda galambcsókos mintázatú, faragott ülő alkalmatosságairól eltűnt az inkább kopottnak, mint réginek nevezhető vászon útitáskám, arra következtettem, hogy aznapi elszállásolásom – a történtek ellenére – megoldódott. Nem tévedtem: holmim és én egy múzeumszerű szobában találtunk egymásra, mégpedig olyan tárgyak között, amelyek rendeltetését csak sejtettem – kérdem én, mit keres egy galuskaszaggató a falra akasztva?

Ezzel együtt pazar szállásom volt: a kis méretű téglából kirakott padlón színes rongyszőnyegek tették otthonossá a teret, a faragott fabútorok pedig finom petróleumillatot árasztottak – mint kiderült, a helyiek így védekeztek a régi fatárgyakat zabáló szú ellen. A hétágú óncsillárra kötözött levendulacsokor szinte vezette a tekintetemet a lehúzott vászonroló felé, amelyen átsejlett a tovaszáguldó viharfelhők nyomán immár zavartalan holdfényben fürdőző fenyőfa puritán kontúrja.

Apropó, fürdőzés! A fürdő használata olyan luxust jelentett számomra, amit nehéz szavakba önteni egy ilyen hosszú, a számkivetettségemet szentesítő nap után. Mintha Tsa. sajtóbirodalmának kedvenc lakásmagazinját lapozgattam volna, amikor is az illusztrátorunk a legjobb formáját hozza. Márvány és réz mindenütt, illetve réz és márvány, meg még márvány és réz – teszem hozzá, Pesten a hónapos szobám volt egyben a tisztálkodás helye is, ott állt a mosdószekrény, rajta mosdótállal és kancsóval. Fürödni a bérbeadó konyhájában, fadézsában vagy lemezkádban lehetett. Bizony, a hétköznapi gyakorlat a vízvezeték megjelenése után is csak lassan változott a kissé öreges Monarchiában. A fürdőszobák egy ideig még inkább státuszszimbólumok voltak, és csak fokozatosan váltak folyamatosan használt helyiséggé. Épp ezért volt meglepő Sturmék „divatossága” itt, kvázi a világvégén. Na persze, gondoltam, aki Jókainak, azaz inkább Laborfalvi Róza színművésznőnek épített házat… arra csak ragadt valami a puccos pesti módiból.

A fürdőszobával egyébként tapasztalatom szerint – tehetősebb, finom úriasszonyok egyéjszakás vendéglátásai nyomán mondom ezt – a legtöbb helyen kíméletesen bántak és csak keveset használták. Az általános felfogás azt tanította, hogy „a sok fürdés ártalmas”, mert a gyerekek elpuhulnak. Legtöbb helyen lomtárnak használták a fürdőszobát, ahová bejártak ugyan mosakodni a családtagok, de csak üggyel-bajjal mozoghattak a homályos helyiségben felhalmozott bőröndök, a kismosás után száradni aggatott ruhadarabok, a cipő- és ruhatisztító szerek között.

Az 1886-ban megalakult Országos Közegészségügyi Egyesület – amelynek nyitórendezvényén a Hírnök tudósítójaként volt szerencsém ott lenni és legfőképpen enni-inni – az egész „művelt osztályt” mozgósítani kívánta a higiéniai-egészségvédelmi állapotok felvilágosítás útján történő javítása érdekében. Szakembereknek szóló folyóiratok mellett a hozzánk hasonló országos és helyi lapok is külön ismeretterjesztő rovatokat nyitottak. A nyolcvanas években került be a középiskolák tananyagába az egészségtan tantárgyként is, a népiskolákban pedig figyelemfelkeltő olvasmányok révén igyekeztek alapvető ismereteket átadni az alacsonyabb társadalmi osztályok gyermekei számára.

Visszatérve a fürdőzés örömeire, nem voltak kétségeim afelől, hogy a jövőben ritkán lesz részem hasonló kényeztetésben, mégis megérintett az otthonosság valami olyan érzete, amitől valójában azt kellett volna éreznem, hogy hazaérkeztem – ám ahogy vizes hajamat törölgetve beléptem a szobámba, azonnal felfogtam, hogy nem vagyok egyedül.

– Fiatalember – szólalt meg a félhomályban a ház asszonya –, szerintem beszélnünk kellene.

Igazán nem vagyok prűd, de nem szoktam hozzá, hogy a szállásadóim csak úgy besétálnak a személyes terembe. Legutóbb pesti házisárkányommal fordult elő, hogy rám tört, azzal a felkiáltással, hogy itt vendég bizony nem alhat. Mire közöltem vele, ha az illető hölggyel – igazi „aranypofi”, jó kedélyű varrólány volt a Király utcából – azon kap, hogy akár egy pillanatra is elszenderednénk, én magam mondom fel a bérletet. Szóval, igazoltam a híremet, s ha lebuktam is, nagy szám volt. Mondják, ilyenek az újságírók, ami persze egyáltalán nem jelent feloldozást a bűneinkre, s amit az egész szakma nevében kérnék ki magamnak.

– Igen – tettem be magam mögött az ajtót, majd azzal a lendülettel vissza is nyitottam résnyire. Abban, mondjuk, biztos voltam, hogy „pallérozott” idegenvezetőm immár az igazak álmát aludta, de a helyzet egyáltalán nem volt megnyugtató. Sturm felesége, akár egy cirkuszi erőember, úgy magasodott előttem, de lehet, hogy inkább az artista szelleme volt, mert a szavai úgy suhogtak felém, mint azok az altesti hangok, amelyek a nagy erőkifejtések nyomán hagyják el a porondon szereplő hátsó fertályát.

– Szívesen látjuk magát – szólt a szellem a félhomályból –, de azt tudnia kell, hogy Füred nem egy Wörthersee. Ennélfogva a Lojzi (úgy véltem, Sturmról beszél) sem a magasabb körök ajnározott kedvence, csupán egy egyszerű vidéki mesterember. Vélhetően az álmait sem maga fogja valóra váltani. Szóval, az lenne a kérésem, ne hitesse el már a férjemmel, hogy valamiféle füredi Lotz Károly lehet belőle…

– Ezt nem értem – húztam az időt nem leírható zavaromban.

– Azt gondolom, hogy a magukfajta észre sem veszi, de egy semmi megjegyzésből az épp uralkodó szellemiség hírnökei lesznek…

– És mégis mi volna az?

– Mindaz, amit mi nem szeretnénk. A carpe diem életérzést nem a mi férfiembereinknek találták ki.

Leesett az állam. Fogunk még franciául is társalogni, vagy maradunk a latinnál?

– Mégis mit vár tőlem? – próbáltam rövidre zárni az egyre kényelmetlenebbé váló diskurzust.

– Csak annyit, hogy ne keltsen benne hiú reményeket.

Lélegzetvételnyi közelségbe kerültünk. Ha akartam volna, egy vérvörös rúzsos csókba fullasztom találkozásunkat.

– Hallgatom – mondtam kiszáradt torokkal.

Istenem, de jólesne most még egy abból az estebédi fröccsből!