Hetvennegyedik fejezet„Az ember, aki huszárként ment fel a hegyre, és Lótként jött le a völgybe”, ekként örökítette meg a népnyelv azt a malőrt, aminek következtében mire a tisztelt „kolléga” leért a zsidó temetőig, már alig tudott lépni a rákötött jófajta belcsényi cementtől, úgy szállították szekéren hazáig, mint valami ló nélküli lovas szobrot (merthogy enyhe terpeszben érte a végzet), miközben az utcák csak úgy visszhangzottak a válogatott káromkodásaitól.
Még akkor is erről szólt a vihorászós csevej, amikor Sturmné és a Virágos Füredért Egyesület asszonyai elemózsiáskosarakkal felpakolva meglátogattak minket. Olyan zajjal közeledtek, hogy az aprócska torony bádogozásán dolgozó pallér lekiabált nekem: „Mára befuccsolt a munka! Ezek itt fognak piknikezni napestig.”
Apropó, bádog! A fő
