Hatvankilencedik fejezetHja, kérem, ha ez így menne! De hát tudjuk, a dolgok többnyire nem fehérek és feketék. Viszont a szürke ködből mostanában felmerülnek emlékek. Olyanok, mint az a temetős, a levágott füllel. A röpke néhány évre szorítkozó gyerekkorom emlékei. Amiket azért nyomtam el, mert rettenetesen hiányoztak a szüleim. De Sturmné tenyerének melege valamit felszabadított bennem. Felidézett valamit, ami betöltötte az egész eddigi életemet uraló űrt. Kibontakozott a ködből egyre határozottabb kontúrokkal két alak, akik nagyon hasonlítottak rám. Ennélfogva nem is csodálkoztam azon, hogy mindent tudtam róluk. Ott voltak velem abban az egyszerű kis „mesterember felesége” típusú szalonban, és itt voltak velem most is, miközben Fehérvárról zötyögött velem a vonat a szülővárosom felé. Arr
